2011 tavaszán hasonlóan sikeres időszakot élt át Kecskeméten, mint napjainkban. Tomiszlav Szivics pályaedzőjeként kupagyőztesek lettek, majd a következő évadban már úgy végeztek az NB I 5. helyén, hogy féltávnál átvette az irányítást a szabadkai edzőtől – igaz, erről kevesen tudnak, mert papíron Török László játszotta el a vezetőedzői szerepet.
Aki akkoriban látta a mérkőzéseinket, az tudta, amit kellett. Bizony mindent én és Visinka Ede csináltunk.
Mégis elküldték a klubtörténeti siker után. Hogyan élte meg?
Kronológiailag úgy történtek az események, hogy 2011 novemberében Szivics fölállt. Rózsa Pál tulajdonos ekkor rábeszélt, hogy vigyem tovább a csapatot. Meggyőzött, jó lesz ez úgy is, hogy ugyan nekem nincs meg a szükséges végzettségem, de mivel Török Laci éppen akkor végezte a Pro-licences tanfolyamot, a neve alatt futhat majd a csapat. Hittem neki, belementem. Azt is kevesen tudják, hogy azok után a télen Novigradban részt vettünk egy nagy nemzetközi tornán, amit megnyertünk, majd a tavasszal gyönyörű menetelésbe kezdtünk. Remek, karakteres játékoskeret állt rendelkezésemre mások mellett Bori Gáborral, Lencse Lászlóval, Tököli Attilával. Egyetlen ponttal maradtunk le a nemzetközi kupaindulást érő 4. helyről.
Azóta megszerezte az MLSZ által az NB I-ben elvárt Pro-licences edzői végzettséget?
Egyszer jelentkeztem. Pont Török Lacival még 2011-ben. Akkor ez úgy működött, hogy a sokszoros válogatott, NB I-es múlttal rendelkezők plusz pontokat kaptak, nekem ilyen értelemszerűen nem volt. Persze valahol jogos, hogy előnyt élveztek, magam is támogatnám őket, hogy a tapasztalatuk ne vesszen kárba.
Olyanok is bekerültek viszont, akik sem előtte, sem azóta nem ültek kispadon. Ettől egy kicsit megcsömörlöttem. Azóta nem is próbálkoztam. Bár most, hogy újra itt lehetek az NB I-ben, várom, hogy elinduljon a következő Pro-képzés.
Ezek alapján az olyan, komolyabb futballmúlt nélküli „laptopedző”, mint például a német Julian Nagelsmann, sosem kerülhetett volna be a magyar UEFA Pro-licences képzésre, ergo 2016 óta nem lehetett volna sorrendben a Hoffenheim, az RB Leipzig, majd a Bayern München vezetőedzője. Ha a felvételin nem kizárólag a tudás számít, ezért jelenleg sincs meg a képesítése, mégis hogyan lehet az NB I-es Kecskeméti TE vezetőedzője?
Az MLSZ egyébként életszerű és rugalmas szabálya szerint az, aki Pro-licenc nélkül juttatja fel a csapatát az NB I-be, ideiglenesen lehet vezetőedző az adott klubnál.
Ez azt jelenti, ha a KTE idei sikerén felbuzdulva mondjuk a Fradi szeretné kivásárolni a szerződéséből, hivatalosan nem ülhetne a Groupama Aréna kispadján?
Nem, mert csak A-licencem van.
A statisztikája arról árulkodik, hogy hetes darab NB II-es meccs mellett csak a magyar futball hátországában, NB III-ban és megyei szinten lévő csapatoknál futballozott. Labdarúgóként mi hiányzott, miért nem vitte többre?
