Magyar foci

Torghelle Sándor: Ha kellett, bárkit ledaráltam! De csak a pályán

Nem ő volt a leggyorsabb, nem ő dekázott vagy futott a legtöbbet, de a legjobb akart lenni. A győztes. Gólt rúgott a braziloknak és az argentinoknak, a németek elleni duplájával eladta magát külföldre. Megjárta Angliát, Görögországot és Németországot is. Interjú a visszavonuló Torghelle Sándorral.

Aki a hétköznapi életből személyesen ismeri, udvarias, rendes srácként jellemzi. Eközben a szurkolók inkább a dúvad jelzővel illetik önt, jobb esetben az időzített bombát, amelyik gyakran robban.

A mindenkori ellenfél szurkolói! Ahol éppen játszottam, ott a kilencven százalékuk feltétel nélkül szeretett.

Ettől még kettős a megítélése. Jól van ez így?

Inkább váltsak ki minden szurkolóból ilyen vagy olyan érzelmet, minthogy a 140. szürke kisegér játékos legyek. Csatárként különösen.

A pályán látható reakcióival, cselekedeteivel tudatosan váltott ki érzelmeket, vagy szimplán belülről jött?

Gyerekkoromtól kezdve bennem van az agyasság, ami egy okra vezethető vissza: bármit csináltam, a legjobb akartam lenni. A győztes. Valamennyi játékban, de a baromságban, abban is, ha az nyert, aki kővel többször eltalálta az utcalámpa üvegbúráját. Ha pedig valami nem úgy jött össze, ahogy eltervezem, az dühített, azonnali lázadáshoz, fejjel a falnak rohanáshoz vezetett. Persze az évek alatt megtanultam ezt a fajta indulatot kordában tartani.

Ezért könyvelték el még a játékvezetők is rosszfiúként?

Meglehet. De nem biztos, hogy negatív dolog ez. Negyedikes koromtól, amikor egy nyári táborban kiválasztott, majd leigazolt a Honvéd, egész pályafutásom végéig inkább motivációt nyertem, minthogy hátrányát éreztem volna ennek.

Sosem én voltam a leggyorsabb. Nem én dekáztam, nem én futottam a legtöbbet a Cooper-teszten. Csak egyetlen területet tudok említeni, amelyben vittem a prímet: én puffogtam, ordítottam, toporzékoltam, bőgtem a legjobban, ha valami nem ment, vagy egy-egy vesztes meccs után. De ez vitt előre.

A mai gyakorlathoz képest, amikor már az óvodáig nyúlnak le a sportágak, hogy minél hamarabb megfogják a gyerekeket elég későn, tízévesen került hivatásos edzők keze közé.

Ne felejtsük el, hogy addig is minden szünetben az iskola udvarán, majd utána az „utcák-terek bajnokságán” kergettem a labdát. Hozzáteszem, sosem én voltam a kapufa. Lőrincen nem is létezett más szórakozási lehetőségünk, csak a foci. Általánosban sosem hallottam olyat, hogy: „Sanyi, ne lábbal tereld már a labdát, gyere inkább kézilabdázni!”

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs /24.hu

Az utcán tanulta, vagy belülről jön a keménység?

A nagypapám Pestszentlőrincen focizott, és komoly nevet harcolt ki magának a lokálpatrióta helyiek között, akik az 1945–46-os bajnokságban még a legendás, a mai napig világcsúcsnak számító 66 találattal gólkirályi címet szerző Deák Ferencnek, a „Bambának” tapsoltak a SZAC-pályán. Őt is Sándornak hívták. Amikor kimondták a Torghelle nevet Lőrincen, mindenki tudta, kiről van szó. Még ma is, ha összefutok helyi öregekkel, felemlegetik: „Úúú, a nagyapád kemény ember volt, kapus, védő, középpályás, csatár, bíró, minden is volt”. Édesapám ekkora karriert nem futott be, de ő is focizott, így ahogy elkezdtem járni, a labda folyamatosan mellettem pattogott. Nagypapa oktatott, mert jobban ráért. Odaállított a fal elé, és megmutatta, hogy tartsam a lábfejemet, amikor rúgtam, majd azt is, hogyan vegyem át a visszapattanó labdát. Persze rendre az erősebb lábamat használtam, ilyenkor rám szólt: „Mi van, a másik csak támaszkodásra jó?”

„Mint a kutya ülve”

Ahhoz képest, hogy tízévesen, 1992-ben került az edzők keze közé, nyolc évvel később már NBI-es mérkőzésen lépett pályára. Mégsem szerepelt addig korosztályos válogatottakban. Hogy lehet ez?

14 évesen egyszer elvittek egy kiválasztóra. Onnan kezdve évekig nem kerültem szóba. Amikor 17 évesen felvittek a felnőtt keretbe, akkor hívtak be először az U18-ba. Hozzá kell tenni, megértem, miért nem hívtak.

Miért nem?

