Negyvenöt májusában hurcolták el a Szovjetunióba, és 1951 decemberében engedték haza. Raduly azért szerepelt csak kétszer a válogatottban, mert hat és fél évet hadifogságban töltött. A gulág lightba került, a grúziai Rusztaviba vitték. Amikor kérdeztem, miért oda, mosolyogva válaszolta: „Mert Szibéria már tele volt.”
Rusztaviban napi háromszor kapott enni, s ha az étel színvonala nem is ütötte meg a minimális nívót, az életben maradáshoz elégséges volt. Ráadásul Radulyra emberséges őrök vigyáztak, pedig a strázsákat három havonta cserélték. Úgy látszik, a legrémesebbek kellettek Kolimára, Norilszkba, Vorkutára. Raduly még második állomáshelyén, Voronyezsben is jól járt, jóllehet ott telente sokkal hidegebb volt, mint Rusztaviban. Ám játszhatott a német és a magyar foglyok lágermérkőzésén, és Avar „Ricsivel”, az Újpest korábbi gólzsákjával ötöt vágtak be a náciknak. (Hármat Raduly, kettőt Avar rámolt a Horthy-Magyarországgal szövetséges nemzeti szocialisták kapujába.)
„Josziftól” visszavonták a felhatalmazást, de következett a táborok közti bajnokság döntője, és parancsnoka nem akarta nélkülözni az ördöngös csatárt. Közben járt tehát a bumága visszaszerzéséért, majd Raduly élete legnehezebb pillanatainak egyikét élte át: kevéssel a rabok rémisztő rangadójának befejezése előtt, 0:0-nál tizenegyest kellett lőnie. Ha berúgja, rendben, de ha nem, lehet, hogy jön az igazi ítélet-végrehajtó…
Nem hibázott.
Talán ennek is köszönhette, hogy hat és fél év után szabadon engedték. Két hónappal hazaérkezése után, 1952. február 4-én már bemutatkozott az NB I-ben, sőt a Postás csapatában egy gólt és két gólpasszt jegyzett Miskolcon a Diósgyőr ellen (3:2). Igazából azonban 1953 novemberében az akkor Kinizsinek nevezett FTC-vel szemben 4:3-ra elveszített találkozón fedezték fel: két gólja, melyek közül a másodikat szabadrúgásból küldte menthetetlenül a hálóba, mind a ferencvárosi, mind az angyalföldi vezetők figyelmét felkeltette.
A Vasast választotta, de nem számolt azzal, hogy Illovszky Rudolf, akinek addig bérelt helye volt a jobbszélen, azzal fogadja: „Ki ez a macskajancsi?” A feszültség miatt hamarosan tovább akarták adni, de ezt Gáspár Sándor, az MDP központi vezetőségi tagja, civilben a piros-kékek elkötelezett szurkolója, megakadályozta. A politikamentes Raduly egész életében hálás maradt ezért az 1989-ben elhunyt kommunista elöljárónak.
Merthogy 1955-től szédítő Vasas-sorozat következett: a csapat elsőre elhódította a Magyar Népköztársasági Kupát, miután a döntőben 3:2-re legyőzte a Budai II, Kocsis, Machos, Puskás, Czibor támadó ötössel felvonuló Honvédot; 1956-ban úgy nyerte el a Közép-európai Kupát, hogy a döntő harmadik mérkőzésén, a Népstadion 100 ezer nézője előtt, 9:2-re porolta el a bécsi Rapidot, Raduly és a többi gólszerző neve alig fért fel az eredményjelző táblákra; 1957-ben újabb KK-diadal következett, bár a Vojvodina elleni 4:0-on mindössze 92 ezren lézengtek a lelátókon; majd 1958-ban – már Illovszky edző dirigálásával! – a legjobb négy közé jutott a Vasas a BEK-ben, és az elődöntő visszavágója (2:0) megint százezer nézőt vonzott a Népstadionba.
Közben ötvenötben Raduly kétszer játszott a válogatottban is (Svájc 5:4, Svédország 4:2). Hogy miért nem szerepelt többször? Úgy vélte, azért, mert hat és fél esztendeig szorosan fogták idegenben.
A legjobb éveimet vették el tőlem. Ha akkor futballozhatok, senki nem tudott volna kiszorítani sehonnan!
– emlegette, és az ember hajlamos volt hinni neki még akkor is, ha a jobbszélső az ő idejében a vb-ezüstérmes Budai II László vagy a csodálatos Sándor Csikar volt.
Labdarúgó-pályafutása nem sokáig tartott, mert az 1959 novemberében rendezett Pécs–Vasas bajnoki meccsen (1:2) eltört a lába, és soha többé nem jött rendbe igazán. Utolsó mérkőzésén balszélsőt játszott, a Vasas így állt fel: Szentmihályi – Szilágyi II, Kárpáti, Sárosi – Bundzsák, Berendy – Csordás, Borsos, Szilágyi I, Farkas, Raduly. Ebből a társaságból csak Szilágyi II János és az FTC-től átigazolt Borsos Miklós nem volt válogatott, a többi kilencről egyaránt szektort neveztek el a Vasas 2019-ben felavatott új stadionjában.
Visszavonulása után a mindig derűs, közvetlen és emberséges Raduly az utánpótlás trénereként ügyködött kedves klubjában. Jelképes, hogy másodedzőként dolgozott, amikor (1977-ben) a Vasas mindmáig utolsó aranyérmét nyerte az első osztályban. A mestert Illovszky Rudolfnak hívták… Ám Raduly kedvenc társa az 1952-ben olimpiai bajnok, majd a Vasast 1966-ban – ifjú szakvezetőként – veretlen bajnoki elsőségre vezető Csordás Lajos volt. „Szegény, már hatvannyolcban, harmincöt éves korában meghalt – emlegette. – De változatlanul arról álmodom, hogy leviszem a labdát az alapvonalig, visszapasszolom, és Csori jön a rövidre…”
Mától együtt álmodnak odafenn. Íme, egy virtigli magyar jobbszél, amelyről nem lehet rosszat mondani.
Ahol a futball esze és szíve találkozik!
Válogatott írások a legjobbaktól.
Minden hónapban legalább 24 kiemelkedő színvonalú tartalom havi 990 forintért. Próbáld ki 490 forintért az első hónapban!
Ahogyan szerzőgárdánk összetétele ígéri, a legkülönfélébb műfajokban, témákban jelennek majd meg szövegek: lesznek elemzések, interjúk, kisprózák, riportok, lesznek hazai és nemzetközi témák, adat- és véleményalapú cikkek egyaránt.
Tartsatok velünk minél többen, hogy együtt alakíthassuk, építhessük az új magyar futballújságot, amely leginkább az írások nívójával és egyediségével akar kitűnni! Fizessetek elő, olvassatok, kövessetek minket, vitatkozzatok velünk, adjatok ötleteket! Várjuk ebbe a közösségbe mindazokat, akiknek a futball csak egy játék, s mindazokat, akiknek a futball több mint egy játék.
