„Minden embernek joga van az egyenlőséghez. Ugyanúgy, ahogy minden gyereknek joga van boldog családban felnőni, alkossa azt a családot bármennyi, bármilyen nemű, bármilyen színű, bármilyen vallású ember” – ezekkel a szavakkal fejezte ki véleményét az egynemű párok örökbefogadási jogáról kedden délután közösségi oldalán Gulácsi Péter, a magyar válogatott és a német RB Leipzig kapusa.
Posztjával a sportoló egy igencsak aktuális közéleti vitába kapcsolódott be. Hazánkban november óta fut az úgynevezett „A család az család” kampány, amelyhez az indulása óta már több mint negyven cég (köztük az HBO, az RTL Magyarország, a Cinema City, az IKEA, a Netpincér, a Comedy Central, vagy éppen a Nosalty) csatlakozott. Gulácsi és felesége szintén ennek a kampánynak a logóját rajzolták a tenyerükre azon a képen, amelyet a kapus a posztjához mellékelt – azaz állásfoglalásukkal lényegében a magyarországi szivárványcsaládok melletti szolidaritásukat fejezték ki.
Mindez elsősorban azért fontos, mert emberemlékezet óta nem volt példa arra, hogy egy aktív magyar sportoló nyilvánosan a központi – ráadásul a legmagasabb politikai szinten tematizált – kormányzati véleménnyel szemben foglaljon állást. A zavarodottságot jól mutatja, hogy miközben a nemzetközi sajtó igencsak széles körben (Deutsche Welle, Spiegel, Frankfurter Allgemaine Zeitung, Le Figaro, France24, Eurosport, stb.) számolt be a kapus nyilatkozatáról, addig a kormányzati holdudvarba tartozó médiumok (Nemzeti Sport, Origo, Hír TV, stb.), valamint a közmédia csatornái szinte egyáltalán nem adtak hírt Gulácsi nyilatkozatáról. Csütörtökön ugyan megjelent két publicisztika az egyaránt hatalomközeli Pesti Srácok, illetve Magyar Nemzet hasábjain, ám Pilhál Tamás és Juhász Attila írása is csupán egyfajta – egyébként látványosan kifacsart, leegyszerűsített, eltorzított – értelmezési keretét adta a kapus szövegének. Aki a kormánypárti „médiából” tájékozódik, egészen egyszerűen nem értesülhetett közvetlenül arról, amit Gulácsi Péter eredetileg írt és mondott.
Nem leragadva azon a ponton, miszerint vajon szükség van-e ennél látványosabb bizonyítékra arról, hogy a kormánypropaganda szócsövei nem sajtómunkásként tekintenek önmagukra (hiszen nem számoltak be egy eseményről, amelynek hírértékét talán még egy laikusnak sem kell különösebben ecsetelni), a történések rávilágítanak arra is,
Ez persze nem meglepő, lévén a NER működési logikájának legnagyobb ellensége éppen a politikai hatalom kontrollmechanizmusán kívül eső személyes autonómia. Az a bizonyos – korábban általuk is – sokat emlegetett polgári öntudat. Orbán Viktor elmúlt egy évtizedben megcsontosodó hatalmi logikájával egyszerűen összeegyeztethetetlen az, hogy a nyilvános térben olyan szereplők tűnjenek fel, akikre sem politikai, sem financiális nyomást nem tud helyezni a hatalom – márpedig Gulácsi ilyen. A futballistának ugyanis nem kell tartania attól, hogy véleménye miatt kiszorul a válogatott keretéből, s ha idővel esetleg mégis megtörténik vele ez, van olyan magasan az ázsiója a nemzetközi futballban, hogy mindez a szakmai előmenetelét, az anyagi boldogulását semmilyen mértékben ne befolyásolja. Gulácsi (tehetsége, képességei és kivételesen sikeres pályafutása jóvoltából) egyszerűen megengedheti magának a leplezetlen és őszinte közéleti véleménynyilvánítás luxusát – még akkor is, ha ez épp szembe megy a hatalom aktuális narratívájával.
Olcsó hangulatkeltés lenne név szerint számba venni mindazokat – mondjuk sokan azért nincsenek –, akik számára ez a lehetőség szintén adott volna, mégsem élnek vele; s a lényeg talán nem is ebben rejlik. Sokkal inkább abban, hogy Gulácsi nemcsak a lehetőséget, de saját felelősségét is felismerte ebben a felállásban, és volt lélekjelenléte, mersze, kiállása szót emelni azokért, akikért idehaza jellemzően csak azok küzdenek, akiknek politikai és/vagy financiális szempontból már nincs mit veszíteniük.
