Gyorsan szeretnél értesülni a Rangadó.hu híreiről? Csatlakozz hozzánk! Klikk és like a Facebook-on!
Régen elavult mondás, hogy a játékvezető akkor jó, ha senki nem emlékszik rá. Noha hivatalosan soha, semmilyen kommünikében nem fogalmazták meg, hogy a sípos embereknek a száz éve megszokottnál több szerepet kell vállalniuk egy-egy mérkőzésen, netán el kell lopniuk a show-t, ahogy változott a modern futball tálalása a médiában, úgy kerültek középpontba az igazi egyéniségek a bírók között is. Puhl Sándor, a világ valaha volt egyik legsikeresebb és legjobb játékvezetője remek példa erre.
Amikor elkezdte – 1970-ben vizsgázott, 1982-ben vezetett először meccset az NB I-en –, még „feketerigók” voltak a játékvezetők. A bíró és két partjelző, váltott szereposztásban, ennyiből állt egy csapat. Nem volt negyedik, ötödik, hatodik asszisztens (maga a fogalom sem létezett, taccsbírónak vagy partjelzőnek hívták), ahogyan videotechnika sem létezett. Voltak világklasszis magyar játékvezetők: Zsolt István, Palotai Károly, akik magasra jutottak, egyéniségek voltak, de főszereplők soha. Az újságokban szökőévenként nyilatkoztak, arcukkal nem lehetett eladni egy-egy mérkőzést. Puhl Sándor akkor futott be, amikor mindez elkezdett megváltozni.
Színes rigó
Első válogatott meccse egy 1988-as Csehszlovákia–Norvégia összecsapás volt, 1991-ben ifjúsági világbajnokságon dirigált, az „aranygenerációnak” nevezett portugálok győztes elődöntőjén is fújta a sípot. A fiatal, szőke hajú, laza gesztusokkal magabiztosan dirigáló játékvezető imponáló stílusa egyre jobban érvényesült nemzetközi szinten is, ráadásul ekkor kezdett a világfutball igazi show-biznisszé válni. Az 1994-es, Egyesült Államokbeli világbajnokság áttörés volt a dizájn tekintetében, és Puhl Sándor együtt ért a csúcsra az új stílussal.
Megjelentek a színes játékvezetői mezek, a sporttársak is részesei lettek a show-nak, ehhez pedig az egyéniségként is színesebb bírókat részesítették előnyben. És persze azokat, akik elfogadtatták magukat a játékosokkal. Puhl, noha nem volt számottevő futballistamúltja, ilyen bíró volt. Az 1994-es világbajnokság csoportkörében egy remekül alkalmazott előnyszabálya után esett gól döntötte el a Norvégia–Mexikó összecsapást, ezután pedig a sztárbírók közé emelkedett. A negyeddöntőben emlékezetes pillanat volt, amikor az olasz-spanyol meccsen Tasotti lekönyökölte Luis Enriquét, ám Puhl, akinek a háta mögött történt az affér, nem vette észre: ekkor került igazán veszélybe a további szereplése, ám mivel a videotechnika még szóba sem jött, az asszisztensei pedig nem jelezték a könyököst, Puhl „megúszta”. És így a nagy rivális dán Mikkelsen elől elvitte a vébédöntőt. Amit hiba nélkül vezetett le.
Olaszok végzete
Sok példát láttunk már arra, hogy egy bíró ilyen csúcspont után kissé talonba kerül, Puhlnak azonban mintha csak egy állomás lett volna a sokból. Noha utólag úgy nyilatkozott, soha nem volt hiba nélküli meccse – ilyen nincs is a játékvezetésben, tette hozzá –, négyszer egymás után választották a világ legjobbjává. A magyar futball elmúlt harminc évében nem volt hozzá fogható sikeres szereplő nemzetközi szinten. Igaz, Olaszországban aligha foglalták imába a nevét, Tasotti ide vagy oda: az elvesztett vb-döntő után Puhl vezette a szintén olasz-veréssel végződő 1997-es Bajnokok Ligája-finálét is (Dortmund–Juventus 3-1).
Markáns, határozott stílusát sokan imádták, sokan kritizálták, de senki sem vitatta, hogy igazi egyéniség – és mint játékvezető, mindig hiteles maradt. Szerette a kamera is, szívesen sztorizott: a világbajnoki döntő után elmesélte, csak azt figyelte, a bíró kihirdetésekor csücsörít-e a nevet kimondó FIFA-delikvens (bizonyos Sepp Blatter), mert akkor az ő neve következik, nem Peter Mikkelsené. Az anekdotázás aztán később is megmaradt és Puhl játékvezetői pályafutását követő második karrierjének alapköve lett.
Rétestészta, konfúzió, öreg halász
Merthogy az akkor induló első hazai sporttévé – de már előtte a Duna Televízió – közvetítéseiben azonnal főszerepet kínált a népszerű játékvezetőnek. A stúdióadásokban Puhl kiélhette magát, sztorizott, poénkodott, közben magyarázta a szabályokat. És így szépen „beleöregedett” a szórakoztató megmondóember szerepébe. Dohogásai, „szakmai” okoskodásai érdekes színfoltokkal gazdagítják a magyar nyelvet, olykor Moldova György legendás játékosügynöke, Forgách Vilmos stílusát idézve keveri a szólásokat („ne rágjuk tovább ezt a rétestésztát!”, „mindenki vonja le a végső konfúziót” stb.), cinkeli a kollégáit (nem a sporikat, hanem a szakértőket), közben pedig határozottan véleményezi a játékvezetői ítéleteket – illetve véleményezte, amíg a bürokrácia fafejűi nem jelezték, hogy mégse kellene.
Persze Puhlt nem könnyű „lelőni”, hatvanévesen is élvezi a szereplést, olykor egyre művészibb szintre emelve az önmagában nehezen értelmezhető megnyilvánulásokat. A minap egy vitatható kezezést visszanézve alighanem megalkotta az egysoros költészet és televíziós szakértés keverékének csimborasszóját, emígy kommentálva a jelenetet:
– Az öreg halász és a tenger, erre ezt tudom mondani.
Aki megfejtette, telefonáljon a szerkesztőségbe, máskülönben pedig további jó egészséget és vidám perceket kívánunk a világ egykori legjobb játékvezetőjének!
