Hétfőn vált hivatalossá, hogy Bekő Balázs távozik a Diósgyőri VTK vezetőedzői posztjáról. A miskolci csapat húsz pontot szerezve a kilencedik helyen zárta az őszt az OTP Bank Ligában, a vezetők pedig megköszönték a korábbi kecskeméti tréner munkáját. A fiatal szakember az utolsó bajnokikra kapott ultimátumról, érzéseiről és tapasztalatairól is mesélt a DigiSport péntek reggeli műsorában.
– Nem vagyok csalódott, mégpedig azért, mert nagyon sokat tettünk, és nagyon sokat dolgoztunk azon, hogy ez működjön, és ebből a szempontból tényleg tiszta a lelkiismeretem – kezdte Bekő Balázs.
– Az őszi szezont győzelemmel zárták. Az ultimátum miatt kellett távoznia?
– Egy ultimátum egy irányba működik, és ebben minimálisan nyolc pont volt meghatározva. Ötöt szereztünk, három pont a mínusz, úgyhogy ez valahol érthető. Valóban nem kellemes ultimátum alatt dolgozni, de én úgy gondolkodtam, hogy ez nem ellenem szól, vagy azért van, hogy engem presszionáljanak valamivel. Az volt a lényege, hogy minél kisebb legyen a szakadék az előttünk lévők és köztünk. A második szakaszban rendben volt a játékunk, jó meccseket játszottunk, domináltunk, rengeteg helyzetünk volt, bár azokat rendre ki is hagytuk. Ugyanakkor nem gondolom azt, hogy ha három ponttal többet szereztünk volna, akkor jobb edző vagyok.
– Miért nem rúgja be a magyar focista a helyzeteket?
– Amikor Diósgyőrbe szerződtem, akkor abból indultam ki, hogy kell egy jó csapatot, egy jó csapategységet csinálni. Mentálisan erős együttest építeni, ami Kecskeméten is jellemző volt ránk. Úgy érzem, hogy ez bennem van, ezt meg tudom csinálni, ez az alap. Valahogy ez most nagyon sokáig tartott, és az is biztos, hogy itt teljesen más típusú játékosaim voltak. Magasabb volt egy picit az egójuk, nyilván attól is, hogy esetlegesen a tudásuk is nagyobb. Az egójukat azonban nem tudták beállítani a csapat érdekében. Működött valami, de ezt nem lehetett csapategységnek nevezni. Egymás elfogadása, tolerancia… ezek néha nem működtek. Folyamatosan próbáltuk építeni, hogy ez egy egység legyen, ebbe nagy energiát fektettünk, és ezzel nagyon sok idő elment. Ha nagyon sokáig firkálgatunk, akkor nem úgy van, hogy húzunk egy vonalat, és innentől szépen írunk. Ennek is van egy átfutási ideje, ezt is fel kell építeni. Ez volt az sajnos, ami elcsúszott, és ez alapjaiban meghatározta az egészet.
– Túl nagy a magyar játékosok egója?
– Ez nagyban függ a személyektől, egyéniségtől, belső indíttatástól és attól, hogy milyen az ember hozzáállása a munkájához. Ha edzésen kihagyod, elszórakozod, akkor a meccsen sem fog sikerülni. Hiába akarok százszázalékosan, akkor az kapufa lesz, vagy mellé megy. Nem panaszkodtam azért soha, hogy iszonyatos pechszériánk volt, ennyi sérültet egy helyen nagyon régen láttam. Kéztöréstől bokaszalag-szakadásig volt minden, kétszer ugyanabban az összeállításban nem tudtunk játszani. Valahogy a sors sem akarta, hogy ez az egész összeálljon.
– Az edzői pályáját tekintve mi ennek az időszaknak a legfőbb tanulsága?
– Sokkal tapasztaltabb lettem abban, hogy az ember sokszor olvasson a sorok között. Nem szabad ennyire bízni az őszinteségben, és a szemtől szembe dolgokban. Van, amikor igenis le kell egyszerűsíteni a dolgokat, mert nem biztos, hogy működik úgy, ha az ember mindig a jót látja mindenkiben. A futball olyan, ha valaki rosszul játszik, akkor kihagyod, és nem játszik. Ezután vagy rádöbben, hogy jobban kell teljesítenie, és akkor vissza tud kerülni. Ha nem, akkor el kell mennie.
– Tudja már, hogy merre lesz a folytatás? Nem puhatolózik valamilyen irányba?
– Önmagamtól nem is fogok puhatolózni semerre. Aki ismer, az tudja, milyen vagyok, és szerintem a szakmán belül is tudják, hogy milyen vagyok. Majd ha lesz megfelelő feladat, az meg fog találni. A közeg számomra mindegy, én tudok alkalmazkodni. Dolgozni szeretek, sosem kívántam különleges bánásmódot. Biztos vagyok benne, hogy jobb edző lettem a kudarctól.
