Gyorsan szeretnél értesülni a Rangadó.hu híreiről? Csatlakozz hozzánk! Klikk és like a Facebook-on!
Esős nap volt 1985. március 20-a Székesfehérváron. Nagyon esős. Délelőtt leszakadt az ég, az emberek még arról is beszéltek, a köd után lehet, hogy újabb természeti csapás lehetetleníti el a Videoton egyik kupameccsét. A Sóstói Stadion – hol volt még a vízelvezető rendszer? – valóságos mocsárrá, kevésbé költőien fogalmazva, vaddisznó-dagonyává változott.
Ilyen pályán kellett lejátszani a Videoton – Manchester United UEFA Kupa-negyeddöntő visszavágóját. Nem a talaj volt a fehérváriak legnagyobb problémája. A szurkolók közül aligha számolt bárki továbbjutással, hiszen az első meccsen a Vidit kilencven percen át a kapuja elé kényszerítő, irgalmatlanul erős Manchester jobb csapat volt, az 1-0-s előnye pedig, ha nem is ledolgozhatatlannak, de éppen elégnek tűnt. Tekintve, hogy az addig is a teljesítőképessége határait feszegető, szűk kerettel rendelkező magyar kiscsapat szinte „kiherélve” várta a visszavágót. Négy (!) kulcsember hiányzott a jóindulattal is 14-15-ös keretűnek mondható csapatból. Csekélység: a védelem, a középpálya és a csatársor kulcsemberei… A válogatott Csuhay, az Old Traffordon megsérülő csapatkapitány Csongrádi, az Európa-klasszis formában játszó Májer és a héttüdejű szélső, de középhátvédként is bevethető Novath nem állt Kovács Ferenc rendelkezésére. A helyetteseik? Többen közülük még az NB I-ben sem nagyon játszottak addig. Az ellenfélnél is volt változás az első meccshez képest: visszatért a kapitány, Anglia talán legjobb középpályása, Bryan Robson. Ennyit az esélyekről.
Hogy a Vidi hogyan fordíthatná meg a párharcot, arra nem nagyon volt tippjük a szurkolóknak – azért mentek a Sóstóra, hogy ott legyenek a csapat mellett akkor is, ha búcsúzni kell, mert az addigi menetelés is maga volt a csoda. És hát azért, mert ilyen kaliberű ellenfelet az a generáció még nem látott Fehérváron, de Magyarországon sem nagyon (a Real Madrid járt többször az előző években nálunk, még nem sejtettük, hogy eljönnek megint májusban).
Szó, mi szó, a legvalószínűbb forgatókönyvnek az tűnt, hogy a Vidi hősiesen bekkel, az angolok meg előbb-utóbb lőnek egy-két gólt és továbbjutnak. Kovács Ferenc, a mesteredző sem úgy számolt, hogy a továbbjutásért támadnia kell a csapatának. Kikkel támadjon, csatárok nélkül? A létező legracionálisabb módon közelítette meg a dolgot: azt mondta meccs előtt a játékosoknak, egy gólt a világ legjobbja ellen is lehet találni, aztán – jöjjenek a tizenegyesek. Utólag tökéletes stratégának bizonyult. De a csapat játékosai a mai napig nem tagadják, ahhoz, hogy mindez összejöjjön, valamiféle elrendeltség, az égiek különleges segítsége is kellett.
Mert például a Csongrádit helyettesítő Wittmann Géza – akinek addig még a nevét sem tudta mindenki helyesen leírni – szabadrúgása a huszadik percben, a csapat nagyjából első (és utolsó) komoly kapura lövési lehetőségénél, pont annyira pattant meg a sorfal szélén, hogy beférjen a jobb alsó sarokba, a sár pont annyira csúszott, hogy Bailey, a manchesteriek kapusa ne tudjon időben elindulni. Mellesleg: a szabadrúgást a szintén cseresorból előlépő Palkovics harcolta ki…
Aztán az ezt követő hősies, százperces bekkelés során mindig akadt egy segítő momentum. Persze, elsősorban a megállás nélkül robotoló hazai játékosok. Azután az ellenfél, amely maga sem gondolta sokáig, hogy ebből a meccsből baj lehet. A Unitednél kellő magabiztossággal, mondjuk ki, lekezeléssel álltak a Vidihez: a csapat nem is edzett a Sóstón a meccs előtt, a hazafelé tartó repülőgép pedig a legenda szerint másfél órával a tervezett rendes játékidő utánra volt megrendelve…
És az angolok a kapott gól után is csak úgy mentek előre, ahogy bármelyik hazai bajnokin: egy ritmusban, megállás nélkül, de nem túl sok fantáziával. Mégis várható volt, hogy az ilyen tempóhoz nem szokott, tartalékos és fáradó magyar csapat előbb-utóbb kapitulál. A segítség azonban nem csak az égiektől, a nézőtérről is megérkezett: harmincezer ember üvöltötte a hajrá, Vidit. A Manchesternek nyilván semmi szokatlan nem volt a hangorkánban játszott meccsben, azonban az addig még a kupamenetelés során sem ehhez szokott fehérváriaknak hihetetlen erőt adott a hátborzongató betonlelátóról érkező buzdítás. Már az első félidő végén „szép volt, fiúk” skandálással búcsúztatta őket a közönség – Wittmannék érezhették, itt akkor sem vesztenek, ha kiesnek. És ez fergeteges erőt adott nekik.