A szurkoló, az edző mit vár el egy tökéletes labdarúgótól? Jó kiállású legyen, cselezzen ki mindenkit, adjon olyan ütempasszt, mint Xavi vagy Iniesta. Ehhez képest én is akkora voltam, mint a kutya ülve, de a játékomat nem a briliáns technika jellemezte – ez igaz egész pályafutásomra –, nem pörgettem a fülemen a labdát, inkább csak brusztoltam. Mondjuk ki, okkal nem szúrtam szemet. Viszont 15 éves koromtól megnyúltam, 17 évesen már elértem a jelenlegi magasságomat – volt is problémám ebből. Iszonyúan fájt mindkét térdem, magamban sírtam az edzéseken. Manapság nem hiszem, hogy sok gyerek eltitkolná a fájdalmát, és játszana tovább összeszorított fogakkal. Pihentetést javasolt a sportorvos, ehhez képest nem hagytam ki edzést. Hónapokig könnyeztem a fájdalomtól, de egyszer csak elmúlt, igaz a jobb térdem alatt a mai napig duzzadtabb az a rész.

Az edző nem vette észre, nem szólt, hogy álljál le fiam?

Pont nem érdekelt volna, bármit is mond.

Ez a jó tulajdonságom felnőtt koromig megmaradt, mindig a saját fejem, elképzelésem után mentem.

Még nem töltötte be a 18-at, amikor Reszeli-Sós István 2000. március 3-án a Vasas elleni meccs 58. percében becserélte. Manapság ilyen fiatalon srácok elvétve debütálnak az NB I-ben.

A ’80–82-es korosztályból mindenki NB I-ben játszott 18 évesen, és nem azért, mert szabállyal kötelezték erre a klubokat. Czvitkovics Péter, Juhász Roland, Szélesi Zoli, Kovacsics Karcsi, szegény Törpe (Bánka Kristóf, 2006. február 5-én tragikus hirtelenséggel, szívroham következtében elhunyt – a szerk.), de még sorolhatnám. Nem mindenkiből lett nagy nevű labdarúgó, de minket valóban hamarabb dobtak be a mély vízbe.

Fotó: Czagány Balázs /MTI

Ennek az a kézenfekvő magyarázata, hogy a kétezres évek elején messze nem játszott annyi idegenlégiós Magyarországon, mint manapság?

Inkább az anyagi nihil okozta kényszer. Azért tettek be, mert ha lehetett választani, hogy jöjjön egy szerb középszintű, vagy egy saját nevelésű, inkább az utóbbi mellett döntöttek. Nemhogy gyengébbek voltunk, minimum egy szinten futballoztunk a bizonytalan pénzért idecsábítható tucatlégiósokkal.

Most is akadnak tehetséges fiatal játékosok, csak van, ahol a Covid-nak kellett közbeszólnia, hogy kiderüljön, NB I-es szinten egész hatékony a csapat a 17 éves Kalmár Benedekkel és a 18 éves Komáromi Györggyel is.

Az, hogy kinek, mikor, miért, milyen szinten adsz lehetőséget, minden esetben vezetői döntés. A kétezres évek elején sokkal olcsóbb volt az évek óta ismert saját fiatalra támaszkodni, mint pénzt áldozni egy ismeretlenre.

Ma is olcsóbb a fiatal.

Ez igaz. De ha a vezetőnek más az elképzelése?

„Bizonyítanom kellett minden percben, hogy ne gyilkoljanak meg az öregek”

Ha 18 évesen egy saját nevelésű labdarúgó három évre szóló profi szerződést kap, amelyben 300–500 ezer forintos fizetés mellett garantált felépített karrierképet, fokozatos játéklehetőséget biztosít a klub, alighanem gondolkodás nélkül aláír. Ehhez képest még egy nullát kell hozzákanyarítani egy jónak gondolt rutinos külföldi havi béréhez.

Ez így van.

Akkor mégis melyik az olcsóbb?

Tény, hogy a magyar. Nyilván minden klubnak más és más a játékospolitikája. A nagy kluboknak, amelyek ténylegesen a stabil európai részvételt célozzák meg, azoknak szükségük van a minőségi külföldire. De kellenek olyan első- és másodosztályú klubok, ahol a fiatalokat lehet építeni.

A két kor közti szemlélet és anyagi különbség ellenére, de a fejlődés szellemében, rövid úton az NB II-es Marcalihoz került kölcsönbe. Hogy élte ezt meg?

Nem kölcsönadtak, hanem kettős engedéllyel játszhattam, ami nagy különbség. Most hozták vissza ezt a rendszert, amit mai fejjel már kifejezetten jónak tartok, mert tényleg biztosítja a garantált játékpercet, ami a fiatal labdarúgó fejlődéséhez elengedhetetlen. Persze 18 évesen rosszul éltem meg, amikor Reszeli és Szurgent Lajos bácsi odajött hozzám, és jelezte, hétvégeken mehetek Marcaliba. Elmondták ugyan, hogy az érdekemben teszik, de duzzogtam, nem értettem, minek kell ez nekem, amikor én már bemutatkoztam az NB I-ben? De nem volt mit tenni. Szombaton a Honvéd kispadján ültem, vagy csereként játszottam pár percet, majd vasárnap autózhattam Marcaliba, ahol felnőtt, családos emberek elől vettem el a helyet.