A népszerűsége ugyanis – ne tagadjuk – jelentős károkat szenvedett. Elég csupán átfutni a kapus posztja alatti hozzászólások közül a legtöbb interakciót kiváltókat ahhoz, hogy lássuk, a drukkerek egyöntetű rajongása a múlté. Az elborzasztó nívójú gyalázkodás viszonya és aránya a többségi véleményhez ezen a ponton lényegében mindegy is, Gulácsi ugyanis – ha keveset, ha kicsivel többet, de – látszólag egyértelműen veszített a kiállással: a sportágát közelről követők közül valószínűleg kevesebben szeretik ma, mint két nappal ezelőtt. (Igaz, a kép úgy teljes és pontos, ha megjegyezzük: a Gulácsi Facebook-oldalát lájkolók száma a posztja publikálása óta 16 ezerről 21 ezerre nőtt, megugrott a követőinek száma is, s a posztra érkező reakciógombos visszajelzések aránya is elsöprően pozitív). Ugyanakkor gondoljuk végig mindezt: egy sportoló Magyarországon tradicionálisan a nemzet egészének oszthatatlan szimpátiájára és rajongására számíthat. Erről önként, a nagyobb jó érdekében lemondani, hogy egy érték- és identitásalapú kiállással valaki az elnyomottak, a jogfosztottak számára adjon reményt, az elképzelhető legnemesebb és legönzetlenebb cselekedetek egyike, ami ma Magyarországon elképzelhető. (És ne feledjük, Gulácsi az a magyar válogatott játékos is, aki minden évben jótékony célra ajánlja föl a nemzeti csapatban megkeresett prémiumát.)
Gulácsi példaértékű társadalmi felelősségvállalása ráadásul valami másra is jó: még inkább ráirányítja a figyelmet a magyar sportélet szereplőinek általános közéleti-politikai farkasvakságára. Hiába voltak ugyanis az elmúlt tíz év rezsimjének leplezetlen kivételezettjei az élsportolók, ezt a kivételezettséget szinte egyiküknek sem sikerült olyan közéleti tőkére váltania, amely bármikor is szembeállíthatónak bizonyult volna a politikai főhatalom pillanatnyi érdekeivel.
Kivételek persze akadnak, Gulácsi posztja után egy nappal például Jakabfi Zsanett, a német Wolfsburg női csapatának magyar futballistája is vállalta a kiállást a szivárványcsaládok mellett – igaz, ő néhány hónapja már bejelentette visszavonulását a magyar válogatottól, és az is köztudott, hogy az idény végén befejezi sportpályafutását. Jakabfi mellett a közéleti állásfoglalásoktól egyébként sem ódzkodó Hrutka János egykori válogatott labdarúgó volt a másik, aki megszólalt Gulácsi ügyében, egyértelműen támogatásáról biztosítva a kapust. A kép viszont ettől még egyértelmű:
És persze szép számmal akadnak, akik szerint ez így van jól. A sportoló csak cselezzen, és ne közéleti kérdésekben jártassa a száját („Shut up and dribble”, ahogy LeBron James megkapta pár éve), hiszen „nem ez a dolga”. Ezzel az érveléssel viszont van egy komoly probléma: eltagadja és megkérdőjelezi a sport kulturális jelentőségét, társadalmi beágyazottságát. Ilyen módon pedig éppen hogy ellentétes a kormányzat azon narratívájával, miszerint a sport (és különösen a futball) egy önmaga sportjellegén jócskán túlmutató, kulturális termék, a nemzeti identitás része, a társadalom szöveteibe mélyen beleivódott intézmény. Nehéz megindokolni, miért jó érv ez akkor, ha közpénzből finanszírozott stadionépítéseket kell legitimálni a nyilvánosság előtt, s miért működésképtelen akkor, ha Gulácsi egy kormánynak épp nem tetsző ügyben nyilvánít ellenvéleményt. Nemhogy a lóláb lóg ki, de egy teljes ménes.
A legszomorúbb tanulság persze nem ez – és nem is az, hogy mennyire sok honfitársunk gondolja úgy, miszerint egy gyermeknek a nevelőszülőről nevelőszülőre vándorlás, vagy az állami gondozásban felcseperedés is boldogabb életet biztosít, mint bármely olyan egynemű pár, amelyet a gyámügyi szakhatóság egyébként alkalmasnak ítélne az örökbefogadásra. Nem.
Egyetlen legény sem akadt a gáton, aki felállt volna, hogy legalább annyit mondjon: nem érdekel, hogy mit mond Gula, nem érdekel, hogy ki, mit gondol az egynemű párok örökbefogadásáról – csak az érdekel, hogy bármi is legyen a véleménye, azt anélkül mondhassa el, hogy önjelölt cenzort játszó, állítólagos szurkolók indulataitól kelljen tartania.
Ennek is lett volna tétje, ennek is lett volna ereje. Ebben is lett volna valami fölemelő.
Ehelyett maradt nekünk Gulácsi Péter – az egyetlen, a „fehérek közt egy európai”. Vigyázzunk rá. Megérdemli.
