Milyen német az, akinek mindig patyolatfehér a meze a meccsek végére? A csak látszólag vicces kérdést a futballtörténelem egyik legnagyobb alakjával kapcsolatban szokták volt feltenni annak idején a szurkolók. Hiába, a próféta és a saját haza relációját ismerjük jól: Franz Beckenbauer világklasszisát, korszakot meghatározó egyéniségét és játékát az egész világ csodálta, miközben Németországban bizony sokáig nem ő volt „a” futballista, pláne nem számított etalonnak.
Olyan korszakban érkezett be, amikor a nyugatnémet futball (és az ország) már megkezdte visszaszerezni renoméját a világ előtt; amikor a világháborút követő súlyos időszak után a németek kezdték elhinni, hogy lehetnek győztesek. Nem véletlenül tulajdonít a mai napig minden német a sporttörténeti jelentőségénél is sokkal nagyobb szerepet a néplélek fejlődésében az 1954-es berni világbajnoki döntőnek: akkor álltak fel végleg a padlóról.
Az 1945-ben (szimbolikus dátum: ő már a háború utáni nemzedéket jelképezi) Münchenben született Franz Anton Beckenbauer sem kapott más szocializációt. Bálványa az NSZK világbajnoka, Fritz Walter volt. Kedvenc csapata pedig az 1860 München – igen, a Bayern későbbi legendája gyermekként mindig a városi riválisban akart futballozni. Aztán máshogy alakult, persze nem ez volt az egyetlen irányváltás a pályafutásában, tekintve, hogy eredetileg középcsatárt játszott, később mégis hátvédként lett a futball egyik legnagyobbja.
Bizonyára a korábbi időszaknak is volt szerepe abban, hogy a pálya bármely pontján képes volt olvasni a játékot: a modern futball egyik letéteményese lett. Ahogyan a hatvanas évektől gyors és sokoldalú fejlődésnek indult a futball taktikai rendszere – az egyéni képességek dominanciáját felváltotta a csapatok szervezettségének és a taktikának az elsődlegessége – a különböző posztok is átalakultak. A magyarul söprögetőnek nevezett leghátsó mezőnyjátékos (Jonathan Wilson taktikatörténeti alapművében, a Futballforradalmakban esik szó róla, mennyire nem szerencsés ez a magyar kifejezés) sokáig afféle kötetlenül mozgó ember volt, a védővonal mögött, semmi más feladata nem volt, mint előrerúgni a labdákat, amik túljutottak a hátvédeken. Beckenbauer volt az egyik alakja a futballnak, aki megváltoztatta ezt a szerepkört.
Mivel a liberónak embert nem kellett fognia, őt sem fogta senki, ezt a viszonylagos szabadságot pedig elkezdte jobban kihasználni. Amikor kellett, középpályást, amikor arra volt szükség, középhátvédet játszott (már nem a védők mögött), de az eredeti poszt követelményeiből következően később is tudott valamit, amit kevesen: hatvan-hetven méterről is odarúgni a labdát, ahová akarja.
Beckenbauer az intelligens, korukat megelőző klasszisok közé tartozott, pedig nem volt gyenge a mezőny, ahonnan felfelé kilógott. Az NSZK nagy korszaka volt a hetvenes évek eleje: a válogatott előbb az Európa-bajnokságot, majd a világbajnokságot nyerte meg (1972, 1974), a Bayern München uralta a kontinenst klubszinten (három győzelem a BEK-ben) – Beckenbauert pedig ekkor már Császárnak hívták, mert mindig ő volt a legnagyobb sztár. Noha a 74-es, hazai rendezésű és győztes világbajnokság után a nemzetközi sajtó Johann Cruyffot emelte piedesztálra, a hollandok zsenije sem tudta elhomályosítani Kaiser Franz fényét.