Valamivel több volt egyébként, mint hét. Érdekes a történetem. Czéh Lacival együtt cseperedtünk fel, Kecskemétről együtt hívtak meg minket az ifiválogatottakba. Az életem azonban úgy alakult, hogy míg ő a Fradival bajnok, kétszeres válogatott, nemzetközi karriert befutó labdarúgó lett, én hamar megnősültem. Alig töltöttem be a húszat, amikor megszületett Tamás fiam. Ezért a középiskola után inkább a munkát választottam. Döntésemben nyilván az is közrejátszott, hogy amikor 19 éves koromban át kellett volna lépnem az ifi és a felnőtt futball küszöbét, 1986-ot írtunk, a magyar válogatott még simán kijutott a világbajnokságra, és ha nem is nemzetközi szintű, de komoly tudású, rutinos középpályások futballoztak még az NB II-ben is. Nekem talán huzamosabb ideig a másodosztályban lett volna a helyem, ahova csak később, és csak rövid időre tudtam visszakapaszkodni.
Hogyan, és főképp miért lett edző?
Aktív labdarúgóként is úgy éreztem, hogy értem, látom a játékot. Ezért, ha éppen nem tetszett az a filozófia, amit képviseltek az aktuális edzőim, gyakran vitatkoztam velük. Később, amikor a legnagyobb fiam elkezdte a focit, furcsa dolgokat tapasztaltam.
Például?
Az edző sorba állította a gyerekeket, és egyesével dobálta nekik a labdát. Mivel Tomi tökéletesen visszafejelte, hátraküldte a sor végére. Mértem az időt, öt perc múlva ért újra labdába. Kecskemétiként jól ismertem mindenkit, ezért edzés után rendre panaszkodtam, az nem jó, ha egy óra alatt alig ér labdába a gyerek. Azt felelték, „ha ennyire okos vagy, miért nem csinálod?” 1999-től, 6–8 éves kortól U19-ig vittem a saját korosztályaimat.
Főállásban edzősködött vagy munka mellett?
Csak edzőségből akkor azért nem lehetett megélni. A KTE-nél félállásba vettek, mellette dolgoztam. Délután edzést tartottam, este megírtam a másnapi edzéstervet. Amikor nem maradt rá időm, mindig egymás ellen játszottak a srácok, mert azzal nem tud hibázni az edző, ráadásul ott mindig meglátszik egy-egy gyerek valós karaktere – most is sokszor csak figyelem a labdarúgóinkat edzésjáték közben, mert olyankor pont úgy viselkednek, mint a gyerekek.
Mégis gyakran éreztem azt, hogy engem a szakmában kevesen szeretnek.
Miért?
Az edzők ugyanazokkal a módszerekkel dolgoztak a gyerekekkel, mint ahogyan anno velem, amiről tudtam, nem feltétlenül jók. Én meg arra tettem fel az életem, hogyha rám bíznak egy egészséges kisgyereket, akkor a lehető legtöbbet adjam neki, így nem elégedhettem meg a megszokott gyakorlattal. Ezért különcködtem, olyan dolgokat csináltam, amit akkoriban senki.
Például?
A 2000-es évek elején itt bent a KTE-stadionnál elég gyatra minőségű pályáink voltak. Ezért többnyire nem ott tartottam az edzéseket, mert minősíthetetlen pályán nem lehet minőségi edzést tartani. Inkább átvittem a gyerekeket a Műkertvárosba, ahol akkor még öltöző, zuhanyzó sem volt, viszont gyönyörű gyep igen. A csapataim akkoriban – egyáltalán nem megszokott módon – Polar-órával edzettek, terheléses vizsgálatokra vittem a srácokat, hogy optimálisan fejlődjenek, az edzés mellett egészségesek maradjanak. Nem követtem azt a futballgyakorlatot sem, hogy a bajnokság végén másfél hónapra szélnek eresztették a gyerekeket, én inkább edzőtáborokat szerveztem ilyenkor, és mindig vittem a csapataimat külföldi tornákra is.