Nem fogadták örömmel?

Képzelje el a helyzetet: hétfőtől szombatig ott edz a helyi felnőtt játékos, aki a klubtól kapja a fizetését, amiből el kell tartania a családját, majd

egy 18 éves fővárosi takony miatt hipp-hopp kimarad a keretből, és a pénze nem annyi lesz, mint amennyivel számolt. Az elején furkálódtak. Éreztem, ha elengedek egy-egy meccset, csak lébecolok a pályán, és miattam úszik a csapat prémiuma, kirúgják az összes fogamat a találkozó után. Nem maradt B opcióm, csak A. Bizonyítanom kellett minden percben, hogy ne gyilkoljanak meg az öregek.

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs /24.hu

Holott biztosan játszhatott volna, hiszen a két klub megállapodása feltételezhetően úgy szólt: cserébe a kötelező játéklehetőségért a Marcalinak nem kerül egy fillérjébe sem.

A játékos-játékos viszonyban ez mit sem számított. Szerencsére jól ment a játék, rúgtam gólokat, adtam gólpasszokat, így áttételesen pénzt tettem az idősebb játékosok zsebébe. Ezzel fogadtattam el magam.

A tanulság, hogy az öltözőben a csatár kizárólag a teljesítményével fogadtathatja el magát?

Mi mással? Egyértelmű. A jó duma kevés.

A hajtás, a keménység nem elég? Él bennem egy kép: 2002 augusztusában, a Megyeri úton becserélte Róth Antal a spanyolok elleni U21-es válogatott meccsen, de egy percet sem töltött pályán, a játékvezető az első belépője után kiállította.

Szabics Imi helyére álltam be, lepacsiztunk, majd azonnal elment a pálya szélére a tévének nyilatkozni. Utána besétált az öltözőbe, és hülyén nézett rám, hogy mit keresek ott, amikor előbb helyette álltam be. 37 másodpercet töltöttem a pályán, szó, mi szó, ezalatt nem tudtam megmutatni, mire vagyok képes csatárként.

A pályán néha tényleg kíméletlenül beleszállt emberekbe. A szurkolók egy részében pont ezért élhet negatív kép Torghelle Sándorról?

Az tényleg nem jellemző, hogy a csatárral szemben rendre a hátvéd marad lent a földön. De kérdezem, Diego Costát vagy Suárezt hányan szeretik? Az ellenfelek szurkolói ütik őket is, mint a lovat, anyázzák őket folyamatosan, mémeket gyártanak belőlük, mert csípnek, rúgnak, harapnak, most mégis az Atlético Madridban játszanak, ahol meg istenítik őket.

A pályán, miután a játékvezető a sípjába fújt, soha senkit sem tiszteltem. Ahogy az is igaz, ha kellett, bárkit ledaráltam. De hangsúlyozom, a pályán.

A durva játékos jelzőnek ugyanakkor ellentmond a statisztika: felnőtt pályafutása alatt magyar bajnokin vagy kupameccsen hat piros lapot jegyeztek fel, de hétéves nemzetközi karrierje alatt is csak egyet. Ez nem tűnik soknak 20 év és bő 500 felnőtt bajnoki mérkőzés alatt.

Mindig feszítettem a húrt, amíg vagy dumáért, vagy szabálytalanságért be nem sárgáztak. Aztán az lehiggasztott. Viszont, amiért egyből kiállítottak, például az említett U21-es meccsen, attól mindig zengett a sajtó és az MLSZ.

A magyar futball sötét középkora

Muszbek Mihály nemrég úgy fogalmazott, a rendszerváltást követően az „új politikai elit elkövette azt a gaztettet, hogy mosolyogva asszisztált a futballpályák, egyéb sportingatlanok felszámolásához, a sportegyesületek kisemmizéséhez, szétzilálásához, a szörnyűséges, kétes hátterű magánembereknek a sportági szövetségekbe, sportegyesületekbe való beszivárgásához, tulajdonképpen igazi tulajdonosi jogosultság és felelősség nélkül tulajdonosként való viselkedésükhöz”. Milyen volt profi labdarúgónak lenni az ezredforduló utáni években?

