Tehetségből nekem adott a Jóisten bőséggel. Ám a labdarúgás nem egyéni sport, nem mindig az nyer, aki egy másodperccel jobb a másiknál. Itt semmi sem fekete, fehér. Az utad gyakran mások döntésein múlik, tele lehet véletlenekkel, pechhel, vagy éppen mázlival. A foci gyakran állít elágazások elé. Ha szerencsésebb, okosabb vagyok, akár sokszoros válogatott, nemzetközi klasszis lehettem volna. Akár mint Détári Döme. Mégsem lett így. Mert a pályán ugyan tehetsz a sorsod alakulásáért, ám nem csak ott dől el a karrier.
A zuglói hátsó földes
Fővárosi vagány vagyok. Szüleimnek velem együtt négy gyereket kellett felnevelniük. Nem éltünk valami jól, zuglói otthonunkban sokat kellett segítenünk, ám a sportra azért futotta. A BVSC-ben kezdtem futballozni. Ott olyan rúgótechnikával rendelkezett mindenki, amiről ma csak álmodnak a fiatalok. A grundon kaptuk hozzá az alapot, majd e tudást az edzések végeztével, lábtenisz közben fejlesztettük tökélyre. Gyakran edzés előtt is, de utána mindig ottmaradtunk és órákon át csak játszottunk, játszottunk. Amikor nem tartottak edzést, akkor is leballagtam a pályára. Kikértem a szertárból 20-25 labdát, a nagy zsák kivitt a hátsó földesre, kigurítottam a tizenhatosnál valamennyit, onnan püföltem kapura. Ment fölé, mellé, ide, oda. Idővel nem gyűjtögettem újra, hanem ahova ment, a kapu mellől, mögül visszarúgtam, és az új sorozatot onnan lőttem, ahova a labda érkezett.
Miközben a hetvenes években napi 6-8 órát töltöttünk labdával, ma hazazavarják a gyerekeket, sok helyen még a külön gyakorlást is tiltják. A szegény sorsú argentinok, brazilok, afrikaiak még mindig ugyanúgy nőnek fel, mint mi anno: nincs jobb dolguk, mint napestig rúgni a bőrt. Ahogy nekünk, nekik is a futball a kitörési lehetőségük.
A nyolc általános után szakmát tanultam. Karosszéria-lakatosként kezdtem, de a család anyagi helyzete még jobban megingott. 14 évesen félbehagytam a sulit, és beálltam egy közeli közértbe melózni. Majdnem annyit kerestem, mint az édesanyám, ami otthon nagy segítséget jelentett. Egy évvel később visszairatkoztam a szakmunkásképzőbe, amit három év alatt, mint szobafestő-mázoló végeztem el. Amikor otthon minden helyére került, leérettségiztem, és megszereztem az üzletvezetői papírt is. Mindezt persze a foci mellett, estin.
Imádtam a BVSC-ben futballozni. Both Józsi volt az edzőnk, a klubot az ország egyik, ha nem a legjobb utánpótlás nevelő egyesületeként tartották számon. Olyan tehetségekkel fociztam, úristen! Törőcsik Andrist például ős újpestiként könyvelték el, és kevesen tudják, 19 éves koráig Zuglóban nevelkedett.
Hogy ne nyerjünk minden meccset 20-0-ra, a nyolccsapatos elitbajnokságba a nagyok, a Fradi, az Újpest, a Vasas, a Honvéd, MTK mellé a BVSC-t és a KSI-t is berakta az MLSZ. Egy-egy rangadón előfordult, hogy a Tatai úton háromezer néző előtt játszottunk ifi 1-es meccset.