Illetve… A Császár megítélése sosem volt egyértelmű: a világbajnokság alatt közel volt a botrányhoz a válogatott, nyíltan két táborra szakadt a csapat, Beckenbauer mellett a másik extraklasszis, Günther Netzer nehezen viselte a csapatkapitány dominanciáját, és a szurkolók közül sokan inkább Netzert kedvelték. Nehezen sikerült elcsitítani az ellentéteket, végül azonban Beckenbauer ebből a konfliktusból is tiszta mezzel került ki. De nem véletlen, hogy a németekhez fűződő legendás sztereotípiák miatt (amelyeket maguk a német emberek is tápláltak) a csapatért foggal-körömmel hajtó, rendre pocsolyasárosan levonuló, minden labdáért csúszó-mászó Berti Vogtsot sokan többre becsülték.
Pedig Beckenbauernek is voltak olyan meccsei, amelyek éppen „németes” küzdeni tudása miatt maradtak emlékezetesek: már az 1966-os vébé-ezüstérmes csapatban is ott volt, emlékezetes felvételek őrzik, ahogy az egyik meccsen felkötött karral, bepólyázott vállal is fut és ütközik a pályán. De még a becsúszásai is mindig elegánsak voltak… Az 1974-es arannyal harmadik világbajnokságán, egy ezüst- és egy bronzérem után ért fel a csúcsra.
Egyénisége alapján várható volt, hogy a futball afféle utazó nagykövete lesz: az Egyesült Államokban akkor induló, később becsődölő profiliga egyik reklámarcaként ő is tagja volt a Cosmos háromszoros bajnokcsapatának (többek között Pelével együtt), de hazatérve Németországba még a Hamburggal is behúzott egy Bundesliga-címet. És közben igazi bulvár-sztár volt, amit persze a kor Magyarországáról nem lehetett látni. Beckenbauer és kapcsolatai (három felesége volt) mindig témát adtak a sajtónak.
Hogy sportdiplomata lesz, az nem lehetett kérdés – de arra talán kevesebben számítottak, hogy edzőként is vállalja a megmérettetést. A papírjai ugyan nem voltak megfelelőek, de ki merte volna eltiltani a Császárt a válogatott kispadjától? És Beckenbauer egy újabb német sikergenerációval is maradandót alkotott: az 1986-os világbajnoki ezüstöt 1990-ben arany követte. Annak a válogatottnak már „az új Beckenbauer”, Lothar Matthäus volt a vezére – a Császár pedig Mario Zagallo mellett a másik, aki játékosként és edzőként is világbajnoknak mondhatja magát.
Klubedzőként UEFA Kupát nyert 1996-ban a Bayern Münchennel, klubelnökként pedig további sok nagy siker részese lett. Ugyanakkor a nemzetközi sportdiplomáciában nem került a legmagasabb polcra, bár sokan gondoltak rá – ellenkezőleg, kapcsolata a FIFA-val csúnya véget ért. Miután a 2006-os, káprázatos szakmai és marketing-sikereket hozó németországi világbajnokság szervezőbizottságában dolgozott, és a német szövetségben is volt pozíciója, rosszabbra fordultak a dolgai. A FIFA etikai bizottsága elé citálták volna, tanúskodni a 2018-as és 2022-es vébék odaítélésében állítólag betöltött szerepével kapcsolatban. Nem volt hajlandó elmenni, sőt tiltakozásul a Császár nem utazott el a tavalyi, brazíliai világbajnokságra, így nem láthatta a helyszínen, ahogy egy újabb aranygeneráció ér a csúcsra. 1954 után az első német válogatott, amelynek vébé-sikerében Franz Beckenbauer nem játszott semmilyen szerepet.
De az biztos, hogy ettől még az újak is őt ünneplik ezen a napon. 427 meccs a Bayern Münchenben, 103 válogatottság, világbajnoki címek, Európa-bajnoki arany, két Aranylabda, három BEK-győzelem: elég a számokat megnézni, hogy biztosak legyünk benne, a nem csak a játékban örökké elegáns Ferenc Császár trónját aligha fogja egyhamar elfoglalni más a német futballvilágban.