A 2002–2003-as bajnokságban a korábbi MLSZ elnök, Kovács Attila tetszelgett tulajdonosként. Meg is jelent egy fotó rólunk, amikor elballagtunk az elnök házához, mert ugyan elkezdtük a bajnokságot, de hónapokon át nem kaptunk egy vasat sem. Ránk hívta a rendőröket. Szezon végén ilyen háttérrel estünk ki az NB I-ből. Furcsa egy helyzet volt, annyi szent. Adott egyfelől egy büszke húszéves srác, aki megvalósította a gyerekkori álmát, NB I-es labdarúgónak vallhatta magát, a közvélemény azt hite, király élete van. Ehhez képest kölcsönökből éltem, otthon laktam, azzal is csak vittem anyámék pénzét, ezért a szüleim is hitelt vettek fel.

Muszbek Mihály: A magyar bajnokság tragédiája a Puskás Akadémia NB I-es részvétele
Múltat és a jelent, szocialista, bal- és jobboldali sport- és futballpolitikai ideológiát összehasonlító nagyinterjú Muszbek Mihállyal.

Érte abban az évadban más atrocitás is. A sokadik vesztes meccs után a szurkolók becsörtettek a székházba, és a vezérürütől kapott egy hatalmas taslit. Milyen húszévesen átélni, hogy a saját szurkolók a pihenőszobában verik?

Az erős, hogy vertek, de tény, fülessel nyomatékosították a számonkérést. Már ahogy úgy tízen bejöttek, az elég félelmetesnek, tekintélyt parancsolónak hatott. A mai fiatalok el sem tudják képzelni, milyen viszonyok uralkodtak akkor úgy általában, nem csak a Honvéd ütött-kopott, omladozó székházában. Szerencsére az elmúlt évtizedben, amióta rendeződtek a viszonyok a magyar futballban, elképzelhetetlen az ilyen affér. De akkor ez másképp ment. Az öreg csapattársaim rutinosan nem léptek közbe, mert akkor biztosan nagy balhé lett volna, csak szóban csitították, hogy ezt azért nem kellene. Ma már én is úgy látom, a suhanc homlokán kidagadt erekkel semmiképp ne álljon fel, és ne fortyanjon fel: „Mit kerestek ti itt?”

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs /24.hu

A rossz szezon ellenére kurrens portékának számított. A Fradi háromszor is hívta, hogyan kötött ki mégis az MTK-ban?

Kovács Attila után tulajdonosként jött az olasz húspápa, a nemrég letartóztatott Piero Pini, aki szintén nem fizetett. Amikor kértem a jussomat, összetépte a szerződésemet, és azt mondta, mehetsz, ahova akarsz. Akadt választási lehetőségem. Tudom, Magyarországon a legnagyobb és legnépszerűbb klub a Ferencváros.

De finoman fogalmazok: gyerekként sem szerettem a Fradit, mivel az a körítés, a kivagyiság, amely a gyerekcsapataiknak is a sajátja, nagyon nem jött be. Ezért mindig is nekik akartam gólt rúgni. Ezért kerültem az MTK-ba.

Számon tartja, mennyit vágott nekik?

Nem eleget!

„Akkor került felszálló ágba a karrierem, amikor év elején összejöttünk”

Érdemes lenne megvizsgáltatnia egy hozzáértővel a horoszkópját, vajon hogy álltak a csillagok 2004-ben, mert az év első hat hónapjába zsúfolódott össze valamennyi olyan történés, ami később vastagon befolyásolta a jövőjét.

Betti, a párom azóta is azt mondja, akkor került felszálló ágba a karrierem, amikor év elején összejöttünk. Ez a válasza az egészre.

Avagy keresd a nőt? Betti a jobbik énje?

Ez talán erős! A nő mindig befolyásolja a férfit, és egyértelmű, Betti pozitív hatással van rám. Fontos, hogy egy labdarúgónak legyen olyan öltözőn kívüli ember az életében, aki ismeri a mindennapjait, akire hallgat, és feltétel nélkül megbízik a véleményében.

Betti beleszólt a futballba is? Például leszúrta, ha nyilvánvaló hülyeséget követett el a pályán?

A pályán száz százalékig én vagyok jelen. Amikor elvisz a hév, egy másodperccel utána tudom, hogy hülyeséget csináltam. Nem kell ebben megerősíteni senkinek. Minek? Imádom, amikor hazapasszolom a labdát, a csatár lelesi, beviszi, gólt lő belőle – volt ilyen esetem –, és az edző fejhangon üvölt: „Minek kellett hazapasszolni?” Nálam jobban senki sem tudja, hogy hibáztam, de minek rátenni erre még egy lapáttal? Betti ezért soha nem szólt bele abba, ami a pályán megtörtént. Döntések előtt viszont mindig kikértem a véleményét, mondhatni közösen határoztunk arról is, hova igazoljak. Nem részletekbe menően, az anyagi, szakmai kérdésekbe beleszólva, hanem a klubbal, a várossal, az egész tárgyalási folyamattal kapcsolatos megérzéseit közölte. Kétszer mondta, hogy oda nem kellene szerződni. Nem hallgattam rá, mégis aláírtam, nem is jött be a sztori.

Melyik két klubról van szó?

