Magyar foci

Muszbek Mihály: A magyar bajnokság tragédiája a Puskás Akadémia NB I-es részvétele

Az állami pénz propaganda-eszköztárrá silányítja a sportot. A stadion létjogosultságát csak az bizonyítja, ha tele van. A Puskás Akadémia NB I-es részvétele a magyar labdarúgó-bajnokság tragédiája. Ilyen és ehhez hasonlóan erős kijelentések hangzanak el a Muszbek Mihállyal készített nagyinterjúnkban, amelyből kiderül az is, a sportközgazdász szerint miért ég és föld a különbség a húsz évvel ezelőtt érdeklődő Orbán Viktor és a ma cselekvő Orbán Viktor között.

A rendszerváltás előtti időktől követi közelről a magyar sportot. A honi futballt 2000-2005 között, a leghányattatottabb korszakában előbb sportvezetőként, majd klubtulajdonosként is szolgálta, később szakmai tanulmányokban mélyrehatóan elemezte a folyamatokat. Az egyik legismertebb és legelismertebb sportközgazdász. A számok embereként hogyan került kapcsolatba a sporttal?

A nyolcvanas években minden nagyvállalatra leosztott társadalmi gondoskodási feladatokat szabtak.

A régmúlt és a jelen között e tekintetben szemernyi különbség sincs.

1983-tól a Skála-Coop áruházlánc gazdasági vezérigazgató-helyetteseként dolgoztam, a tisztségemnek köszönhetően így lehettem előbb az MTK teniszszakosztályának az elnöke, majd 1985-től a Magyar Kézilabda Szövetség alelnöke. Így 1986-ban a Mocsai Lajos által vezetett férfi-kézilabdaválogatottat kísérhettem ki a világbajnoki induláshoz, majd miután hazatértek minden idők legjobb teljesítményével, az ezüstéremmel, óriási pánikban én is fogadtam őket. Azért is éreztem testhezállónak ezt a feladatot, mert gyermekkoromtól kézilabdáztam, az egyetem után rövid ideig első osztályú szinten a Fradiban, majd a Kév-Metróban.

Ekkora sikert követően mi okozta a fejfájást?

A szövetséget Dr. Varga József elnökölte. A magas rangú belügyes tiszt olyan szereplője volt annak a világnak, aki cseppet sem lógott ki a többi sportszövetség elnöke közül. Lehet, pont ezért csinált politikai kérdést az eredményességből.  Pedig a vb előtti években a férfiválogatott nem szállított optimizmusra jogosító eredményeket, mégis úgy döntött, valami nagyot kell dobjon, hogy sikerüljön a pártvezetők felé tett vállalása. Rajtam, mint gazdasági alelnökön keresztül kihirdette, ha nyer a csapat, tízmillió forint üti a markukat, ha másodikok nyolc, és így tovább a hatodik helyig, ami kétmilliót ért. Persze a kassza üresen tátongott, mindenfajta fedezet nélkül ígérgetett. Mocsai, aki két évvel idősebb nálam, és gyerekkorom óta ismerjük egymást, elájult ettől a nagylelkű pénzügyi ígérettől. Hitt bennem. A svájci indulásnál egyedül kísértem ki az esélytelennek vélt csapatot, amikor hazajöttek az ezüstéremmel, százak fogadták a küldöttséget, és mindenki veregette a vállukat. Amikor kiderült, hogy üres a kassza, a srácok csalatkoztak, én meg, aki kihirdette a prémiumot, szégyelltem magam.

Mi lett a megoldás?

Kínomban a munkahelyi főnökömhöz, a Skála-Coop vezérigazgatójához, Demján Sándorhoz fordultam, aki végül egy álszponzorációs szerződésen keresztül a szövetség helyett kifizette a beígért összeget. A becsületem helyreállt, de ezzel együtt lett elegem abból a szocialista sportvezetésből, amelyik ilyen helyzetbe hozott.

„Misi, nem akarsz a liga ügyvezetője lenni?”

Másfél évtizeddel később, 2000-es év elején mégis bevállalt egy újabb sportágat, ráadásul azt a labdarúgást, amely pénzügyileg és morálisan is a szakadék mélyén állt. A kézilabdával ellentétben azonban nem társadalmi feladatkörben, hanem  fizetett alkalmazottként, a Hivatásos Labdarúgó Liga (HLL) ügyvezetőjeként. Miért?

