Nem akarok kapni egy nyolcast.
Napra pontosan tíz évvel ezelőtt hangzott el ez a kijelentés, amit csak évekkel később, a magyar válogatottról forgatott, Még 50 perc című dokumentumfilmben láthattunk/hallhattunk. Magyarország 2013. október 11-én Amszterdamban a holland válogatott ellen játszott a világbajnoki selejtezősorozatban, a hazai csapat pedig ekkor már 4-0-ra vezetett. Egervári Sándor akkori szövetségi kapitány szavait idéztük, aki aztán a hatodik bekapott gól után közölte a szakmai stáb többi tagjával, hogy a meccset követően lemond. A vége megsemmisítő 8-1-es vereség lett, ami akkora csapás volt, hogy anno még ki is vizsgálták, mert túl sok fogadást kötöttek arra, hogy KO lesz a vége, de végül az a megállapítás született, hogy nem történt itt semmi különös, egyszerűen kiütötték a magyar válogatottat.
Akik erre csípőből rávágják, hogy persze, mert azóta nyolccal növelték a létszámot, és immár 24 csapatos Eb-ket rendeznek, azoknak tökéletesen igazuk van, ám ebben a tíz évben valóban elképzelhetetlen fejlődésen ment keresztül a válogatott, amely kis túlzással bezzegcsapattá vált.
Az amszterdami 8-1-es zakó
A 2010-es világbajnoki selejtezőnek még a holland Erwin Koemannal vágott neki Magyarország, ám, miután nem sikerült a kijutás, a szövetség úgy döntött, hogy szerződést bont az edzővel, és azzal az Egervári Sándorral folytatja, akinek az irányításával az U20-as nemzeti csapat világbajnoki bronzérmet nyert egy évvel korábban.
Erwin Koeman vezetésével fejlődött a válogatott, és szép eredményeket ért el a világbajnoki selejtezőkön, ennek ellenére úgy döntöttünk, hogy váltunk. Egervári Sándorral határozatlan időre kötöttünk szerződést, remélem évekig, akár évtizedekig együtt dolgozhatunk majd. Tizenkét évvel ezelőtt már eldöntöttem, hogyha egyszer lesz egy csapatom, akkor azt Egervári Sándor fogja irányítani
– nyilatkozta 2010 augusztusában Csányi Sándor, a Magyar Labdarúgó Szövetség frissen kinevezett elnöke.
A korábban az MTK-t és a Dunaújvárost bajnoki címig vezető Egervári ugyan az első tétmeccsén 2-0-ra kikapott Svédországban, összességében egy tisztességes Eb-selejtezős sorozatot hozott le a csapattal, hiszen a hollandok elleni papírforma odavissza vereség mellett (az idegenbeli 5-3 bizakodásra adhatott okot) egyszer még a svédeket is sikerült megverni.
Ezt követte a 2014-es brazíliai vébére szóló kvalifikációs időszak, ami a törökök itthoni 3-1-es legyőzésével hirtelen kijutási eséllyel kecsegtetett a féltávhoz közeledve. Hazai pályán rendkívül bosszantó módon, egy 92. percben, kabaréba illő jelenetsor után kapott góllal engedett ki két pontot a csapat a kezéből a Románia elleni, zárt kapus meccsen, de Böde Dániel isztambuli gólja és a törökországi pontszerzés újabb reményt adott arra, hogy az Egervári-csapatnak lehet még keresnivalója a pótselejtezőt érő második helyért folyatott küzdelemben.
Nyilván az előbbire mutatkozott nagyobb esély, ám Guzmics Richárd már a bukaresti meccs legelején eladta a labdát, amiből Ciprian Marica a második percben megszerezte a vezetést, a románok pedig végül 3-0-ra nyertek. Következett az észtek hazai kiütése (5-1 ide), majd az utolsó szalmaszál, miszerint valahogy le kéne győzni a hollandokat.
