Gyorsan szeretnél értesülni a Rangadó.hu híreiről? Csatlakozz hozzánk! Klikk és like a Facebook-on!
Bár az Újpestben lőtt góljainak számától jócskán elmarad az életkora, válogatottságának számát már jóval megelőzi. Hatvanöt éves lett a Mexikóban olimpiai bajnoki címet nyerő Nagy László, aki edzőként is eredményesen szolgálta szeretett klubját, ma viszont már csak tanácsokat ad. A DigiSport televízió kedd reggeli műsorában elmondta az észrevételeit az utánpótlásunkkal kapcsolatban is.
– Ha azt kérdezzük, mi a három legfontosabb dolog az életében, az Újpest hova kerülne?
– Az első háromban valóban benne van. Mindig azt mondtam, hogy a család meg az Újpest, ezt a kettőt nem tudom szétválasztani, mert együtt vannak. A harmadik pedig az, hogy megfelelő egészség legyen mindehhez, hogy rendben tudjam tartani – kezdte Nagy László.
– Most, hatvanöt évesen, hogy érzi magát, nem elsősorban egészségileg, hanem lelkileg?
– Jól vagyok, túlléptem bizonyos dolgokon, mindenki tudja, hogy min. Most már továbbra is élem a nyugdíjasok életét, de jókedvűen és tele ambícióval.
– Az első szerelem Újpest, ez azt jelenti, hogy a klub mérkőzésein változatlanul ott van és figyeli őket?
– Ha nem is vagyok mindig kint a stadionban, de minden mérkőzést megnézek, amit a televízió ad. Mostanában már azt lehet mondani, hogy szinte minden bajnoki mérkőzés a tévé képernyőjére kerül, úgyhogy látom a játékukat és tudom, mire lenne szükségük és min kéne javítani. Egyébként olyan az ember, aki a magyar futballról sokat beszél, hogy gyenge a bajnokság, ezért mindenki átkapcsol a spanyol bajnokságra. Én nem, én megnézem az összes mérkőzést, ami létezik péntek, szombat vasárnap. Siralmas volt, de mégiscsak a mi játékunk.
– Ha tudja, mire lenne szükség Újpesten, akkor mit változtatna, mit fejlesztene, mire fektetné a hangsúlyt ennél a mostani csapatnál?
– Igazából ezt mindenki tudja, itt az a kérdés, hogy mit szeretnének a vezetők, illetve mennyi pénzük van rá. Játékosokból kellene egy igazolni, jó néhányat. Hiányoznak csatárok, legalábbis egy minimum. Egyébként megvannak a csatárok, hiszen Kabát Peti sérült. A nigériai válogatott Ojo visszajön, mert felépült a sérüléséből. Kíváncsi vagyok, mennyit tud segíteni a csapatnak. Újpesten fontos lenne egy olyan középpályás Vasziljevics mellé, aki szervezi és irányítja a játékot, mint a régi nagy Újpestben Göröcs János volt. Ilyen játékosok hiányoznak, mert támadószellemben kellene játszania az Újpestnek, mint annak idején mi. Emlékszem rá, amikor én odakerültem Újpestre edzőnek, akkor egy szurkolói ankéton azt mondtam, hogy szeretném visszahozni a szellemét, mert azt igenis vissza lehet a mai napig is, és megfelelő módon, természetesen a védekezést nem feladva lehet játszani. Ezt igényli a közönség is, hogy szórakozzon, mert ha a pályán vagyok, akkor nekem szórakoztatni kell, mint egy színházban. Ha elmegyek egy színházba és rossz az előadás, legfeljebb hazamegyek a szünetben, ugyanez itt is, fütyülnek az emberek, vagy balhéznak, de ha jó, akkor én azt mondom, még balhé sincs, mert pillanatok alatt elmegy az a kilencven perc.