Három történés mindenképpen befolyásolta, hogy a kereskedelmi, majd az ingatlanpiac racionalitásából átváltottam a sportra és elfogadtam ezt a felkérést.

Fotó: Mohos Márton/24.hu

Az első?

A rendszerváltást követően se az Antall-, se a Horn-kormány nem nyúlt hozzá a magyar sport több évtizedes, szervezeti és finanszírozási elveihez. A ’90-es években még épp úgy minisztériumi, szövetkezeti, összességében elsősorban állami forrástól függtek a klubok, mint a szocializmusban. Sőt, az új politikai elit elkövette azt a gaztettet, hogy

mosolyogva asszisztált a futballpályák, egyéb sportingatlanok felszámolásához, a sportegyesületek kisemmizéséhez, szétzilálásához, a szörnyűséges, kétes hátterű magánembereknek a sportági szövetségekbe, sportegyesületekbe való beszivárgásához, tulajdonképpen igazi tulajdonosi jogosultság és felelősség nélkül tulajdonosként való viselkedésükhöz.

Ezen átmeneti kor sportvezetői közül sokan börtönben végezték, de az okozott kár ezzel persze nem térült meg, Az 1998-as első Orbán-kormány nyúlt először pozitívan a sportszektorhoz és ez reményt adott a változásokra.

A második?

A frissen kinevezett sportminiszter, Deutsch Tamás és a sportállamtitkár, Dénes Ferenc kezdeményezésére megváltoztatták a sporttörvényt. Addig egyesületi formában működtek a klubok, ezzel szemben létrehozták a sportvállalatok, sportvállalkozások kategóriáját és olasz mintát követve leválasztották a Magyar Labdarúgó Szövetségről a profi sportvállalkozásokat tömörítő Hivatásos Labdarúgó Ligát, amely önálló jogi személyként a teljes NB I és NB II szervezője és bonyolítója lett. Ezzel azon túl, hogy a kormányváltás előtti hónapokban megválasztott MLSZ-elnök, Kovács Attila alól azonnal kihúzták a talajt – az MLSZ helyett a HLL lett a magyar futball legerősebb szerve, köszönhetően annak, hogy a versenyszervezői jog mellett a sokkal fontosabb vagyonértékű és kereskedelmi jogok is oda kerültek –, a labdarúgás piacgazdasági alapjait is megteremtették, ahol a korábbi futballszakosztályok kiválva az egyesületükből valós vállalati formában működhettek tovább. A rendszer kezdett áttekinthetővé válni.

Végül a harmadik?

2000 februárjában épp Demján Sándort kérték fel, hogy vállalja el a HLL elnöki tisztjét. Huszonhárom évvel korábban, 1977-ben az első munkahelyemként épp az ő cégéhez léptem be. A ranglétra végigjárása után majd húsz éven át szinte mindvégig mint Demján jobb keze, realitásérzéke, racionális pénzügyi kitalálója, lebonyolítója dolgoztam. A rendszerváltás előtti évben, amikor az ország ténylegesen csődközeli állapotba került, közösen hoztuk tető alá a szövetkezeti tulajdonban lévő Skála-Coop csoport részvénytársasággá alakítását, majd közösen szereztünk nyugat-európai tőkét, részvényeseket hozzá. Később Demjánnal és több magyar és külföldi tulajdonostárssal együtt építettük fel azt az ingatlanbefektető céget, amely többek közt a Pólusokat, a Westendet is felépítette. 1998-ra azonban a mindig is elképesztő tempót diktáló, nálam sokkal nagyobb kockázattűrő képességű Demjánhoz képest már vagy lelassultam, vagy csak szimplán a család és a gyerekeim miatt más lett az életemben a prioritás. Ezért jeleztem neki, nem tudom tovább vállalni a közös munkát, ki szeretnék szállni a cégből. Megállapodtunk, hogy a tulajdonostársaknak eladom a 24 százalékos üzletrészemet, ami meg is történt – ennek köszönhetően lettem tehetős, legfőképp független ember –, de megállapodtunk, hogy még három évig a cégnél dolgozom. 2000-ben alig egy évem maradt vissza az ingatlanbizniszben, amikor Demján nekem szegezte a kérdést:

– Misi, nem akarsz a HLL ügyvezetője lenni?

– Miből áll az?