1976-ban, tizenhat évesen már a BVSC felnőttben, az NB II-ben léptem pályára. Fizetés nélkül persze. Annyit könyvelhettem el jutalomként, hogy onnan lettem ifi válogatott, és kijutottam az 1979-es tokiói vb-re. Rákosi Gyula bácsi irányította a korosztályos válogatottunkat. Jó szeme volt a futballhoz, engem egy évvel fiatalabbként vitt el. A D-csoportban a szovjetektől (5-1) és Uruguaytól (2-0) kikaptunk, de Guineát megvertük (2-0). Nem jutottunk tovább, 14. helyen zártunk. A csoportunk erősségét jelzi, hogy Maradonával a kezdőben – akkora sztár volt már akkor is, hogy az étterembe akkor jött le, amikor az egész csapat végzett – ugyan Argentína nyerte a vb-t, de a szovjetek gyűjtötték be az ezüst-, míg az uruk a bronzérmet. Manapság mekkora siker lenne egy ilyen vb 14. hely?
Közbeszólt a Honvéd(ség)
Mire hazaértem, már várt is otthon a behívó. Úgy ment ez akkoriban, hogy a Honvéd, mint katonaegyesület, erőből lefölözte az ország legtehetségesebbnek gondolt 18-20 éves labdarúgóit. Azokat, akik egy egyeneset rúgtak a labdába, sorköteles korba érve azonnal bevonultatták.
A felkészülést kiválasztó edzőtáborral kezdtük. Az A-kerettel együtt legalább kilencvenen voltunk, így minden posztra akadt kilenc játékos. Egy hét után kiesett 25 játékos, majd a második és harmadik hét végén is folytatódott a rostálás. Aki nem felelt meg, az nem mehetett vissza a korábbi klubjába, hanem elosztogatták mindenféle katona csapatnak, a Honvéd Kossuth KFSE-be, a Honvéd Zrinyi SE-be, stb. Nagyjából 40-en maradtunk bent. Dózsa Attila, a beállós itt lett a „keresztapám”. Már az első edzések egyikén megjegyezte: „Figyelj már te Szeibert, baromi tojás alakú a fejed”. Onnantól kezdve még a nézők is csak azt hallották, hogy Tojás így, Tojás úgy, a Szeibertet, vagy a Gyurit el is felejthettem. Később, a futball után piacozás közben akadt is ebből kavarodás. Amikor odakiáltottak, hogy Tojás, mindenki kapkodta a fejét a standján, hogy mi történt a tojásokkal.
A kiválasztást követően velem együtt Menyhárt Menyus, Garaba Imi, Dajka Laci, Melis Béla is fent maradt a rostán. Innen kezdve délelőtt Tichy Lajos bácsi jól megfingatott minket, délután meg összeeresztette az első csapatot a fakóval. 18 évesen olyan játékosok ellen futballoztam, mint Gujdár Sándor, Paróczai Sándor, Kocsis István, Nagy Antal, Varga I József, Gyimesi László, Pál József, Pintér Sándor, Bodonyi Béla, vagy Weimper István.
A Honvéd fakóból elképesztően nehezen lehetett bekerülni ebbe a bitang erős nevekből álló első csapatba. Ugyanakkor csak a teljesítmény számított. Ezért mindenben, még lábtengóban is „gyilkoltuk” egymást. Az első évben Tichy be-berakott az első csapat bő keretébe, de egy NB I-es bajnokin sem játszhattam. Viszont jól melóztam, látták, hogy nem vagyok vak a pályán, ezért a második évet jó pozícióból vártam. Ekkor azonban akadt egy afférom a szakosztályvezetővel, Komora Imre bá’-val. Ezért ahelyett, hogy
Történt, hogy 1980 nyarán sérüléssel bajlódtam. Ez nem zavart abban, hogy kijárjak a Palatinus Strandra, ahol a ketrecben a hokisok, a fradisok, a dózsások, Törőék, és más sportolók – Faházi Janika, a pingpongos – óriási kispályás derbiket játszottak egymással. Fürdőgatyás nézők előtt váltott csapatokkal ment a hirig órákon át. Ácsorgott köztük egy rendkívül csinos lány. Le nem tudtam venni róla a szemem, olyan gyönyörű volt. Mivel a sérülésem miatt nem játszhattam, maradt időnk a ketrec szélén beszélgetni. Andrea láthatóan rajongott a futballistákért, mint kiderült, leginkább a Honvédért. A nagy „fűzőcske” közben észre sem vettem, amikor rákérdezett milyen ember az a Komora Imre? Én meg nem éppen finoman, de őszintén elmondtam neki.