Ez a gyakorlat ma is általános, magam sem értem. A futball az egyetlen sportág Magyarországon, ahol az edzők zöme azért várja az iskolai szüneteket, hogy végre pihenhessen. Eközben az összes többi csapat-, illetve egyéni sportágban az első iskolaszüneti naptól táborokat szerveznek, ahol a megszokott napi egy helyett 9 és 17 óra között 2–3 edzést tartanak a gyerekeknek, akik ilyenkor fejlődnek a legtöbbet. Ez a rutin miért nem honos a futballunkban?
Nem tudom. Határozott elképzeléssel rendelkezem a sportról, és ezeket a gondolatokat rendszerint hamar sikerült megszerettetnem a szülőkkel. Jó közösséget alakítottam ki a csapataimnál, rengeteg közös élményt szereztünk például a zánkai edzőtáborokban vagy Svédországban, ahol évente részt vettünk az egyik legnagyobb nemzetközi utánpótlástornán. A legszélsőségesebben gondolkodók is azt mondták, „a Szabónál még megőrzésre is jó otthagyni a gyereket”. Így is sokszor éreztem azt, nem tudok elég élményt adni nekik. Viszont tíz év alatt eljutottunk oda, hogy a 2008-as időszakot a mai napig a kecskeméti utánpótlás aranykorának nevezik. Ugyanis Sziviccsel és számos saját nevelésű játékossal nemcsak a felnőttek jutottak fel az NB I-be – Tomi fiam is részese lehetett ennek a sikernek, aki ma már Németországban él és edzősködik –, de az U19-es csapatom is feljutott a legmagasabb osztályba, amihez nem volt elegendő megnyernünk a bajnokságot, de az osztályozókon még a Siófokot és a Diósgyőrt is le kellett győzni.
Honnan építette az edzői eszköztárát, fejlesztette tudását?
Amikor elvállaltam az első kis csapatomat, még semmiféle edzői papírral, licenccel nem rendelkeztem. Nagy nehezen beszereztem a Coerver-módszer tananyagait Hollandiából, és az önképzés mellett az évek alatt sorban elvégeztem az MLSZ-képzéseket, amelyek kifejezetten sokat adtak. De a mai napig tanulok. Minden bántás nélkül mondom, ma már a tudás megszerzése érdekében nem olvasok magyar anyagot, általában Angliából rendelek könyveket. Ami évek óta leginkább foglalkoztat, az a pszichológia. Nagyon nagy szerencsém, hogy három fiam van, és mindhárman futballoztak. A legnagyobb, Tomi 35, a középső Dávid 30 – nagyon-nagyon tehetséges volt, Felcsúton többször megkapta az év játékosa díjat, sajnos, mégsem úgy alakult a karrierje, ahogy szerette volna –, és a legkisebb, a 23 éves Bence, aki jelenleg a játékosom. Általuk elég sok mindent megtanultam. Mondok egy példát, honnan hova fejlődtem. Egyszer esős időben sétáltam Tomival. Mit csinál ilyenkor egy fiúgyerek? Páros lábbal beleugrott az első tócsába. Nem gorombán, de azért lecsesztem: „Tomikám, hát, hogy néz ki a nadrágod, a ruhád, nem lesz mit felvenned”. Aztán rögtön elszégyelltem magam, merthogy szegény gyerek persze, hogy beleugrik, hisz magam is beleugrottam volna ennyi idős koromban. Az első két gyerek születése között eltelt öt év, és ezalatt sportpszichológiát is tanultam. Dáviddal ugyanúgy sétáltam az utcán, ugyanúgy esett az eső, megint jött szembe a tócsa. Beugrott az emlék, gondoltam kipróbálom a Lénárt Ágotánál tanultakat. „No, melyikünk tudja átugrani?” – kérdeztem gyorsan mielőtt odaértünk volna a pocsolyához. Nem lépett bele, átugrotta. A megfelelő edzői pszichológiai/pedagógiai eszköztárat éppen ezért tartom elengedhetetlennek.
Az utánpótlásban is fontos, hogy a gyerekeket az életkori sajátosságuknak megfelelően kezeljük, pozitívan motiváljuk, de az eredménycentrikus felnőtt futballban végképp.