A két végről: az utolsó légiós klub, a Düsseldorf és a Vasas. Utóbbi előtt is azt mondta, figyelj, ez már nem kell neked, mert nem ad neked semmit. Igaza lett.

A felnőtt válogatottba is 2004 februárjában hívták be.

Lothar Matthäus vitt ki egy tornára, ahol az örmények és a lettek ellen is játszottam. Aztán a románok ellen nem tett be, amit baromira nem értettem, mert jól ment. De megnyugtatott, hogy figyel, legközelebb pályára küld. Betartotta.

2004 másik nagy történése a legendás afférja Lipcsei Péterrel. Milyen emlékei vannak a négy kiállítással végződő örök rangadóról, az arcon köpéséről, amely után a 32 éves Fradi-ikon a pályán maradhatott, miközben az MTK 22 éves ifjú titánja mehetett zuhanyozni?

6:30-tól lesz Torghelle Sándor a főszereplő

Nem azzal kerültem be az újságokba, nem azért szolgáltattam témát még a parlamentben is, mert rúgtam nyolc gólt abban az évben, és válogatottba is bekerültem, hanem ezzel a sztorival. Ment végig a zrika a pályán, mondtam neki mindenfélét, hármas befutó meg ilyesmi. Ezzel húzták akkoriban minden meccsen. Ő meg nehezen viselte. Valószínű, ha 32 évesen nekem is ilyet mond egy 22 éves srác, előbb-utóbb én is bekattanok. De a pályán, hangsúlyozom, a pályán, sose tiszteltem senkit. Ha nekem jöttek, felvettem a kesztyűt. Mindenesetre a fradisták napokig hívogattak meg üzentek, mondván, ha meglátnak engem valahol, nekem annyi.

Félt?

Pár napig azért otthon maradtam, nem sétálgattam a városban, szórakozni sem jártam.

„Ha ilyen lehetőség jön, azt be kell vállalni”

Két héttel később a regnáló világbajnoknak, Brazíliának rúgott gólt, majd júniusban az Európa-bajnokságra készülő Németországnak kettőt. Eztán vált igazán keresetté. Fél Európa szerződtetni akarta, mégis 1,1 millió fontért cserébe a Crystal Palace-nál kötött ki. Miért éppen Anglia?

Franciaországból, Hollandiából, Dániából, Németországból kaptam konkrét ajánlatot. Két okból döntöttem a Premier League mellett. Akkor is ott volt magasan a legnagyobb pénz, bár ha csak az számított volna, egy évvel hamarabb elmehettem volna Moszkvába, a Szpartakhoz, mégse tettem. A menedzserem infarktus közeli állapotba került ekkor miattam, mert már a repjegy, minden a kezemben volt, mégis visszamondtam a szerződést.

Ez bizonyítja, hogy az anyagiaknál az a fontosabb érv: ha 21–22 évesen Didának és Oliver Kahnnak is gólt rúgsz, azt gondolod, ide nekem az oroszlánt is, nehogy már ne tudjam meghódítani a világ legerősebb bajnokságát!

16 évnyi tapasztalattal a háta mögött is úgy látja, a legjobb döntést hozta? Nem lett volna jobb kisebb ugrással kezdeni?

Ha valaki garanciát vállal arra, hogy előbb elmegyek Hollandiába, majd Németországba, és utána Angliába is kellek, avagy lépcsőről lépcsőre haladva is kikötök végül a világ legerősebb bajnokságában, akkor nem kérdés, jobb lett volna így.

Abban az időszakban elég sok magyar labdarúgó igazolt Angliába, de Gera Zolit, Fülöp Marcit és Buzsáky Ákost leszámítva senki sem ragadt meg hosszabb időre a szigetországban.

Fél másodpercig sem tudok vitatkozni, tudtam, hogy óriási ugrás ez. De mai fejjel is azt mondom, magyar labdarúgónak, ha ilyen lehetőség jön, azt be kell vállalni.

A sanszot tizenegy bajnoki erejéig kapta meg edzőjétől. Azon túl, hogy az NB I-hez képest túl nagyot ugrott, miért nem sikerült?

Lehetne mellébeszélni, hogy megsérültem, leesett a köröm a lábamról, ami mind igaz, de felesleges kifogás. Az igazság az, hogy a keretben hét csatár küzdött egy helyért. Köztük uruguayi, olasz válogatott, és a magyar, ugye, meg Andy Johnson. A Palace ikonja 22 gólt rúgott abban a szezonban. Jobb játékos, mint én. Azért harcoltam hétfőtől péntekig, hogy egyáltalán a padra leülhessek.

„A profi futballban a türelem a legfontosabb erény”

Egy év után kölcsönadták a Panathinaikosznak, ahol szintén megkapta a lehetőséget, de egy cserét követően morgolódott, amit nem tűrt az edző.