Másnap azonnal behívatott Komora. Amint beléptem a főnök irodájába, nyomban leüvöltötte a fejemet. Azt hittem főbe lövet. Élet-halál uraként azonnal hívatta a katonai rendészetet. Haza sem engedett, egyből 0-24-es szolgálatra vitetett a Petőfi-laktanyába. Ez futballkarrier szempontjából szinte egyenértékű büntetés a kivégzéssel.
Pedig Andival még csak a „kezit csókolomnál”, az ismerkedési fázisnál tartottunk. Komorának biztosan nem az fájt, hogy csaptam a szelet a lányának, hanem az, amit mondtam róla. Később megtudtam, az ominózus palatinusos nap estéjén Andrea számon kérte az apját, hogyan beszélhet, bánhat úgy a labdarúgókkal, ahogy tőlem hallotta. Amikor a laktanyában kiszálltam a zöld katonai Barkasból, már az összes tiszt tudta, hogy én innen ki nem mehetek. Persze kiszöktem, rendszeresen, amiért aztán fogdába zártak.
Azonban tudtam, a semmittevés egy életre hazavágja a pályafutásomat, így miközben fájt, hogy lemaradtam bajnokikról, a BEK-meccsekről, minden kapcsolatomat megmozgattam, hogy valahogy kijussak. Annyit sikerült elintézniük, hogy télen fél évre kihelyeztek Tatára, a Honvéd Rákóczi SE-be. Fél szezon alatt rúgtam 15 gólt. Tavasz végére híre ment, hogy baromi jó formába lendültem, ezért az egyik meccs előtt újra megjelent a zöld katonai Barkas. Imre bá’ szállt ki a kiskatona mellől, azonnal vissza akart rendelni a Honvédba. Ám elkövettek egy hibát. Nem kölcsönadtak, hanem korábban aláírták az átigazolási papíromat a Rákóczihoz, ezért a katonaság végeztével szabadon igazolhatóvá váltam. Beintettem neki.
Kis bunda, nagy bunda
Grosics Gyula bácsi, a Volán elnöke azonnal lecsapott rám. Óriási megtiszteltetést jelentett, amikor a katonaságtól és a Honvédtól megszabadulva, 1981 nyarán fiatal tacskóként beléphettem egy olyan öltözőbe, ahol – gondolj bele – Dunai Ede, Bene Feri, később Fekete Laci, a ’70-es évek újpesti Aranycsapatának a labdarúgói, vagy Török Peti a Vasasból ültek mellettem a padon. Ők, akik állítólag kiöregedtek, és állítólag levezetni jöttek a Volánba.
Bár ingáztunk az első- és a másodosztály között, életem legszebb öt évét töltöttem ott. Lakat Karcsi bácsi vezette a csapatot. Óriási figura, a világ legjobb mestere, Isten nyugosztalja.
Jól is ment a foci, hamar befogadott az öltöző, és bár a Volánban is nehezen váltott az ember jegyet a kezdőbe, a kezdeti döccenések ellenére négy év alatt 49 meccsen csak rúgtam 19 gólt. Meglehet, a szám mérete, a dumám is közrejátszott abban, hogy hamar megszerettek, de ilyen remek játékosok között első sorban a tudással tudod kivívni, hogy befogadjanak. Ma is az kellene legyen a lényeg.