„Elszántak a játékosok, közel vagyunk ahhoz, hogy az álmainkat valóra váltsuk, ugyanakkor tisztában vagyunk a két válogatott közti különbséggel, ráadásul a hollandok otthon játszanak. A futballban azonban néha borul a papírforma, mi pedig ezt szeretnénk meglovagolni” – mondta a meccs előtt a szövetségi kapitány.
A magyar csapat a Bogdán Ádám – Vanczák Vilmos, Guzmics Richárd, Korcsmár Zsolt, Kádár Tamás – Koman Vladimir, Hajnal Tamás, Varga József, Dzsudzsák Balázs – Böde Dániel, Németh Krisztián kezdővel futott ki a pályára, ami még teljesen korrektnek mondható, de Hollandia már az első félidőben átszaladt rajtunk, 4-0-ra vezetett 45 perc után. A kapitány a szünetben kettőt cserélt, és ugyan a második félidő magyar góllal indult (Dzsudzsák Balázs szerezte tizenegyesből), a vége megalázó, 8-1-es vereség lett, ami után Egervári lemondott, a sorozat utolsó meccsén, Andorra ellen az addigi segítője, Csábi József ült le a kispadra.
Az a kiütéses vereség nagy lyukat ütött a lelkembe. A mai napig is éjszakákon át megjelenik az emlékezetemben, és felébredek erre az álomra
– nyilatkozta nemrég a már 73 éves Egervári Sándor, akit még tíz év elteltével is kísért az a mérkőzés.
A vereség következményei
Ha csak azt nézzük, hogy Egervári irányításával két egymást követő selejtezőben is harmadikként végzett Magyarország, és ha nem is karnyújtásnyira, de közel volt a második helyhez, akkor azt is mondhatnánk, összességében hozta az elvárhatót, és csak egy kis szerencse hiányzott ahhoz, hogy kijusson egy nagy tornára.
A filmet jegyző stáb ugyan nem tudott minden pillanatot rögzíteni, de ott volt az öltözőben a romániai és a hollandiai vereségek alkalmával, amikor is Egervári Sándor lényegében unalomig ismert közhelyekkel próbálta meg – a nullához közelítő sikerrel – terelgetni és jobb teljesítményre buzdítani a játékosait. Taktikai utasítások nem nagyon hangzottak el, tulajdonképpen azt mondta a futballistáknak, hogy mutassák meg, igenis jobbak a románoknál, vagy ha már 4-0-ra vezet Hollandia, akkor dacból is borítsák fel őket, és lehetőleg emelt fővel hagyják el a pályát.
Az ilyen és ehhez hasonlító megközelítéseket mindannyian ismerjük, elég bekapcsolni hétvégente a tévét, és sokszor ugyanezt a mai napig megkapjuk szakértés címszó alatt. Innen nézve már nem annyira meglepő, hogy még a pótselejtezőt sem sikerült megcsípni, ugyanakkor az elég meglepő volt, hogy Egervári után még maradt ezen a vonalon a szövetség, és Pintér Attila lett a szövetségi kapitány. Amikor az északírek ellen előnyből kikapott itthon a csapat a 2016-os Eb-selejtező kezdetén, Csányiék gyorsan cselekedtek, és az addig felnőtt csapatnál még rutintalan Dárdai Pált kérték fel edzőnek. Míg Pintér – egyedüliként – nem járult hozzá, hogy a regnálása alatt forogjanak a dokumentumfilmes kamerák, addig Dárdairól már láthattunk felvételeket, például arról, hogyan magyarázta el egy kivetítő előtt állva, mire kell figyelniük a játékosoknak, milyen eligazítást tartott a mérkőzések előtt és alatt, hogyan vonta be a videóelemzőket és sokszor a játékosokat is, akik a pályán szerzett tapasztalataikat adhatták át.