A hosszabbításban hullafáradt csapatok gyömöszölték egymást és világos volt, hogy a Vidinek kedvez az idő. A Manchester United játékosai ekkor már alighanem érezték, hogy itt valami blama is bekövetkezhet, annyira pedig nem volt erős a csapat, hogy kilencven perc után is ritmust tudjon váltani. A sablonos támadásokat a két Disztl, a születésnapját épp a meccsnapon ünneplő, Mark Hughes-zal szabadfogású birkózást folytató Horváth Gábor, vagy az olykor középhátvédet játszó középcsatár, Szabó vezérletével sorra verte vissza a Vidi. És végül csak eltelt a 120 perc.
A tizenegyespárbaj maga külön történet a történetben, a mese egyik legcsodálatosabb fejezete. Nyilván akkor is az lenne, ha Gömöri Ottó, az addig csak az NB III-as Hatvanban büntetőző cserecsatár belövi az ötödiket, és azzal jut tovább a Vidi. De mellé lőtte, talán mert túl szép lett volna, ha még egy peremember hőssé válik. És így azzá válhatott ismét Disztl Péter, aki a hatodik párban nem kiütötte, hanem megfogta Albiston lövését, és azzá vált Vadász Imre, a mezőny egyik legjobbja, aki a meccs előtti utolsó edzésen háromból csak egy büntetőt lőtt be, most mégis eldöntötte a továbbjutást. Nyakig sárosan, túl minden fáradtságon, irgalmatlan sprintet vágott le utána a közönség felé – harmincezer ember gyűrte, ölelte egymást a nézőtéren, egy ország tombolt a tévék előtt. Az angolok villámgyorsan eltűntek a balfenéken, kicsit fanyalogtak még a Vidi passzív játéka miatt, Ron Atkinson menedzser ellenben gratulált a kiscsapatnak. Talán még a döntőbe is eljuthatnak, tette hozzá udvariasan.
Most pedig adjuk át a szót a Videoton egyetlen Manchester United-drukker tagjának, a kedvenc csapatának a rendes játékidőben és a tizenegyespárbajban is betaláló Wittmann Gézának:
– Valóban a Manchester volt a kedvenc külföldi csapatom, és a mai napig is az. Így aztán nagyon örültem, amikor a sorsoláskor őket kaptuk. Először is azért, mert így eljuthattam az Old Traffordra… Akkoriban én még a bajnokságban sem sűrűn játszottam a kezdőben, a kupamenetelés elején sem kerültem a csapatba, Csongi sérülése után aztán megkaptam az esélyt. Ami a csapat esélyeit illeti, érdekes történet: az egész sorozat alatt egyetlen ellenfél volt, amelyikre Kovács Feri bácsi azt mondta, ezek ellen nem sok esélyünk van. Nem a Manchester United: a Partizan Beograd. A mester megnézett egy Partizan – Crvena Zvezda meccset nyolcvanezer néző előtt, azt mondta, ez nem hiányzik nekünk…
Az MU ellen más volt, mert a kinti meccsen végül is nem volt rossz a null-egy. A visszavágón egyetlen prioritás volt, hogy nem szabad gólt kapni. Tudtuk, ha egyszer betalálnak, vége a történetnek. Feri bácsi valóban elmondta sokszor, egy meccsen a világ legjobbját is meg lehet valahogy verni. Hátha lesz egy esélyünk. És tényleg lett, a szabadrúgásomon kívül sok lövésünkre nem is emlékszem… Meg volt előre beszélve, ha nem a tizenhatoshoz közel van a helyzet, én lövöm, ha közelebb, akkor Szabó Józsi. Szabadrúgásgólom addig nem volt az első csapatban, később, amikor elkerültem Zalaegerszegre, lőttem néhányat.
Igazából aztán a rendes játékidő vége előtt úgy tíz perccel kezdtem azt érezni, hogy bármi lehet. Az angolok közt nem volt igazán veszélyes spíler, az egyetlen Jesper Olsenen kívül, aki csereként jött be. Akkor akadt néhány komoly helyzetük, mert ő volt az egyetlen játékosuk, aki tudott improvizálni. De az egész meccsen, ahogy ment előre az idő, valahogy nem éreztem, hogy ezek képesek lesznek egy vagy két gólt lőni. Nem úgy fociztak. Csak daráltak. Mi pedig bekkeltünk.
Tizenegyest mindenképpen akartam rúgni, azt előre tudtam, hogy jelentkezni fogok. Szerencsére az is bement. Amikor Ottó kihagyta, semmiféle pánikot nem éreztem, szerintem a többiek sem. Nem volt semmi térdre hullás, fejfogás, úgy voltunk vele, jól van, hát kihagyta, megy tovább a dolog. Egyszerűen akkor már nem tudtam kétségbe esni.
A továbbjutás után persze már beszéltünk a döntőről. Sőt, kicsit előre is mentünk, amikor megtudtuk, hogy a Zseljezsnyicsar lesz az ellenfél a négy között, a másik ágon pedig Real Madrid – Inter, már arról ment a duma, melyik nagy stadionban lenne jobb pályára lépni a fináléban – fejezi be az emlékezést Wittmann Géza, a Vidi-történet leghíresebb szabadrúgásgóljának szerzője.
Székesfehérváron ekkortól már a szurkolók is hittek benne, hogy ott lehet májusban az UEFA Kupa-döntőjében a csapat, pedig néhány hihetetlen fordulat még hátravolt a történetből. Legközelebb ezekről is szó lesz.