Gondolj bele: százhuszonvalahány gólt rúgtam a pályfutásom alatt, kétszer lettem az NB I-es gólkirályversenyben második. Mindig egy góllal buktam. Már azon gondolkodtam, hogy nyitok egy televízió boltot, mert a gólkirály kis Polskit, a második mindig tv-t kapott ajándékba. 1987-ben Détári Döme előzött meg, 1988-ban Melis Béla lőtt egyel többet. Persze mindenki tudta, hogy ment ez akkoriban. Például minket kizártak az 1984-es NB I-es bajnokság végén, a Honvédot nem. De nem a legendás Volán-Honvéd 6-6 miatt.
Azon a meccsen én is, Esterházy Marci is 3-3 gólt vágtunk. Az egyiknél 30-ról kirúgtam a pókot a sarokból, ráadásul a lefújás előtt Garaba rúgott egy akkora kapufát, hogy a labda a gólvonalunkon pattant le.
Az utolsó forduló előtt úgy álltunk a 14. helyen, hogy nyolccal kellett volna a Nyíregyházának Diósgyőrben nyernie ahhoz, hogy minket megelőzzenek, még akkor is, ha kikapunk. Jól ismertem őket, hiszen Kispestről igazoltam a Volánba. Ezért a meccs előtt felajánlottuk a honvédosoknak, hogy nyerjetek 1-0-ra, és akkor mindenki jól jár. „Majd félidőben megbeszéljük” – válaszolták.
Amikor levonultunk pihenőre, jött a hír: 45 perc után már 7-2-re vezet a Nyíregyháza. Eközben mi 3-1-re égtünk. Bepánikoltunk, mert elég egyértelművé vált, Miskolcon a Nyíregyháza lezsírozta a már biztos kieső DVTK ellen a meccset. Ezért amikor mentünk ki a második félidőre, újra szóltunk nekik: „Gyerekek, ne toljatok ki velünk, legalább egy pont kellene nekünk!” Nem mentek bele. Fogalmunk sem volt, azért nem akartak segíteni, mert arra játszottak, hogy Esterházy Marciból gólkirályt csináljanak. Ezt tudva a volános öregek kiadták az ukázt: „Gyerekek, az életünkért játszunk!”. Iszonyatosan jó második félidőt hoztunk össze, igazi adok-kapok ment onnan kezdve.
Az MLSZ végül mindkét „gyanús” mérkőzés pályán elért eredményét megsemmisítette, helyette 0-0-ával könyvelték el a találkozókat, de egyik csapat sem kapott pontot, sőt a Honvédtól öt büntetőpontot levontak. A Nyíregyháza és a Diósgyőr így is, úgy is kiesett volna, ám végül minket, a Volánt is kiejtettek, annak ellenére, hogy a 14. helyen zártunk.
Minket a korábbi Csepel-Volán meccs miatt dobtak ki az NB I-ből. Azt eredetileg mi is meg akartuk venni. A találkozó előtt, ahogy kellett, beraktuk az aranyat. Ez azt jelenti, hogy meccs előtt biztosítékként egy megbízott közvetítőnél kellett letétbe tenni a csapattagok nyakláncait, karkötőit, jegygyűrűit.
Csakhogy a Csepel csiki-csukit játszott. A hátunk mögött egy másik csapattal is megegyeztek – ők is beígértek egy összeget, ha minket megvernek –, így a szempontjukból bárhogy alakult a végeredmény, jól jártak. Az első félidőben levettem, hogy gáz van, ezek élesben játszanak ellenünk. Szóltam a csapattársaimnak, hogy éles a meccs, agyon is vertük őket (4-0). A találkozó végén kértük az összekötőt, aki a bundát is intézte, nehogy visszaadja az aranyukat. De visszaadta, majd később mindent beismert a bíróságon is.