A német utánpótlásból érkezett, majd a Hertha első csapatához visszarendelt Dárdai Pál azt a profizmust hozta el a magyar futballba, amire már régóta szükség lett volna, és amivel a korábban sokszor gúny tárgyává tett magyar válogatott talán már korábban eljutott volna az elitig.
Bár a 2016-os Eb-re végül nem Dárdai Pállal jutott ki a válogatott, de Bernd Storck ugyanezt a vonalat vitte tovább, mérésekkel került képbe a játékosai terhelhetőségéről, és ő is minden eshetőségre felkészült, miközben olyan stábtagokkal vette körbe magát, mint a játékosként 1990-ben világbajnok Andy Möller.
Storckkal Magyarország nemhogy kijutott az Eb-re, de az osztrákok legyőzése, majd az Izland és a későbbi aranyérmes Portugália elleni döntetleneknek köszönhetően a csoportját is megnyerte – a nyolcaddöntőben ugyanakkor Belgium ellen sima 0-4 lett a vége.
Bernd Storck a következő selejtezős sorozatban égette meg magát gyógyíthatatlanul, az andorrai vereséget ugyan még túlélte, de azt már nem, hogy esély sem volt a pótselejtező kivívására: csak harmadik lett a csoportjában a válogatott, de 14 ponttal maradt el Portugália és Svájc mögött.
Milyen bezzegcsapat?
Bár a mondás szerint kétszer ugyanabba a folyóba nem lehet belelépni, a magyar válogatottnak mégis sikerült, mert Georges Leekens kinevezése már az első pillanattól fogva megmagyarázhatatlannak tűnt. A belga addig sem húzta, mint Pintér, neki négy meccs után köszönték meg a munkáját (nulla győzelem, egy döntetlen, három vereség), és ekkor lépett be a képbe Marco Rossi.
Az olasz edző többször bizonyította, hogy a csapatépítés, közösségteremtés szakembere, képes a fiatal tehetséges játékosok beépítésére, a tapasztaltabb labdarúgók motiválására
– méltatta akkori közleményében az új kapitányt a szövetség, és ennél pontosabb leírást aligha kaphattunk volna a 2017-ben a Honvéddal meglepetésre NB I-es bajnoki címet szerző olaszról.
Marco Rossi a korábbi években könnyen elvérezhetett volna a magyar válogatott szövetségi kapitányaként, a 2021-re halasztott Európa-bajnokság selejtezőjében elért negyedik hely, az utolsó fordulóban rendezett, Wales elleni ki-ki meccsen elszenvedett 2-0-s vereség a korábbi példák alapján könnyen az állásába kerülhetett volna – sőt, ő maga is azt nyilatkozta, hogy akkor bizony megfordult a fejében, lemond. Ám a 24 csapatos Eb, az időközben bevezetett Nemzetek Ligája új lehetőségeket nyitott, Rossi és a stábja pedig ezzel élni tudott.
Hogy a részben hazai rendezésű Eb-n nem kapott ki a franciáktól és a németektől a csapat, majd az NL-ben olyan bravúrokat szállított, mint a németek és az angolok legyőzése (idegenben 4-0-ra!) az egy dolog, de ami fontosabb, hogy a stabilan védekező kontracsapatból egy, a meccseket irányítani akaró válogatott formálódott az évek során az olasz edző irányítása alatt.
Mostanra kis túlzással sikk lett magyar válogatottnak lenni, a környező országokban pedig elismerően figyelik a csapat szereplését, nem egy cikk állította be példaként Marco Rossi együttesét. Odáig jutott a válogatott, hogy először egy selejtezősorozatban az első kalapból várhatta a sorsolást, és komoly sanszot kapott, illetve dolgozott ki magának arra, hogy újra egyenes ágon jusson ki egy nagy tornára.
Azt azért túlzás lenne állítani, hogy az amszterdami 8-1-es vereség vezetett odáig, ahol most áll a válogatott. Ám azt, hogy egy fontos pillanata volt az idáig tartó folyamatnak, nehéz lenne vitatni.