Mióta hivatásos edző, azaz mióta él csak a futballból?
2008 óta, amikor az U19-cel bajnokságot nyertünk.
Edzői munkásságára eddig ki volt a legnagyobb hatással?
Bizonyos szempontból Szivics. Nem is akarom tagadni. Kecskeméten és Pakson is másodedzője lehettem. Ösztönösen, nagyon jó érzékkel nyúlt a futballhoz, remekül kezelte a médiát is. Magyarországról ezen felül Marco Rossi munkássága az, amit kiemelnék. Ő nemcsak beszél arról, amit mindenki lát, hogy három belső védővel játszik. A koncepcióján érezni lehet a rengeteg gondolkodást, a belefektetett munkát. Attól függően, hogy az ellenfél a dominánsabb, vagy a mieinknek kell magasabban játszaniuk, pontosan tudja, melyik zónában kivel és mit akar elérni. Magánemberként nem ismerem, de nagyon jól össze van rakva a csapata, egyértelműen látszik, hogy következetes munka zajlik a válogatottnál.
Külföldi edző esetleg?
Jürgen Klopp filozófiája. Hozzá hasonlóan az én szívemhez is a mind a két irányba szenvedélyes játék áll a legközelebb. Kiszolgálni a közönséget, mert alapvetően ezért dolgozunk hétről hétre. Egyébként mindenevő vagyok. Tényleg nem akarok nagy számokat mondani, de az evidens, hogy hétvégén az összes magyar bajnokit megnézem, de ezeken kívül rengeteg külföldi mérkőzést is látok. Főképp azok a topcsapatok érdekelnek, amelyek három belső védővel játszanak. Elemzem, hogy mikor, milyen zónában, miként támadnak le, és a látottakból merítek, építem magam meg a KTE szintén háromvédős játékát.
Mindig is ezt a formációt részesítette előnyben?
Valóban kötik hozzám a három védőt, ami amúgy nem igaz. Amikor Tiszakécskén vagy Kiskunfélegyházán voltam vezetőedző, négy védővel nyertünk bajnokságot. 2020-ban Dabason is négy védővel kezdtünk, utána tértünk át a háromvédős rendszerre, és lettünk bronzérmesek.
2021 tavaszán még Szabó Tiborral jutott fel a harmadik vonalból a Kecskemét az NB II-be annak köszönhetően, hogy bár második lett, a bajnok Iváncsa nem élt az osztálylépés lehetőségével. Ekkor érkezett a KTE vezetőedzői ajánlata. Elfogadta, és teljesen átalakította a meglévő játékoskeretet. Miért?
Közel, alig 1600 méterre lakom a pályától. Hiába kilenc év után tértem vissza, valójában sosem költöztem el, a hírek így hamar elértek hozzám. Viszonylag erős keretet örököltem, de úgy láttam, a játékosok között túl sok a megmondó mentalitású.
Nagyon nem mindegy, hogy sztár vagy a csapatban, vagy sztárcsapatod van. Ezért tudtam, ki az, akire nincs szükségem,
amiben Tóth Ákos sportigazgató is segítségemre volt.
Nemrég megjelent egy remek interjú Bogdán Hunorral, a Tromsö és a magyar U17-es válogatott labdarúgójával. Megdöbbenve emelte ki, itthon azt tapasztalja, hogy a magyar játékosok nem kérdeznek az edzőtől, még akkor sem, ha nyilvánvalóan nem értik azt, amit kér tőlük. Eközben Norvégiában kifejezett elvárás a játékosok felé a nyílt kommunikáció. A labdarúgói kérdezhetnek?