Figyelj, azok ilyen idők voltak. Olyan korszakban kezdtem a futballt, amikor 2500-3000 forint számított egy átlagos jövedelemnek. Mindenféle sportálláson keresztül ekkora juttatást kaptak a labdarúgók is. Ezen felül jött a meccspénz, amit az MLSZ szabályozott: 1600 forintot fizethetett a klub egy győzelemért, 800-at a döntetlenért. Nem sokkal később, amikor megszűnt a szövetségi „fizetési sapka”, ugyan emelkedtek a jövedelmek, a prémiumok, de a rendszerváltás előtti-utáni években közel sem lehettél abban biztos, megkapod-e fizetésedet, prémiumodat, vagy sem.
12 liter szikvíz, 6 liter bor
Akkoriban a magyar futball azon a téren is különbözött a maitól, hogy az elit nem kerülte egymást. A pályán ugyan „gyilkos” csata zajlott, ám meccsek után együtt bulizott, éjszakázott az egész budapesti NB I, az újpesti, a fradista, a honvédos az MTK-s.
Honvédos koromban a szikvizes még lovas kocsival hozta edzésre az innivalót. Egy rekeszbe tucatnyi klasszikus szódásüveg fért bele. Tichy Lajos bácsi az egyik edzés után bejött az öltözőbe. Mindenki holt fáradtan ült a fakkja előtt. Odaszólt Kocsis Istvánnak: „Gyukikám, Lukács Sanyival mennyi fröccsöt isztok ti meg egy edzés után?” „Ó, Lajos bácsi, nem sokat, egyet, kettőt” – válaszolta. „Jól van, mert azt vettem észre, hogy minden nap megjön a lovas kocsi, te pedig minden nap átraksz a Zsigulidba egy teli rekesszel. Az 12 liter. Lukikám, ha kettesben, és csak kisfröccsben isszátok, az is hat liter bor” – nézett kérdőn közben Lukácsra. Más idők jártak. Mindenki csibészkedett. Gondolj bele, Kocsis Lajos is a teljes cigányzenekart a Balatonba küldte, úgy húzatta a nótáját.
És mégis volt futball. Amint a Volánban elkezdtem lőni a gólokat, és ismertté váltam, engem is felkaptak, vittek ide-oda. Bárhova beléptem, már kérték is az italt. Marha jó érzés ez a népszerűség, szurkolói szeretet, de tudni kellett, hol a határ, tudni kellett bánni a hírnévvel. Bár velem kapcsolatban is terjedt a hír, hogy vidám gyerek vagyok, a bulikban is élen járok, de sosem estem át a ló túlsó oldalára.
Ma mintha a futballisták nem ismernék ilyen közelről egymást, nem is tartanak így össze, de nem is keringenek urbánus legendák az éjszakázásaikról. Mondjuk akkoriban könnyebb érzéssel ment a szórakozás, mert három forint ötven fillér volt egy korsó sör. A volános 3000 forintos fizetésből és mondjuk havi két győztes meccs 1600 forintos prémiumából királyok voltunk az éjszakában. Szóval, ha innen nézzük, nem éltünk rosszul. A Honvéd, Újpest labdarúgók, vagy a válogatottak még extra juttatásokhoz, szolgálati lakásokhoz, amelyről egy év után levették a szolgálati jegyet, vagy soron kívüli gépkocsi-kiutalásokhoz, butikokhoz, gebines kocsmákhoz juthattak. A többség mégsem gazdagodott meg, mert nem volt mit megvenni, nem akadt mibe fektetni a pénzt. Szimpla NB I-esként nem vehettél csak úgy kocsit, lakást. Éveket vártál a kiutalásra.
Min múlik a válogatottság?
Én 1985-ben jutottam először lakáshoz, amikor négy év után átigazoltam a Volánból az MTK-ba. De nem kaptam. Már az nagy szónak számított, hogy 25 évesen hozzájuttattak egy öröklakás-kiutaláshoz. Banki-, és vállalati kölcsönt kellett felvegyek. Harminc évig fizettem.