– Ha már szóba hozta a régi időket, Göröcsöt és a többieket, mint például Fazekas és Bene. Annak idején, tizenkilenc évesen oda beilleszkedni és ilyen játékosok között felnőni, mennyire volt más, mint például ma, amikor Simon Krisztián bekerült a felnőtt csapatba és ott látott rutinos válogatott játékosokat?
– Az az igazság, hogy nincs előttük példakép, olyan futballista, akire felnézhetnek és tanulhatnak. Nekem szerencsém volt, akár az egész csatársort, de az egész csapatot is mondanám, mindenkitől lehetett valamit tanulni. Még Szentmihályi Antaltól, a kapustól is. Felkészítette az embert, hogy kellene gondolkodni, nehogy elszálljak magamtól, különösen, amikor megnyertük az olimpiát. Mindig lehetett tanulni az idősebb játékostól, de ma megkérdezem, ki az az idősebb játékos Magyarországon, akit elismernek, és azt mondom, hogy nagyon sokat tudnék tanulni tőle? Régen a grundon lehetett tanulni idősebb emberektől is, akik csak hobbiként űzték a futballt, futballistáktól. Amikor én Újpestre kerültem figyeltem azt, hogy Göröcs János mit csinál edzésen, milyen cseleket csinál, és mi jön ki belőle. Amiket láttam elbújva gyakoroltam, mert azt mondtam, ezeket nekem meg kell tanulnom. Ma sajnos nincsenek ilyen játékosok, akiktől a fiatalok tudnának tanulni. Még a külföldön játszó játékosok sem igazából azok, akikre fel lehetne nézni, már olyan értelembe, hogy sok tanulási lehetőség lenne, mert ha látnak valamit kint, azt továbbadták az itthon játszó játékosoknak.
– Önnek olyan edzői voltak, mint Várhidi Pál vagy Baróti Lajos. Mint játékos, és első sorban mint tréner, mit tanult a számára legkedvesebb, és a legfontosabb edzőktől?
– Az első számú edzőm Baróti Lajos volt, amikor bekerültem a csapatba. Tőle egy olyan dolgot tanultam, amit ma már nagyon kevesen alkalmaznak. Ma vannak játékrendszerek és az edzők azt mondják, hogy játsszuk a négy-kettő-három-egyet vagy a négy-négy-kettőt, vagy ezek variációit. Baróti Lajosnál, vagy éppenséggel Kovács Imrénél – hiszen ő is volt edzőm, és fantasztikus edző volt – megtanultuk, hogy mindig van egy játékosállomány, persze az edzők igényelhetnek ebbe a játékrendszerbe egy-egy játékost saját igényük szerint, de a kerethez kell kialakítani a megfelelő játékrendszert. Lajos bácsi megelőzte a korát, és az Újpesttel olyan játékot alakított ki, amit most próbálnak játszani, a két ékest a visszavont szélsőkkel, középpályásokkal. Nagyon sokat lehetett tőle tanulni, a felkészítése volt a legfontosabb. Hétköznap nagyon sokat kellett dolgozni, és aztán jött a hétvégi előadás, ahol már mosolyogva kellett felvonultatni azt, amit megtanultál. Most a mérkőzéseken az edzők ott ugrálnak és kiabálnak a kispad előtt, én erre mindig azt mondom, ha én egész héten dolgoztam, nekem akkor nem kellett a kispad előtt ugrálni. Kovács Imre csak annyit csinált, bemutatta, hogy Tóth Andris, és Tóth Andris tudta, mit kell csinálnia, mert egész héten ezt tanulta. A heti munka ezért van, hogy felkészüljön az ember. Ma egy öltözőben az a legnagyobb taktika, hogy hajtsál, fussál, küzdjél, közben az ellenfél szóba sem kerül, hogy milyen játékot játszik. Erről beszélni egy öltözőben már nagyon borzasztó, szomorú.
