Marco Rossi kiadós interjút adott hatvanadik születésnapja alkalmából a Sportálnak.
A magyar válogatott szövetségi kapitánya mesélt arról, hogy izgága kisfiú volt, majd rátért arra, hogyan és hol lett belőle labdarúgó, majd apa, végül pedig edző. Ezt követően ért a beszélgetés oda, hogy Magyarországra érkezett.
„Negyvenévesen már UEFA pro licences edzőnek vallhattam magam. Minél jobban elmerültem a szakmában, annál több nehézséggel találtam szemben magam… Nem mintha ez letérített volna az utamról, csak dacosabbá váltam. Egy ponton azonban így is válaszút elé kerültem: folytassam az edzősködést, vagy más szakma után nézzek? Akkoriban nagyon elkeserített az a helyzet, amibe Olaszországban kerültem, iszonyatosan frusztráló volt. Az volt a benyomásom, bármit teszek, nem léphetek előre, edzőként szemernyi megbecsülést nem éreztem. Meglehet, azért sem, mert nem voltam az a típus, aki önös érdektől vezérelve kereste mások társaságát, nem fényeztem magam, nem kopogtattam egy ajtón sem, hogy itt szeretnék dolgozni. Nem gondolnám, hogy az én hibám lett volna, hogy a szülőhazámban nem kaptam lehetőséget magasabb szinten – de
a sors Magyarországon kárpótolt mindenért! A negyvenes éveim vége nem is alakulhattak volna szebben, mint hogy annak a Honvédnak az edzője lettem, amelyről annyit mesélt az én drága nagypapám! Kispesten éreztem először azt, hogy az azt megelőző években megérte annyit szenvedni. A kitartásomnak eredménye lett: egy csodás bronz. És azt a bronzot négy évvel később, 2017-ben kifényesítettük aranyra! Leírhatatlan, milyen érzés volt a Honvéddal bajnokságot nyerni… Holott messze nem mi rendelkeztünk a legjobb feltételekkel, de a csapategységünknek és a fanatikus szurkolótáborunknak hála, minden akadályt leküzdöttünk.
A kapitányi állásról elmondta Rossi, hogy nem hitte, ilyen sokáig ő vezetheti a magyar csapatot, de nagy megtiszteltetés ez neki, továbbá az is, hogy hazánk befogadta. Megemlítette, hogy két Európa-bajnokságra is kijutott a válogatottal, de leginkább azt emelte ki, hogy a szurkolók mennyire támogatták őt és a csapatot is.
„Az a szenvedély, ami övezi a nemzeti együttest, lenyűgöző! Jó, az elvárások olykor magasabbak a kelleténél, ám ezt el kell fogadnunk, mert azt a bizonyos lécet mi tettük magasra az eredményeinkkel. Örök hálával tartozom Magyarországnak! Azért is, mert azt a megbecsülést, amit Olaszországban sosem kaptam meg, itt lépten-nyomon tapasztalom” – mondta.
Az olasz edző összegzésképp a következő, bosnyákok elleni Nemzetek Ligája-mérkőzésre hívta fel a figyelmet, ugyanis szerinte a szakmájában minden meccs az utolsó lehet, ezért csak a következő összecsapáson jár az esze. Végezetül elmondta, azt is, hogy minden apró örömöt meg kell ünnepelni az életben, de talán az interjú elején summázta legjobban az érzéseit:
Ha visszatekintek a karrieremre, azt mondom, többet kihoztam belőle, mint amire a képességeim alapján vinnem kellett volna, nem kétséges, a kitartás már akkor is kifizetődött. Hát még azt követően, hogy edző lettem! Úgy érzem, amit gyerekkorom óta beletettem a labdarúgásba, annak a többszörösét kapom most vissza. Nem vitás, ezen a téren kvittek vagyunk a sorssal.