A Volán után Both Józsi miatt igazoltam a Hungária körútra. Gyerekkoromtól ismert, ő nevelt fel, tudta, mire vagyok képes. Amikor szóban megállapodtam az elnök Somogyi Jenő bácsival, másnap felhívott Dalnoki Jenő is, és sajátos stílusában nekem szegezte a kérdést. „Idefigyelj faszikám, nem akarsz a Fradiba jönni? Egy kilóval többet adunk, mint az MTK.” Utólag azt mondom, lehet, el kellett volna fogadnom a Fradi ajánlatát. Olyan keveset kértem az MTK-tól, hogy azt nem volt nehéz überelni, ráadásul onnan simán válogatott lehettem volna. De nem csináltam segget a számból, és abban bíztam, biztosabban játszom Bothnál, mint Dalnokinál. A kevéske aláírási pénzemből vettem apámnak egy órát. Később, amikor megtudtam, ki, mennyiért, hova igazolt, akkor jöttem rá, nem voltam tisztában az értékeimmel.
Három csodálatos évet töltöttem kék-fehérben. Annyira közönségkedvencnek számítottam, hogy amint kiraktam az éles cipőmet a pálya szélére, a szurkolók már skandálták is a nevemet. Sokat köszönhetek nekik, és igen, az élet úgy hozta, innen is lehettem volna válogatott. Amikor az edzőnket, Verebes Józsit 1987-ben kinevezték szövetségi kapitánynak is, MTK-sként azonnal jött a meghívó. Annyira jól ment a játék, annyira bízott bennem Veréb, hogy az MTK kezdőjéből akkor sem rakott volna ki, ha Maradonát is leigazoljuk. De pont akkor született Szonja lányom. Azt gondoltam, van annyi hitelem a mesternél, hogy megkérjem, engedjen haza az első edzőmeccsről. Elengedett. Amikor a következő edzőmeccset is lemondtam a gyerek miatt, nem szólt semmit. Csak éppen harmadszor már nem hívott be. Áttetetett az olimpiai keretbe. Olimpiai válogatottként a stadionban játszottam a csehek ellen, de nem jutottunk ki Szöulba.
Hogy miért mondom ezt? Mert, mielőtt összerúgtam a port a Honvédban Komorával, a nálam bő két évvel fiatalabb Dömét éppen kölcsönadták Kecskemétre. Ha nem csinálom azt a hülyeséget, ott is marad, és minden bizonnyal én játszom a Honvédban a tízes poszton. Ki tudja megmondani, hogyan alakult volna ezek után a karrierünk? Ehelyett azonban azonnal visszahívták a helyemre, ráadásul később családilag is összefonódtak Komorával, hiszen utánam ő udvarolt a lányának, majd el is vette Andreát.
1987-ben, a ’86-os „vb-kudarcot” – milyen viccesen hangzik ez 35 év után annak tudatában, hogy azóta ki sem jutottunk – követő megújulást erőltető közhangulatban tényleg úgy éreztem, Verebes annyira hitt bennem, hogy kipróbált volna 10-es mezben. Így azonban helyettem továbbra is Döme viselte azt, ráadásul akkora gólt lőtt a lengyeleknek, hogy a mai napig emlegetik.
Húszéves korom óta minden öltözőben vezéregyéniségnek számítottam. Még a Fradiban és utána is, amikor már évente máshol, és főképp kisebb csapatokban játszottam. Kérdezheted: ha kezdetektől meghatározó, elismert futballistaként komoly hatásom volt az öltözőre, mindenféle értelemben meccsek múltak rajtam, akkor miért nem kerültem sosem a válogatottba? Miért csak Verebesnél kerültem képbe, aki az egész MTK-t behívta, előtte, utána sosem? Hogy lehet az, hogy azt a labdarúgót, aki ontja a gólokat, 1988-ban is gólkirály második, nem kap meghívót? Legalább a bő keretbe? Mert sehol nincs garantált játék, lehet, hogy két edzés után hazaküldenek, de legalább behívnak és megmérnek.