Van egy játékostanácsom. Hetente, kéthetente ülünk össze, és a stratégiai pontokat mindig megbeszéljük, mit gondolnak, jó-e az, amit kitaláltunk. Például a Debrecen jelenlegi játéka nagyon mélyről, 16-oson belüli labdakihozatalból indul, ami most nagyon divatos. Erre azt mondtam: „Srácok, ha fölmegyünk rájuk, akkor eredményesek lehetünk”. Elmagyaráztam nekik, mindezt a stábommal hogyan képzeljük el, a taktikához milyen kezdőtizenegyet gondoltunk ki, majd megkérdeztem: „Fizikálisan bírni fogjuk. Merjük vállalni? Benne vagytok?” Rendszeres, hogy a stratégiai pontokat megbeszéljük, de egyébként is nagyon sokat videózunk, rengeteget kérdezek, sőt, akár vissza is kérdezek, hogy tudjam, mindenképpen megértették-e.
Mert, ha nem értik a taktikát, nem érzik teljes egészében a magukénak a leosztott szerepeket, félszegekké válnak a pályán, amiből félmegoldások sora, végső soron vereség jöhet.
Arra tanította az élet és a pszichológia, hogy könnyebb úgy a csapatot egy irányba terelni, ha annak minden egyes tagja elfogadja a saját helyét és szerepét, és pontosan tudja, mit, miért kell csináljon a pályán, mint hogyha erőből lenyomná az akaratát a játékosai torkán?
Azt nem mondom, hogy pályafutásom alatt sosem fordult elő az utóbbi. Főleg utánpótlásedzőként. Akkoriban gondolkoztam el rajta, hogy ez csak azért mehetett át, mert vezetőedzőként pont úgy félelmet generáltam a saját tanítványaimban, mint ahogy annak idején a saját bőrömön megtapasztaltam. Mert bármilyen szinten is futballoztam, jellemzően engem is erőből próbáltak betörni, utasítással akarták lenyomni a csapat torkán, kinek mi a feladata. Akkor éreztem, ma már tudom, hogy ez nem jó.
A 21. század modern futballjában meggyőzés, elfogadás helyett lehet még félelemre apellálva, erőből vezetni, edzősködni?
A felnőtt futballban semmiképp, de az utánpótlásban sem.
Gyakran éri az a vád a fiatalnak mondott, 21–23 éves magyar labdarúgókat, hogy taktikailag képzetlenek. Nem lehet, hogy ennek pont az az oka, hogy még mindig többségben lehetnek azok az edzők, akiknek a tudása és gyakorlattára nem elegendő ahhoz, hogy megértésre, elfogadásra építkezzenek, ezért hagyatkoznak a „parancsszóra”?
Úgy fogom fel, mindegy, hogy gyerek vagy felnőtt, a futball róluk szól, az ő játékuk. Ezért a kérdezve tanítani híve vagyok. Mindenféleképpen.
A megfelelő kommunikáció a legkomolyabb kontakt az edző-játékos, de akár az edző-tulajdonos viszonyban is. Ha merek, engedek kommunikálni, az hosszabb távon a pályán is meglátszik. Hibától félve nem lehet játszani. Mi így csináljuk, van, aki máshogy, az is lehet jó, nem akarok senkit megbántani.
Feljutó csapatként a bajnokság első harmadában érezhetően a védekezésre helyezték a hangsúlyt. Ebben a játékelemben elég erősek is, hiszen eddig 24 gólt kapott a KTE, ami a legkevesebb az NB I-ben, még a Fradit is (25 kapott gól) előzik ezen a téren. Ugyanakkor tavasszal már nemcsak stabil védekezésből induló gyors átmenetekből eredményes a csapata, hanem egyre gyakrabban alkalmaz magasabb letámadást is. Ez a játékosok taktikai fejlődésének az eredménye, vagy szimplán beleszoktak az első osztályba, a korábbi NB III-as, NB II-es labdarúgók egyre kevésbé tartanak az ellenféltől?