– Ugyanúgy vállalatszerűen kell működtetni, mint ahogy eddig működtünk, azzal a különbséggel, hogy itt futball kft.-k sportszolgáltatásának az eredményeit kell gazdaságilag egyensúlyban tartani. A célod az kell legyen, hogy a profivá váló klubok minél inkább eredményesen, a piaci viszonyok szerint, gazdaságilag önfenntartó formában működjenek. Rövid távon a piacépítéshez kell a közpénz, de már középtávon a piac törvényei szerint kell a labdarúgásnak működnie.

– Mitől lehet egy futballvállalat önfenntartó?

– Vannak jogai, amit értékesíteni lehet és kell.

Ekkor kezdtünk barátkozni fogalmakkal: játékjog – amely korábbi formáját az 1995 decemberi Bosman-ítélet teljesen átírta –, közvetítési jog, kereskedelmi és reklámjog, marketingjog, stb.

Fotó: Mohos Márton/24.hu

„A húsz évvel ezelőtt érdeklődő Orbán Viktor és a ma cselekvő Orbán Viktor ég és föld “

Első ügyvezetői nyilatkozatában rögtön megfogalmazott egy olyan víziót, ami a mai napig álom. Azt szerette volna elérni, hogy a szurkoló minden pályán ugyanazt a reklámot lássa a helyszínen, és a televízió előtt is. Avagy nem egy-egy meccset akart értékesíteni, hanem a teljes bajnokság reklámjogát. Miért?  

Az ötlet azoktól a külföldi cégektől jött, akik nemzetközi szinten is érdeklődést mutattak a futball iránt, akik az UEFA-n keresztül már a a BL indulásától így vásároltak reklámjogot. Ők világítottak rá, hogy egy-egy meccsnek nincs jelentős reklámértéke, de ha összefogjuk őket, akkor annál nagyobb. Egészen más a reklámértéke a közvetítésnek is, ha minden mérkőzésen ugyanazon a tv-helyen ugyanabban az időben látja az ember.

A magyar bajnokságban azért lett volna és lenne ma is rendkívül indokolt a hirdetési és reklámjogok központi értékesítése, mert a honi piac rendkívül kicsi. Mindig is kicsi volt és az is marad, de így láthatóvá lehetne tenni.

Ehhez képest még ma is egyedül erőlködnek a klubok a reklámhelyeik értékesítésével. Miért nem követi azóta sem a BL-mintát a magyar futball?

Mert ma akkora állami forráshoz jut a futball, hogy nem tűnik fel a hiánya. A jó pénzt, azaz a piacit kiszorítja a rossz pénz, azaz a közpénzforrás. A profi focihoz igazából egyetlen költségvetési forint sem kell. Abban az időben pedig az éledező, élesedő magyar magántőke még nem gondolkodott abban, hogy a sport tulajdonképpen egy üzenethordozásra tökéletesen alkalmas felület. Olyan, mint a közterületi, vagy az írott, elektronikus médiareklám, vagy ma már a Facebook, Instagram. Ezért abban sem gondolkodott, hogy vegyen ilyen szolgáltatást. Az érdeklődő külföldi cégek pedig azzal is szembesítettek: „Uram, a helyszínen van átlagban 3500 néző, nyolc bajnokin összesen 28-30 ezer. Oké. De ez mit sem ér, ha a televízió nem, vagy alig közvetíti a meccseket.” Labdarúgó-sportvállalati tulajdonra nem jelentkezett valós kereslet addig, amit Várszegi Gábor a Fradit meg nem vette.

Televízió nélküli meccs manapság elképzelhetetlen, minden NB I-es bajnokit élőben közvetít az M4Sport. Régen ez fordítva volt, a csapatok fizettek hogy a tv legalább összefoglalóban ismertesse a meccseiket.

Kinevezésünk előtti években a Szaknévsorról elhíresült Bodnár György birtokába kerültek a közvetítési jogok, és az MLSZ korábbi vezetése nem tudott megegyezni vele. Megjegyzem, Bodnárt sokan gyűlölték, sokan haragudtak rá, de tény, alapvető műveletlensége ellenére akkoriban itthon nála többet kevesen tudtak a sportgazdaságról.

Végül csak megállapodtak a közvetítési jogról. Milyen feltételekkel került a HLL-hez?