Bár közszájon forgott a labdarúgók éjszakázása, a piálása, a csajozós sztorik, de ezeket mindenki tagadta. Hol olvastál olyat, hogy a kor meghatározó labdarúgói ugyanígy éltek? Soha egyik sem vállalta be. Én meg, amikor az újságíró megkérdezte, bevállaltam. Lehet, a nagy dumám, az öltözői vezető szerepem miatt problémás gyereknek könyveltek el. Elterjedt, hogy a Tojás igazi csibész.
Az is megeshet, hogy korábban, Mezey Györgynél, aki egyébként is a honvédosokra épített, ez nem fért bele. Hozzáteszem, amikor néhány éve a XIII. kerületben egy SZTK-ban dolgoztam és Gyurit éppen ott műtötték, összefutottunk. Szó szerint elnézést kért. Azt mondta: „Neked tartozom még, Tojás! Fogok segíteni!”. Nem azt mondta, hogy be kellett volna válogassalak, de mi másra, nyilván erre gondolt. Nekem helyem lett volna a magyar válogatottban.
Légiós álom és valóság
Annyi hasznom származott a remek formámból, hogy még a rendszerváltás előtt, 1988-ban kiigazolhattam Görögországba. Egy Zotosz nevű játékosügynök Boda Imit akart kivinni középcsatárnak. Miközben nézte a meccseinket, kiszúrta azt is, ki tömi labdákkal, ezért gondolta, kivisz vele csomagban engem is, mint házi gólkirályt. Aztán történt, ami történt, Vaszilisz Daniil egy percet sem játszatott. Mindez azért lehetett, mert az edző, aki a Panathinaikosznál dolgozott korábban, onnan hozott magával egy irányító középpályást, azt favorizálta.
A magyarhoz képest brutál edzéseknek köszönhetően pedig olyan állapotba kerültem, mint életemben soha. Edzőmeccseken remekeltem, rugdostam a gólokat, esernyőztem, el voltak ájulva tőlem. Az 1-2 ezer fanatikus, akik rendszeresen kijártak, azt látta, hogy a konkurens srác a cipőmet sem kötheti be. A bajnoki meccseken kezdtek bekövetelni a csapatba, már a játékostársak is kérdezgették tőlem, miért nem én játszom. Én meg csak tárogattam a kezemet. Egy hónap után hívtak egy tolmácsot és leültettek Daniil edzővel. Azt mondta, tisztában van azzal, hogy Európa-klasszis vagyok, de nem alapoztam a csapattal – a bajnoki rajtra vitt ki a menedzser –, ezért ősszel nem is játszat, csak végszükség esetén.
Az elnököt megkértem, bontsunk szerződést, mert nem ezért jöttem ki. Erre elkezdett könyörögni, hogy maradjak, legyek türelmes. Nem tudtam mire vélni. Három hónap után hazajöttem. Két héttel később megértettem mindent. Az elnök kirúgta Daniilt. Ha türelmes vagyok, és egy évet lehúzok Voloszban, tutira elvitt volna egy nagyobb csapat, mondjuk a Panathinaikosz.
Ehelyett újra a Hungária úton futballoztam, ahonnan ’89 nyarán átigazolt a Fradi. Ez újabb lökést adott. A meccseinken 20 ezer néző ült a lelátón. Ott nem lehetett linkelni. Ha nem teljesítettél, a kemény mag bement az öltözőbe és számon kért. Bár ilyenben nekem nem volt részem, annyira szeretett ott is a közönség.