Nem kellett volna, örök tanulság. Első szabály, az edzőnek mindig igaza van. Második szabály, ha az edzőnek nincs igaza, akkor az első szabály lép életbe. Ez így van és punktum. Az edzők nem tűrik a türelmetlenséget, avagy a futballban a türelem a legfontosabb erény. Ez ott nem volt meg bennem. Ráadásul a felnőtt labdarúgásban sok minden befolyásolja, hogy egy-egy játékost mennyire kedvel, mennyire fogad el az edzője.

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs /24.hu

Például mi?

Az edzőnek nem mindig az az érdeke, hogy az játsszon, akit olykor rajta kívül álló emberek, különböző okokból leigazolnak. Ha ilyen a helyzet, és az edző ezért beléd akar állni, akkor beléd áll. Ilyenkor, ha nem is adsz rá okot, mint én, akkor is talál ürügyet a mellőzésre.

Ha száz százalékig melletted áll, az ilyen cserét követő duzzogásra legyint, és azt mondja észre sem vette. Vagy azt, hogy magát szidta a játékos. Legrosszabb esetben, hogy a csapat előtt megtartsa a gerincét, látványosan megbüntet, de játszol tovább. Esetemben igazság szerint szakmai indoka is volt, mert a görög válogatott csatárát, Theofánisz Gékaszt kellett volna kiszorítanom a kezdőből, aki abban az évben ontotta a gólokat.

A Panathinaikosz egy év után kivásárolta a londoni szerződéséből, de nem azért, mert a remek magyar fiúban látta a Bochumnak értékesített Gékász utódját, hanem egyértelmű üzleti céllal. Ez is azt bizonyítja, a futball olyan üzlet, ahol a játékos olykor csak kellék?

Mivel egyből túladtak rajtam, alighanem ez az igazság. A PAOK egyetlen játékosáért, Dimítrisz Szalpingídiszért fizetett is a Pana, plusz adott két ciprusi és egy magyar válogatottat cserébe. Így kerültem Szalonikibe, ahol a távozó csatárnál csak a 2004-es Eb-győztes válogatott és a PAOK csapatkapitánya, Theódorosz Zagorákisz számított nagyobb istennek. Ki mással, vele sikerült összetűzésbe kerülnöm mindjárt az első edzések egyikén.

Annyira felkészületlenül érkezett, hogy nem ismerte a helyi viszonyokat?

Persze, hogy tudtam ki ő. De mindig ugyanabból eredt a probléma, a kivagyiságomból, az emberkedésemből vagy az agyasságomból, nevezze aminek akarja. A pályán nem különböztetek meg isteneket, félisteneket vagy szürke játékosokat. Ha jön Zagorákisz, a görög isten, aki az Eb-siker után két évvel is akkora népszerűségnek örvendett, hogy Zeuszt hamarabb dobják ki a szórakozóhelyről, mint őt, és elkezd velem az edzésen genyózni, ugyanúgy nekimegyek, mint másnak. Öntörvényű voltam, mondjuk ki. Ahogy múltak az évek, ez a vehemens vérmérséklet, az izzás hőfoka lejjebb ment, vagy legalábbis jobban kordában tudtam tartani.

Szalonikiben ennek ellenére játszott. 24 meccs, egy gól szerepel a neve mellett egy év alatt.

Azért játszottam, mert az edző mindezek ellenére megtalálta a helyemet, csak nem centerként. Szélen játszatott, de adogattam gólpasszokat. Szerettük a várost, szerettek a szurkolók és a csapattársak is.

Miért távozott mégis egy év után?

Amikor leszerződtettek, a menedzserem kialkudott aláírási pénzt, amit meg is kaptam azon nyomban egy összegben. Ellenben a szerződés szerint járó havi béremből egy éven át egy fillért sem érkezett a számlámra.

Pont, mint négy évvel korábban, a Honvédban. Ezúttal mit tehetett?

Anglia, Athén és a Szalonikiben kapott aláírási pénz után annyira nem zavart a fizetés hiánya, anyagilag nem okozott gondot. Viszont év végén itt nem a klub, hanem én bontottam szerződést nem fizetés címén. Tudtam, előbb-utóbb, ha máshogy nem, az UEFA-n keresztül hozzájutok a jussomhoz. Így is lett, öt év múlva, amikor már Zagorákisz volt az elnök, húsz felszólítás és végül az UEFA-feljelentés kilátásba helyezése után kifizették a három évre szóló szerződésem másfél évnyi fizetését.

Számszakilag nem járt rosszul végül, de mennyivel jobb lett volna három évet ott futballozni?

Szakmailag biztosan.

„A Bundesliga 2-ben találtam rá arra a szintre, ami igazán én vagyok”

Létezik olyan szurkolói mondás is a pályafutásával kapcsolatban, hogy a Brazíliának és a német válogatottnak lőtt góljai két hónap alatt ugyan magasra növelték az értékét, de ezt sikerült pár év alatt elértékteleníteni. Erre bizonyíték, hogy az angol, majd a görög első osztály után a német másodosztály következett?

