Gyorsan szeretnél értesülni a Rangadó.hu híreiről? Csatlakozz hozzánk! Klikk és like a Facebook-on!
Négy évvel ezelőtt még a magyar válogatottban játszott, majd Hollandiában sikeres szezonokat töltött el a NAC Breda és az ADO Den Haag megbecsült játékosként – most pedig a Rangadó.hu-nak mondta el elsőként, hogy felhagy a profi futballal. Huszonkilenc évesen visszavonul Horváth Gábor; azt mondja, azért, mert egyszerűen nem érdekli már eléggé a futball.
– Nem vagyok az a magamat ajánlgató típus – válaszolta érdeklődésünkre Horváth Gábor, amikor rákérdezünk, igaz-e a hír, hogy befejezi az aktív futballt, és ha igen, hogyhogy nem nyilatkozott eddig erről senkinek. A Videotonnal bajnokságot, Magyar Kupát nyerő, a holland Bredában három szezont töltő hátvéd még a harmincadik évét sem töltötte be. Elhatározása mégis végleges. Horváth egészen meghökkentő dolgokról beszélt, amikor elmesélte, hogyan jutott el a visszavonulásig.
– Nagy erővel készültem a felépülésre, amikor hazatértem Hollandiából. Keresztszalag-szakadásból gyógyulgattam és nagy motivációt éreztem magamban, bizonyítani akartam magamnak, a környezetemnek is. Egy jó szezont szerettem volna, ami után esetleg visszatérhetek külföldre. Nyoma sem volt bennem olyasminek, hogy másfél év múlva befejezem a karrierem – mondta a fehérvári születésű védő.
– Volt egy lehetőségem a Vidinél, de nem éreztem azt, hogy haza kellene jönnöm, szerettem volna kicsit a komfortzónámon kívül kerülni, ezért inkább elmentem Paksra, Horváth Ferenc hívására. Az is az igazsághoz tartozik, hogy nem nagyon akartam együtt dolgozni José Gomessel, az akkori Vidi-edzővel. Mellette végeztem a rehabilitációt és nem tetszett annyira a munkája. Pakson, egy úgymond kis csapatban úgy éreztem, több lehetőségem lesz. Aztán érdekesen alakultak a dolgok – nem nyertünk meccset, amíg ott voltam, ettől függetlenül érdekes és tanulságos időszak volt. Tapasztaltam olyasmiket, amit addigi pályafutásom során nem, mondhatom utólag, embert próbáló, de hasznos időszak volt. Ha a sportban maradok, mondjuk edzőként, biztosan használni tudom majd az ilyen tapasztalatokat is.
Pakson kezdődött a történet új fejezete, bár Horváth Gábor nehezen tudja pontosan megmagyarázni, miért és hogyan.
– Elkezdett mocorogni bennem valami érzés, amit nem tudtam pontosan megfogni… Nyilván a sérülésem is közrejátszott benne, ekkor a gerincemben a négyes és ötös csigolyám között egy kitüremkedés nyomta az idegpályát, de nagy erővel dolgoztam a visszatérésen. A közel egyéves paksi időszakomból fél évig sérült voltam. Végül felbontottuk a szerződésemet, mindenkinek így volt jobb. Csakhogy a felépülésem alatt azon kaptam magam, hogy nem hiányzik a futball. Ilyen még nem történt velem soha előtte. Akkor már a külföldi lehetőség sem motivált.
Lassan, de biztosan érlelődött az elhatározás, bár Horváth azt mondja, volt rajta nyomás, például édesapja részéről, aki szintén sikeres Videoton-játékos volt (és fiával tulajdonképpen együtt voltak tagjai az első fehérvári bajnokcsapat, a 2011-es Videoton stábjának).
– Egyszerűen azt éreztem, hogy a futball iránti alázat és vágy csökken bennem. Volt, hogy inkább itthon maradtam a gyermekemmel hét végén, nem mentem el a csapattal. Kíváncsi voltam, ez az út végül hová vezet. És ekkor elmentem Amerikába öt hétre, úgymond „zarándokútra”, elgondolkodni az életemen. És rájöttem, hogy nem akarok már profi futballista lenni.
A hogyan tovább ekkor még nem vetődött fel, mondja Horváth, de azóta természetesen már ezzel is foglalkozott.
– Istenhívő ember vagyok, hiszek abban, hogy a jóisten megmutatja, mit kell csinálnom. Lehet, a sporton belül maradok, menedzserként vagy edzőként. Keresem az utam és meg fogom találni. Nem szeretném csak a futball mellett lekötni magam. De az biztos, bármihez kezdek, legalább olyan szenvedéllyel szeretném csinálni, mint a futballt. Még egyszer mondom, a sérüléseimnek semmi közük ehhez. Mindenhonnan fel tudtam állni a pályafutásom során, szalagszakadásból, trombózisból, de most nem érzem úgy, hogy szükségem van a focira.
Horváth Gábor azon magyar játékosok közé tartozott, akik komolynak mondható európai bajnokságban is helyt álltak. Adódik a kérdés, nem motiválja-e, hogy a sehová sem jutó hazai játékosokkal szemben ismét bizonyíthat, de erre is nemleges a válasz. És már a válogatottság sem csábító a számára…
– Sosem szerettem másokhoz mérni magam. Tudom, hogy jól ment a Bredában, szerénytelenül mondhatom, volt időszak, amikor közelebb éreztem magam a PSV Eindhovenhez, mint mondjuk a Pakshoz, büszke lehetek arra az időszakra. Három évet töltöttem kint, elfogadtak, a kiszerződésem után egyből bekerültem a csapatba, megvertük a nagy csapatokat és hihetetlenül szerettek minket. A válogatottal kapcsolatban is felvetődik persze, hogy lehetne talán, mert nagyon jó látni, ahogy Dárdai Pali dolgozik a srácokkal – de egyszerűen az van, hogy odaképzelem magam és nem jön az érzés. Olyan ez, mint egy párkapcsolat: időben észreveszed, hogy ha elfárad és már nem téged szolgál. Ki kell lépni belőle és újat kezdeni.
A holland vonalat nem szeretné feladni, azt mondja, rengeteget kapott mindkét ország labdarúgásától és szeretne visszaadni belőle valamit. A decembert Hollandiában töltötte, kicsit szóba került már a jövő is, most azt mondja, például fiatalokat szívesen segítene később odakint.
– Akár magyar, akár holland klub megbízásából szívesen dolgoznék, januárban talán már vihetnék is ki játékost. De ha nem a futball lesz az, amiben megtalálom a szenvedélyt, az sem baj, a lényeg, hogy szívből tudjak dolgozni érte. És annyi pozitívumot kapjak tőle, mint a futballtól.