Szinte természetes, hogy az elején visszafogottabb az újonc. Az első hazai NB II-es mérkőzésünkön 35 perc után 3-0-ra vezetett a Budaörs. Kiabálták is a szurkolók, hogy „Szabó Pista, ez nem Dabas!”. Aztán a végén a KTE feljutott az NB I-be, a Budaörs kiesett a harmadosztályba. A lényeg az, hogy komolytalan addig támadójátékról beszélni, ameddig nincs rendben a védekezés. Nem imádom, de nagy tisztelője vagyok az olasz focinak. Amikor egy kommentátor Serie A-meccset közvetít, megállapítja: „Mourinho milyen jól megszervezte a védekezést”. Ha Szabó Pista teszi ugyanezt, azt mondja: „A Kecskemét betolta a buszt.” De nekünk alapvetően nem ez a filozófiánk.
Ha nem ez, akkor mi?
Ahogy mondtam, szeretném, hogyha a játékosok értenék, mit miért csinálunk a pályán. Folytonos tanulási folyamatban vagyunk, így akár védekezhetünk a magas zónában is, ha már képesek vagyunk rá. Eljutottunk oda, hogy a hátsó zónából ma már csak és kizárólag akkor játszunk, amikor az ellenfél ránk kényszeríti az akaratát, lásd Fradi. De fontos, ha már ránk kényszerítik, akkor legalább csináljuk jól. Ősszel otthon a Fradi ellen (2-0) hat védővel, 6-3-1-es felállásban játszottunk. A játékosaim kérdezték, mi értelme ennek? Fölfestettem zónákra a pályát ahhoz, hogy megmutassam, mi vár ránk. A Fradi két szélső hátvédje a 4-2-3-1-ből támadásnál azonnal felment, felállt védelem ellen gyakran öten voltak a támadóvonalban. Egy az egyben mi nem vagyunk annyira jók, mint ők, de 6 az 5 ellen egy mindig tud segíteni a másiknak, így mindig kettő az egy ellen tudtak védekezni. Ebből a mélységből aztán a meccs során azt láttuk, hogy a Fradi bal oldala rendre elcsúszik, mert a balbekk tán a kelleténél többször, és túl agilisen lépett be támadásba. Ezért a labdaszerzésünk utáni átmenetben Nagy Krisztián már tudatosan tört be a helyére, és a védősorból Szalait is beléptettük a középpályára, aki aztán egy gyors súlypontáthelyezéssel hozta gólhelyzetbe. Évek óta Kerekes Barna segíti a munkámat, nagyon sokat dolgozunk vele azon, hogy a zónákból tökéletesek legyenek az átmenetek védekezésből támadásba és fordítva. Két éve mindenki tudja, hogy mi három védővel játszunk. Az első NB II-es évben a srácok viszonylag jól megtanultak játékfelépítésben játszani 4-2-3-1 ellen, 4-3-3 ellen és 4-4-2 ellen. Mivel a játékrendszer ellen oktatunk, visszatérnek ezek a dolgok, automatizmussá válnak, és az nyilvánvalóan nagy előny nekünk.
A feljutás nyarán a gyakorlattal ellentétben éppen ezért nem igazoltak több, akár komoly NB I-es múlttal rendelkező új labdarúgót?
A tulajdonos az NB II-es őszi szezon első jó időszaka után megkérdezte tőlem, hogy a csapat mennyire tud fejlődni. Azt feleltem: „Nagyon sok van bennük”. A feljutás után azonnal megkérdezte, mennyi játékost igazoljunk a biztos bennmaradáshoz. „Nem nagyon kell” – feleltem. Csodálkozott, érdeklődött, miért nem. „Azért, mert mérjük, látjuk a fizikális mutatóikat, a mentalitásukat, és azt, hogy életkorban mennyi minden van még bennük”. Jelenleg úgy nézünk ki, hogy a védelemből Nagy Krisztián 26, Szabó Alex 24, Szalay Gabi 22, Zeke Márió 22 és Belényesi Csaba is csak 29 éves. Előttük Szuhodovszki Soma 23, a fiam, Banó-Szabó Bence 23, Nikitscher Tamás 23, Horváth Krisztofer 22, Katona Bálint 21. De még a centerünk, Tóth Barna is csak 27 volt, amikor 2021 nyarán idehoztuk, és még mindig csak 29 éves.