Azért ez erős, mert a Crystal Palace-nál a Panathinaikosz és a PAOK is nagyobb klub.

Ha a futballpiac méretét, a bajnokságok megítélését nézzük akkor is?

Úgy valóban visszafelé léptem. Ugyanakkor a Bundesliga 2 komoly kihívás. Összességében lejjebb mentem, de meglehet, a Bundesliga 2-ben találtam rá arra a szintre, ami igazán én vagyok. Ezt a ligát a feltétel nélküli hajtás, a küzdelem jellemezte ekkor. Ráadásul fizetési korrektségben, körülményekben, szurkolói magatartásban összehasonlíthatatlan a görög ligával, pozitív értelemben persze.

Akadt olyan pillanat a pályafutásában, amikor újra feljebb léphetett volna?

Amikor Augsburgban játszottam, és két év után lejárt a szerződésem, hívott az akkor első osztályú Bochum. Tárgyaltunk, de nem jött össze. A futballban nem a játékos irányítja a tárgyalást, ezért száz százalékban nincs ráhatásod a folyamatokra.

Hétköznapi racionalitással gondolkodva a menedzsernek akkor lenne jó, ha a játékosnak is jó. Mégis hallani olyan sztorikat, hogy a menedzser alkuképtelenségén – magasabb jutalékot szeretne például a fogadó klubtól – úszik el egy-egy kecsegtető szerződés. Ezért fordulhat elő az, hogy a játékos kevesebb pénzért is váltana, mert mindenképp játszani szeretne, ugyanakkor a menedzsernek így nem jut annyi, amennyit megálmodott, és máris hoppon maradt a labdarúgó.

Nem lenne jobb, olcsóbb a kluboknak, játékosoknak, ha direktben tárgyalnának?

A legjobb menedzser a pálya – szokták mondani. Ott tudod eladni igazán magad. Ehhez képest már az 1900-as évek elején is dolgoztak közvetítők, és manapság nem tudsz ügynök nélkül külföldre igazolni. A menedzser szerves része a játéknak. Azonban amikor úgy döntöttünk, hazajövünk, már saját magam tárgyaltam. Ha Torghelle Sándort itthon menedzsernek kell eladni, ott már baj van.

Hol érezte magát legjobban?

Minden állomáshelyemen tudok pozitív dolgokra emlékezni, de sportszakmailag Németországban.

Ebből az időszakából származik „A Levegő ura, Air Sanyi” becenév is.

A Jénával Mönchengladbachban játszottunk. Horti Gábor közvetítette a meccset a Sportklubon és az egyenlítő fejesem után ragasztotta rám ezt a becenevet. Jénában csak egyszer nem volt tiszta a fejem, 2008 februárjában, amikor a kislányom született. Betti Budapesten vajúdott, és a St. Pauli meccs előtt hívott, hogy megindultak a fájások. Majd szétvetett az ideg, de a 16. percben nem ezért rúgtam bele az ellenfelembe, hanem mert levette, hogy feszült vagyok, és nyilvánvalóan provokált. Csak éppen ebben az állapotban végképp nem tudtam uralkodni magamon. Azonnal kiállítottak. Felrohantam a díszpáholyba, elkéredzkedtem az elnöktől, Rainer Zipfeltől, taxiba vágtam magam és hazarepültem. Szerencsére az edzőm megértő volt, a négymeccses eltiltásom után végigjátszottam a tavaszt. Jéna után Augsburgban is rendszeresen pályára léptem, gólokat szereztem. A németországi elégedettségemhez hozzájárult az is, hogy visszakerültem a válogatottba.

Ha a Bundesliga 2 ennyire feküdt, miért tért mégis haza 2011-ben a Honvédba?

Maradhattam volna kisebb csapatoknál, de mehettem volna Amerikába vagy Kazahsztánba is – utóbbiba rengeteg pénzért, konkrét ajánlattal hívott a korábbi augsburgi edzőm –, de Betti nem szeretett volna a hároméves kislányunkkal újabb költözésbe fogni. A család pedig mindennél fontosabb.

Nem bánja?

Az biztos, hogy összességében pár dollárral kevesebbet adott így a futball, de sosem ez érdekelt elsősorban. Nincs hiányérzetem, nyolc évet töltöttem külföldön, elég volt.

„Kit érdekelsz, ha kiestél”

A Honvéd-szurkolók azóta is minimum „hálátlannak” tartják, lévén fél év után cserben hagyta nevelőklubját és eligazolt Fehérvárra.

Ez nem igaz. Eleve úgy állapodtam meg Hemingway úrral, hogy télen el szeretnék menni külföldre, ezért fél évre, nulla forintért, csak játéklehetőségért igazoltam a Honvédba. A külföld szóval követtem el a hibát. De Paulo Sousa személyével és az Európa Ligával nem tudott vetekedni a Kispest.