Bodnár cége egy átmeneti ideig fix részesedést kapott a bevételből. Ez volt az ára annak, hogy az NB I-es csapatok – amelyek korábban beapportálták Bodnár cégébe a közvetítési jogaikat és akiknek ezért cserébe a 2000-es évet megelőző Szaknévsor korszakban fizetni kellett, hogy a kamera kimenjen – mérkőzéseit otthonról is láthassa az érdeklődő. A tárgyalásnál segítségünkre volt a már említett sporttörvény-módosítás, amely arról rendelkezett, hogy a közvetítési jog mindenhol vissza kell kerüljön az előállítók, azaz a csapatok birtokába, illetve az azokat tömörítő HLL-hez. Az így visszaszerzett jogot végül öt évre mesésnek számító összegért, 44,5 millió márkáért, azaz akkori árfolyamon 5,8, majd hatmilliárd forintnak megfelelő összegért értékesítettük a HLL által kiírt versenytárgyaláson.

Ki vette meg?

Az RTL, a TV2, a frissen alakul Sport TV és a Magyar Televízió vetélkedett azért, hogy ki kaparintsa meg a közvetítéseket. Végül az akkori közszolgálati televízió, élve opciós jogával, megadta egy kereskedelmi televízió ajánlatát.

A HLL előtt megnyíló lehetőségekhez hozzájárult az Orbán-kormány már akkor kinyilvánított sporttámogatása. A stadionrekonstrukció  sem 2011-ben, hanem húsz évvel ezelőtt indult.

Azzal a különbséggel, hogy 2000-2002 közötti pályaépítési rekonstrukciónkat pénzügyi és célbeli eszköztárban nem lehet a mához hasonlítani. Ez olyan, mintha a fél százalékot vetném egybe a száz százalékkal. Nyolc milliárd forintos nagyságrendű stadionfelújításról és 12 milliárdos reorganizációs hitelről, azaz nagyvonalú, ám a maihoz mérten mégis töpörödött méretű gazdasági segítségről beszélünk.

A kettő együtt alig több, mint amennyiből 2014-ben lebontotta, majd újjáépítette a Fradi-stadiont a kormány.

Lehet így is hasonlítani az arányokat, de úgy is, hogy a nyolc milliárdból többek közt a nyíregyházi, a pápai, a kecskeméti, a kaposvári vagy az újpesti stadion felújításának első üteme is elkészült. A ráfordított összegek a legkisebb, a Honvéd-stadion 60 millió forintjától, a legnagyobb, a Videoton-stadion 900 milliós felújítási támogatásáig terjedtek.

Fotó: Mohos Márton/24.hu

Orbán Viktor személyesen, vagy mondjuk Deutsch Tamáson, mint sportminiszterén keresztül beleszólt abba, hogyan alakuljon a magyar labdarúgás, a szövetség, a liga sorsa? 

Orbán Viktort abban időszakban személyesen is ismerhettem. Már akkor is rendkívüli módon és egyénileg is érdeklődött a magyar futball menetele iránt. Kész és képes volt külön, vagy Demján Sándorral, vagy Deutsch Tamással együtt fogadni, felhívni. Ilyenkor csak javasolt, soha nem utasított egyikünket sem. Ez igaz arra az esetre is, amikor a 4,5 milliárd forintért vett és semmit sem érő beléptetőrendszer miatt Deutschot feljelentettem hűtlen kezelés büntette miatt. Ekkor még legalább elindult egy ügyészségi vizsgálat…

A demjáni emberideámat megtestesítette az akkori orbáni attitűd, vagy kiegészítette azt. Mivel korábban csak a politikai tevékenységén keresztül ismerhettem, a személyes érdeklődése, tájékozottsága alapján mindig arra következtettem, hogy rendkívül felkészült vezető, akit kitűnő politikusnak tartottam.

Amikor az összesen 20 milliárdos állami támogatásból a 12 milliárdra közpénz visszafizetési juttatás helyett labdarúgó-fejlesztési kötvényt javasoltam, pontosan tudta, hogy mi az, ahogy azt is elfogadta, amikor jeleztem: „Miniszterelnök úr! Ez azt jelenti, ezt vissza is kell fizessék a klubok, hogy a közvéleményt ne irritáljuk ismét ingyenes sportpénzzel. Túl vagyunk a svihákok korszakán, ne mondja a nép, hogy az állam megint benyomott a magyar futballba egy rakás pénzt”. Azt felelte: „Igaz, igaz, bár ez nem egy tétel”. Ezzel csak azt szeretném érzékeltetni, hogy a húsz évvel ezelőtt érdeklődő Orbán Viktor és a ma cselekvő Orbán Viktor ég és föld az én szememben. Eszköztárát és mindenét tekintve.