Ezeket a labdarúgókat már érkezésük óta egyéni és csapatszinten is képezzük. Látjuk a fejlődésüket, a pályán kialakult és működő munkakapcsolataikat, ismerjük az erényeiket, az esetleges hiányosságaikkal is tisztában vagyunk. Többet érnek, mint egy ismeretlen külföldi, aki adott esetben az első bajnokin a kezdőkörben mutatkozik be a többieknek.
Milyen jegyeket tart fontosnak egy-egy labdarúgónál, amelyek alapján eldönti, hogy alkalmas-e a közös munkára vagy sem?
Egy játékos esetében négy fő elemre fókuszálunk Tóth Ákossal. A fizikálisra, ami alkati és egyéb mérhető paraméterek összessége, a technikai és a taktikai tudására, illetve a mentalitására, az életmódjára. Ezeket folyamatosan monitorozzuk és fejlesztjük egyéni és csapatszinten is.
Egy-egy játékos egyéni fejlesztésével fejlődik a csapat egésze is?
A filozófiám része, hogy végleg vagy kölcsön hozzunk fiatal játékosokat az első csapathoz. Itt jut szerep annak, hogy éveken át dolgoztam utánpótlásban, és az utánpótlás és a felnőtt futball közti átmenetet is ismerem. Nagyon jól tudom, hogy ebben az időszakban mi kell nekik és miért. Türelem, játéklehetőség, igazságos szemlélet, állandó beszélgetés, kommunikáció, hogy tudja, mit várunk tőle. Ha játszik az NB I-ben, vagy ha éppen nem lép pályára, akkor is az első csapattal edzhet, és hétvégére megkapja a célfeladatokat a kooperációs partnerünknél, az NB II-es Tiszakécskénél vagy az NB III-as csapatunkban. Most már szinte hozni sem kell, mert Horváth Krisztofer, Katona Bálint, Szuhodovszki Soma, Bánó-Szabó Bence pozitív példája miatt jelentősen megnőtt a jelentkezők száma. Mindenki látja, hogy nálam az igazságos szemlélet sokkal többet jelent, mint a hétvégi eredmény.
Mit értünk igazságos szemlélet alatt?
Azt, hogy amit ígérek nekik, azt betartom. Megszereztük például a Honvédtól Polyák Kristófot. 2004-es születésű belső védő. Látjuk, hogy jó helyekre veszi át a labdát, jó mentalitású, remek felépítésű srác. De, hát 18 éves, értelemszerűen vannak hiányosságai. Felvázoltuk neki, hol tart, mit látunk, miben kell fejlődnie, hova kell elérnie, ezért mit tesz majd a szakmai stáb, és majd ha elérte a kitűzött célt, akkor beszélgetünk újra. Eközben nap mint nap, hétről hétre monitorozzuk.
Nálam elképzelhetetlen, hogy egy évig hozzá se szóljunk, partvonalon kívülre tegyünk játékost azért, mert még nem érett az első osztályra.
Ezért Polyák is részt vesz a taktikai foglalkozások zömén. Azt is az igazságos szemléletemhez tartozik, amit Németországban tanultam meg. Amikor kimentem a szüleimmel, egy harmadosztályú csapatnál próbálkoztam először. Azt gondoltam, fú, milyen jó vagyok, hatalmas spíler leszek. Az edzésen nem éreztem, hogy kilógnék lefelé, de felfelé sem, csak azt hogy hozom a szintet. Erre azt mondták, jó vagy, de nem jelentesz erősítést a hazai játékoshoz képest. Nekik, ha már külföldi, akkor jobb kellett a németnél. Ötödosztályban már kilógtam felfelé, gólokat rúgtam, gólpasszokat adtam. Azóta ez a hitvallásom, és ugyanezt ezt a szöveget mondom most Mihajlo Meszhinek. „Majdnem olyan vagy, mint a Vágó. De külföldiként nem vagy jobb. Fontos kerettag vagy, de ezért nálam egyelőre csere”.
