Negyvenöt májusában hurcolták el a Szovjetunióba, és 1951 decemberében engedték haza. Raduly azért szerepelt csak kétszer a válogatottban, mert hat és fél évet hadifogságban töltött. A gulág lightba került, a grúziai Rusztaviba vitték. Amikor kérdeztem, miért oda, mosolyogva válaszolta: „Mert Szibéria már tele volt.”
Rusztaviban napi háromszor kapott enni, s ha az étel színvonala nem is ütötte meg a minimális nívót, az életben maradáshoz elégséges volt. Ráadásul Radulyra emberséges őrök vigyáztak, pedig a strázsákat három havonta cserélték. Úgy látszik, a legrémesebbek kellettek Kolimára, Norilszkba, Vorkutára. Raduly még második állomáshelyén, Voronyezsben is jól járt, jóllehet ott telente sokkal hidegebb volt, mint Rusztaviban. Ám játszhatott a német és a magyar foglyok lágermérkőzésén, és Avar „Ricsivel”, az Újpest korábbi gólzsákjával ötöt vágtak be a náciknak. (Hármat Raduly, kettőt Avar rámolt a Horthy-Magyarországgal szövetséges nemzeti szocialisták kapujába.)
„Josziftól” visszavonták a felhatalmazást, de következett a táborok közti bajnokság döntője, és parancsnoka nem akarta nélkülözni az ördöngös csatárt. Közben járt tehát a bumága visszaszerzéséért, majd Raduly élete legnehezebb pillanatainak egyikét élte át: kevéssel a rabok rémisztő rangadójának befejezése előtt, 0:0-nál tizenegyest kellett lőnie. Ha berúgja, rendben, de ha nem, lehet, hogy jön az igazi ítélet-végrehajtó…
Nem hibázott.
Talán ennek is köszönhette, hogy hat és fél év után szabadon engedték. Két hónappal hazaérkezése után, 1952. február 4-én már bemutatkozott az NB I-ben, sőt a Postás csapatában egy gólt és két gólpasszt jegyzett Miskolcon a Diósgyőr ellen (3:2). Igazából azonban 1953 novemberében az akkor Kinizsinek nevezett FTC-vel szemben 4:3-ra elveszített találkozón fedezték fel: két gólja, melyek közül a másodikat szabadrúgásból küldte menthetetlenül a hálóba, mind a ferencvárosi, mind az angyalföldi vezetők figyelmét felkeltette.
A Vasast választotta, de nem számolt azzal, hogy Illovszky Rudolf, akinek addig bérelt helye volt a jobbszélen, azzal fogadja: „Ki ez a macskajancsi?” A feszültség miatt hamarosan tovább akarták adni, de ezt Gáspár Sándor, az MDP központi vezetőségi tagja, civilben a piros-kékek elkötelezett szurkolója, megakadályozta. A politikamentes Raduly egész életében hálás maradt ezért az 1989-ben elhunyt kommunista elöljárónak.
Merthogy 1955-től szédítő Vasas-sorozat következett: a csapat elsőre elhódította a Magyar Népköztársasági Kupát, miután a döntőben 3:2-re legyőzte a Budai II, Kocsis, Machos, Puskás, Czibor támadó ötössel felvonuló Honvédot; 1956-ban úgy nyerte el a Közép-európai Kupát, hogy a döntő harmadik mérkőzésén, a Népstadion 100 ezer nézője előtt, 9:2-re porolta el a bécsi Rapidot, Raduly és a többi gólszerző neve alig fért fel az eredményjelző táblákra; 1957-ben újabb KK-diadal következett, bár a Vojvodina elleni 4:0-on mindössze 92 ezren lézengtek a lelátókon; majd 1958-ban – már Illovszky edző dirigálásával! – a legjobb négy közé jutott a Vasas a BEK-ben, és az elődöntő visszavágója (2:0) megint százezer nézőt vonzott a Népstadionba.
Közben ötvenötben Raduly kétszer játszott a válogatottban is (Svájc 5:4, Svédország 4:2). Hogy miért nem szerepelt többször? Úgy vélte, azért, mert hat és fél esztendeig szorosan fogták idegenben.
A legjobb éveimet vették el tőlem. Ha akkor futballozhatok, senki nem tudott volna kiszorítani sehonnan!
– emlegette, és az ember hajlamos volt hinni neki még akkor is, ha a jobbszélső az ő idejében a vb-ezüstérmes Budai II László vagy a csodálatos Sándor Csikar volt.
Labdarúgó-pályafutása nem sokáig tartott, mert az 1959 novemberében rendezett Pécs–Vasas bajnoki meccsen (1:2) eltört a lába, és soha többé nem jött rendbe igazán. Utolsó mérkőzésén balszélsőt játszott, a Vasas így állt fel: Szentmihályi – Szilágyi II, Kárpáti, Sárosi – Bundzsák, Berendy – Csordás, Borsos, Szilágyi I, Farkas, Raduly. Ebből a társaságból csak Szilágyi II János és az FTC-től átigazolt Borsos Miklós nem volt válogatott, a többi kilencről egyaránt szektort neveztek el a Vasas 2019-ben felavatott új stadionjában.
Visszavonulása után a mindig derűs, közvetlen és emberséges Raduly az utánpótlás trénereként ügyködött kedves klubjában. Jelképes, hogy másodedzőként dolgozott, amikor (1977-ben) a Vasas mindmáig utolsó aranyérmét nyerte az első osztályban. A mestert Illovszky Rudolfnak hívták… Ám Raduly kedvenc társa az 1952-ben olimpiai bajnok, majd a Vasast 1966-ban – ifjú szakvezetőként – veretlen bajnoki elsőségre vezető Csordás Lajos volt. „Szegény, már hatvannyolcban, harmincöt éves korában meghalt – emlegette. – De változatlanul arról álmodom, hogy leviszem a labdát az alapvonalig, visszapasszolom, és Csori jön a rövidre…”
Mától együtt álmodnak odafenn. Íme, egy virtigli magyar jobbszél, amelyről nem lehet rosszat mondani.