Aztán jött az MTK, amellyel sorrendben a Honvéd (2003), a Crystal Palace (2005) után harmadszor (2017) és negyedszer (2019) is alászállt az első osztályból? Milyen érzés kiesni?

Szar. Azt jelenti, hogy a bajnokság leggyengébb láncszeme voltál. Szar csapatban szar játékos.

A kiesés nem egyenlő azzal, hogy minden játékos egyformán gyengén futballozott, lehet olyan, aki kiváló szezont futott.

Tök lényegtelen, ha rúgtál gólokat, és utána el tudsz igazolni, akkor is benne vagy nyakig a kudarcban.

Hanga Ádám: Az apám nem azért talált rám 25 év után, mert a fia vagyok, hanem mert sokat keresek
Tisztában van vele, hogy itthon csak NBA-bajnokként lehetne az Év sportolója, viszont az amerikai kalandnak már nem érzi a realitását. Gerard Piqué és Shakira a szomszédja, de tudatosan figyel arra, hogy a róla szóló hírekben ne az legyen a téma, milyen autóval jár. Interjú.

A Barcelona sztárkosarasa, Hanga Ádám mondása szerint:Ha a csapatod sikeres, a saját magad teljesítménye is sokszorosan felértékelődik”. Avagy egy jó csapatban a középszar teljesítmény is jónak számít, miközben egy gyenge csapatban az extra teljesítmény sem tűnik fel?

Ez így van. Kit érdekelsz, ha kiestél?

Ki pályafutása legjobb edzője?

Paulo Sousa, az Augsburgból a holland Jos Luhukay, és Garami Józsi bácsit is mindenképp ide sorolnám. Hármukra egyaránt jellemző, hogy szakmailag kiválóan felépített edzéseket tartottak, tudták kit, miért, mire használnak, jól oktatták le a meccsen elvártakat, minden játékos pontosan tisztában volt a feladatával, így nem is akart mást csinálni. Amikor a játékos azt látja, az elmondottak, a gyakoroltak a meccsen visszaköszönnek, működik a csapat, akkor nincs gond.

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs /24.hu

Ki hatott leginkább a pályafutására?

Nem kérdés, Lothar Matthäus. Világsztárként érkezett hozzánk, 1999-ben még BL-döntőt játszott, 2004-ben meg már nekem, a zöldfülűnek dirigált. Mindent elhittem neki. Bizalmat szavazott, kétségtelen, sokat köszönhetek neki. De Sousával is így voltam.

Elengedhetetlen a labdarúgó számára, hogy az edzője játékos-pályafutása is megkérdőjelezhetetlen hitelt adjon a szavainak? 

Az elején mindenképpen, de ezt a hitelt villámgyorsan el tudja játszani. Eközben vannak olyan edzők, akik játékosként csak kavicsot rúgtak arrébb, és kezdetben kétségekkel fogadja a szavait az öltöző, de pont a szakmai felkészültségükkel, a kommunikációs, pedagógiai, pszichológiai képességükkel nyerik meg a csapatot. Utóbbiak vannak kevesebben. Nemrég akadt egy vitám valakivel, hogy jó edző vagy rossz edző van, netán eredményes vagy eredménytelen?

Mire jutottak?

Nincs jó vagy rossz, csak eredményes vagy eredménytelen.

A jövőjével kapcsolatban felmerült, hogy edzőként dolgozik majd. Tapasztalata szerint mi a legfontosabb, hogy eredményes lehessen?

Tanultam olyat is, amit kell, már-már kötelező, és olyat is, amit biztosan nem szabad tenni az öltözőben. Egyben azonban biztos vagyok, ha edző leszek, olyan játékosba nem állok bele, aki viszi az öltözőt. Ez alapvetés. Mert ha edzőként elveszted az öltözőt, lehetnek extra labdarúgóid, rendelkezhetsz bármekkora tudással, felkészültséggel, rutinnal, eredményes biztosan nem leszel.

Az elmondottak csak megerősítenek: piszok nehéz mesterség az edzői. Biztosan ezt választja?

Ez még nem száz százalék. Juhász Rolival alapítottuk és menedzseljük Tápiószentmártonban az utánpótlás klubunkat. Ez a világ, a klubmenedzselés is érdekel. Ugyanakkor az MLSZ-től megkaptam azt a lehetőséget, hogy akár az edzői pályán is elindulhassak. Ott tudok lenni az U-válogatottaknál, mint pályaedző, rendkívül nagyra értékelem ezt a gesztust. Bár rendelkezem mindenféle licensszel D-től A-ig, de nem sok mindenkinek ajánlották fel, hogy élesben tanuljon.

A srácok felnéznek önre?

Úgy látom igen. Ők még az a korosztály, ahol feltétel nélkül, mindenféle érdek, hátsó szándék nélkül figyelnek rád.

Kiemelt kép: Ivándi-Szabó Balázs /24.hu

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a Rangado.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.