Az elmúlt évtized magyarországi tapasztalata azt bizonyítja, a tulajdonosok, sportigazgatók, edzők többsége nem így gondolkodik.
Függetlenül attól, hogy magyar vagy külföldi a labdarúgód, ha igazságos és őszinte vagy, a játékosok akár a kellemetlen beszélgetést is jó néven veszik.
Mennyire támaszkodik a stábjára, a kollégáira?
Futballpolihisztor vagyok, mindenhez értek, kell is értenem, de úgy választok kollégákat, hogy egyenként a saját területükön sokkal jobbak legyenek nálam.
Akadnak edzők, akik imádják a statisztikai mutatókkal alátámasztott elemzéseket, kifejezetten támaszkodnak rájuk, mások egyenesen tiltakoznak az xG típusú mutatók ellen, csak a szemükre hagyatkoznak. Melyik térfélen áll ebben a vitában?
Kerekes Barna, aki mindenféle szempontból igazi jobbkezem, sok terhet levesz rólam. A statisztikák terén is mindent figyel, számon tart, elemez, jelzi, ha kiugró mutatót talál. Ebben is rá támaszkodom. Az adatokat nézem, de a szememnek hiszek, mert az a legfontosabb, amit látok. Hogyan hajtja végre a játékos azt, amit kérek tőle. Gyakran merítek más sportágakból is. Például nagy hatással volt rám Rátgéber László. Azt mesélte, tesztelt már úgy játékost, hogy a taktikai gyakorlásnál azt a feladatot adta neki, csak adott helyre induljon be. Aztán soha nem dobta neki a labdát. Aki a tizediknél is odafutott, ahova kell, azt megtartotta, akin azt látta az ötödiknél, hogy már lébecol, mert úgyse kapja meg a lasztit, az nem kellett neki, mert tudta, hasonló helyzetben a meccsen sem fog beindulni. Van, amikor én is ilyen eszközökkel próbálgatom a játékosok mentalitását. Szoktam mondani nekik ilyesmit:
Oké! Kezdjünk el matekozni. Hány percet töltötök el labdával egy mérkőzésen? És ilyenkor mondanak számokat összevissza. 2–3 percet. És 87 percig, tudjátok, mit csináltok? Labda nélküli mozgást. És azt nagyon okosan kell tenni. Mert az az icipici egy méter erre vagy arra olykor nagyon is sok.
A bajnoki rajton mindenki biztos kiesőként kezelte a Kecskemétet. Ehhez képest hét fordulóval a zárás előtt a 2., európai kupaindulást érő helyen állnak, és egyre inkább közelítenek a rükvercbe kapcsoló Fradihoz. Milyen jövőt lát a csapata előtt?
Ha csak erre a bajnokságra szűkítjük, akkor azt már ki lehet mondani, hogy a KTE történetének legjobb bajnoki szereplését szeretnénk elérni, ami legalább a 4. hely. A következő esztendőre pedig szeretnénk a csapatot együtt tartani. A tulajdonos úrral már ezen dolgozunk. Úgy érezzük, hogy életkori összetételben jól állunk, egyéni képességek terén még mindig van fejlődési lehetőség előttünk, mert látjuk a fizikális mutatókat és a taktikai lehetőségeket.
Reális cél lehet, hogy a következő bajnokságban is az NB I első felében zárjanak?
A második évben sem lehet más célunk, mint az első osztályú tagság ismételt megtartása. Ezen belül, hogy már védekezésen túl támadásban is képesek leszünk majd jó játékot bemutatni, az biztos. Mi minden meccsre úgy készülünk, hogy nyerni szeretnénk és mindent meg is teszünk ennek érdekében. Az élet eldönti, hogy ez mire lesz elegendő.