– Miközben ön saját bevallása szerint húszévesnek érzi magát, mégis az előbb azt mondta, hogy a nyugdíjasok vidám életét éli. Legutóbb Salgótarjánban volt tanácsadó, miért nem edzősködik már? Miért nem ül le kispadra?
– Újpesten dolgoztam, azon a helyen, ahol elkezdtem a labdarúgást, legalábbis eredményeket ott értem el először. Edzői lehetőséget is kaptam, az első évben második helyet sikerült elérni. Utána alig várták, hogy kirúgjanak, amikor egy csapatot az ember felkészített, beindított, és benne volt a lehetőség hogy bajnok legyen. A következő évben egyébként, kilencvennyolcban bajnok is lett az Újpest. Ezután Felcsúton dolgoztam, ahol egy NB III-as és egy NB II-es bajnoki címet sikerült elérni, és az NB I küszöbén álltunk a Pakssal együtt. Ott is megtalpaltak, mert sikerült összeszednünk egy vereséget az őszi tizennegyedik mérkőzésen. Salgótarjánban átvettem egy edzőtől egy helyet, nagyon gyengén szerepeltünk, két pontot szereztünk nyolc meccs alatt. Amikor decemberbe azt mondták, hogy viszontlátásra, az jogos volt, két pontot a nagymutterom is szerzett volna, ha le se ül a kispadra. Az első két tavaszi mérkőzést megnyertük, a csapat megint összeállt, jól nézett ki, aztán megint szüksége volt másnak a helyre. Na ebből nekem elegem lett, nekem erre nem volt szükségem, hogy mindig valakiket felkészítek aztán elveszik tőlem a lehetőséget, ezáltal nem tudtam elérni azt a csúcsot, amit egy edző elérhet. Ezért inkább maradok így, ha valakinek szüksége van rá, szívesen adok tanácsokat, vagy segítek, akár egy fiatalról megmondani, hogy tehetséges-e, legyen-e belőle futballista vagy ne. Sajnos az utánpótlásunknál ott kezdődik a baj, hogy rossz a kiválasztás, hogy kikből lehet profi, első osztályú labdarúgó, mert ahogy én látom, Magyarországon már megfelelő pénzt fordítunk a futballra, de nem biztos, hogy ez mindig a megfelelő helyre kerül. A gyerekeknél, az utánpótlásnál nem olyan a képzés, mint amilyennek kellene lennie. Többször elmondtam, hogy nálunk a fiatal tehetségek örök tehetségek maradnak, míg külföldön meg futballisták lesznek.
– Amikor Fonyódról felkerült, utána máris jött Mexikó, és ön is ott volt a csapatban. Ahhoz képest ma huszonhárom-huszonnégy évesekre alkalmazzuk azt a kifejezést hogy fiatal tehetség…
– Igen, sok lehetőség van, és minden elvonja a gyerekek figyelmét, az internettől kezdve minden. Ezt régen is mondhattuk, hogy az angoloknak, vagy a németeknek előbb volt videójuk, vagy ez, vagy az, mint a magyaroknak, mégis volt futball. Igaz, most megváltozott, kicsit gyorsabb lett a játék. Sokan mondták, hogy mi már egy cselt sem tudnánk megcsinálni ma, mert pillanatokon belül odaérnének. Ha Puskás ebben a korban születik, ugyanolyan fantasztikus játékos lett volna belőle. Itt a képzéssel nagyon nagy problémák vannak, de azt hiszem erről évekig lehetne beszélni. Mi a grundon megtanultunk nagyon sok mindent, és aztán bekerültünk egy egyesülethez, ahol olyan edzők voltak, akik a szívüket tették ki azért, hogy mindent megtanuljunk, és olyan futballisták közé kerülhetett az ember, akiktől lehetett tanulni. Ez a kör, ez a folyamat az, ami hiányzik ma. Akadémiák vannak, de egy nemzetközi szintű futballista nem jött még ki onnan. Magyar bajnokságra nevelünk futballistákat, de ez nagyon kevés.