Szóval csodálatos évet töltöttem az Üllői úton. Sajnos csak egyet. Pedig ’90 nyarán Nyilasi Tibi lett az edző. Csakhogy addigra annyira összekaptam Magyar Zoltán technikai vezetővel, aki mocskolta az MTK-t, hogy nem bírtam lakatot tenni a számra és beszóltam neki. A második évre így olyan szerződést tettek elém, amit aláírhatatlannak tartottam. Pedig Nyíl kérte, az előnytelen ajánlat ellenére legalább egy évet maradjak még, és cserébe utána elintézi nekem, hogy kimehessek Svájcba vagy Franciaországba. Hiába marasztalt, mégis elmentem Veszprémbe, annak reményében, hogy utána mehetek St. Pöltenbe. Az sem jött össze, ahogy előző évben Stuttgart sem. Mert amikor a Fradi-Honvéd előtt Rákosi Gyula bácsi meghallotta, hogy ott lesznek a németek a lelátón, nem játszatott. A stuttgartiak a kis Flórit kérdezték: „Hol van a tízes, az irányító? Azért jöttünk, hogy utoljára megnézzük, mert vinnénk”. Hát, hiába néztek.
Pincér, gumis, ügyintéző, portás
A Fradi után egyre kisebb csapatokban játszottam. 36 évesen, Pécsen akadt még egy fellángolásom, de 1998-ban végleg felhagytam a futballal. Próbáltam elhelyezkedni, több helyre is jelentkeztem, de amint megkérdezték, mi volt az előző munkahelye”, én meg rávágtam, hogy „futballista voltam”, sehol nem akartak felvenni. Azt hitték, nem akarok dolgozni.
Az MTK-sok nyúltak a hónom alá. A baráti kör szólt Krausz Gyuri bácsinak, aki alkalmazott a Keleti mellett lévő éttermében. Vendéglátóztam, felszolgáltam vagy hét éven át. Utána azt a kis kitérőt leszámítva, amikor a wimpexnél cigit terítettem sofőrként, másfél évtizeden át gumiztam, később éveken át dolgoztam a Bosnyák téri piacon.
Ott rendszeresen találkoztam a korábbi játékostársaimmal, soha senki nem nézett le emiatt, sőt. Innen kerültem a már említett angyalföldi SZTK-ba. Biztonsági őrként, portásként, telefonkezelőként, mindenesként kilenc évet húztam le ott. Utána a Mazda következett, de a műszaki ügyintézői állásomat a Covid a Gyáli úti céggel együtt elvitte. 61 éves koromban ezért vagyok most a Római-parton egy oktatási, üdülési központban recepciós. Köznapi nyelven portás, aminek tudom, nem a legmagasabb a presztízse.
Arra azért büszke vagyok, hogy valamennyi munkahelyemen szerettek. Mindenhol profi szinten láttam el azt, amit rám bíztak. Mert a sport arra megtanított, mindegy hogy mit csinálsz, de törekedj arra, hogy abban a legjobb légy.
Néha elmerengek, vajon hogyan alakult volna, ha éppen nem a Komora-lánynak kezdem el csapni a szelet? Vagy amikor Imre bá’ fél év után visszahívott a Honvédba, nem vagyok annyira nyakas. Azzal a Honvéddal ki tudja hol a határ? Honvédosként még Mezeynél is válogatott lehettem volna, utazhattam volna a világbajnokságra is akár. Vagy ha nem a gyereket választom, hanem a válogatott edzőmeccset? Netán, ha Görögországban az edző játszat, ki tudja, milyen nemzetközi karriert futok be? Milyen lehetett volna a karrierem vége, ha a Fradiból nem Veszprémbe igazolok?
Nincsenek válaszaim. Mindig is boldog ember voltam. Csibészkedtem, mentem az éjszakába, emellett futballozhattam, ami a világ legszebb sportja. Végig játszottam az NB I-ben, sehol nem ültem a padon. Mindenhol tiszteltek, szerettek a játékostársaim, a közönség kedvenceként kezelt. Külföldre is kijutottam. Két gyönyörű lányom van. Most is boldogan élek. Mi kell még? Nem csinálnék semmit másképp, ezért nincs is hiányérzetem.
Maximum olykor másképp döntenék. Maradjunk ennyiben.