„A folyomány végcélja az, hogy a sporton keresztül politikai szavazatokat kapjak”

Ez a kijelentése általános, vagy csak a sportpolitikára, sportfinanszírozásra fókuszál?

Csak arra, amit én ott és akkor személyesen tapasztaltam és ma, mint állampolgár, vagy a sportterület szakértője tapasztalok ilyen tekintetben. Akkor még azt a fajta orbáni irányt, mint amit ma képvisel, gyakorol, még nem láttam, vagy nem fedte fel. Mindenesetre a gyakorlatban hála istennek nem létezett. Hogy tulajdonképpen

az állami pénz propaganda-eszköztárrá silányítja a sportot. Ennek ékes példája az úszó-vb vagy a Giro D’ Italia.

Meglep, amit mond, mert az „állami pénz propaganda-eszköztárrá silányítja a sportot” mondat vonatkozhatna a szocializmusra is.

Igen, de a lényeg, hogy ezt Orbán 1998-2002 között egyáltalán nem mondta. Nem is érzékeltette. Jól, segítőkészen állt a sporthoz, a futballhoz, a szakember gondolatisághoz adott eszköztárat és nem az eszköztárhoz választott nem létező szakembereket, mint manapság. És nem volt teljesen nyilvánvaló, az egész folyomány végcélja az, hogy a sporton keresztül szavazatokat kapjak. Sosem hangzott el, hogy az olimpiai aranyérmek száma az egy nemzetnek a jó, vagy a rossz vonulata. Nem hallottam olyan kifejezéseket sem, amelyek a sportot felemelték volna a nemzetgazdaság szintjére, hogy a GDP, ne adj isten az államadóssághoz képesti fontossága milyen.

Mit ért ezalatt?

A mai napon „fontosabb hír” az, hogy Giro D’Italia elindult Budapestről, minthogy a forint árfolyama az euróhoz képest x százalékkal leértékelődött. Ez az 1998-2002 közötti prioritásokban nem szerepelt, a maiban viszont abszolút benne van. Felborult az érv alapú prioritás és helyébe lépett a lebutított érv és számítás nélküli közbeszéd.

A miniszterelnök mindkét kormányzása alatt a gazdasági élet egyik, ha nem a legmeghatározóbb szereplőjére bízta a futballt. Létezik-e párhuzamos logika Demján Sándor HLL-kinevezése és Csányi Sándor MLSZ-elnöki megválasztása között?

Nem tudok erre egzakt választ adni. Nem látok ilyen összefüggést.

Akkor kérdezem másképp: gondolhatja azt Orbán Viktor, hogy csak olyan ember lehet a magyar futball első embere, akit nem tud legyőzni, magába szippantani ez a tudásszintjét és moralitását is megkérdőjelezhető közeg, mert kétségbevonhatatlan gazdasági teljesítményt, erőt birtokol a háta mögött?

Nem tudom, hogy ez egy valós, átgondolt párhuzam-e, vagy a véletlenek játéka. Véleményem szerint a futballközeg és az abban évtizedek óta jól élő nagy számú tehetségtelen és erkölcstelen ember az oka annak, hogy nincs jelentős előrelépés vagy változás.

„A lelkemre vettem”

Alig több, mint másfél évet élt meg a HLL ügyvezetőjeként. Miért adta fel a szépen induló projektet?

Mai fejjel, amikor keresem a sportéletművemben azt, milyen jó vagy rossz döntést hoztam az elmúlt húsz évemben, akkor a HLL-es intézkedéseket, a nevezéssel összefüggő dokumentumok rendszerét, a gazdasági megfelelőség bizonyításának kötelezettségét (összességében a licencrendszert), a játékosjogok rendbetételét, a szerződések átláthatóságát, hogy be kell adni a szövetséghez hitelesítésre, a közvetítési jog értékesítését, az utánpótlás szolidaritási alapot, mind-mind kiválónak tartom. Ide tartozik az a kevésbé fontosnak tűnő dolog is, hogy ekkortól lehet újra sört árulni a stadionokban. Ezeket a változásokat Dénes Feri, mint szakállamtitkár és jómagam hoztuk tető alá. Sajnos Feri, akinek nagyon nagy szerepe van a magyar futball pozitív irányba terelésében, kiszállt az állami sportirányításból. De ami a lényeg:

a felsoroltak mind az alapjai a magyar futball üzletszerű működésének, átláthatóságának. És ebbe bukok bele erkölcsileg, mert a médiának nem a racionalitás az eszköztára. A média az érzelmek manipulálásának a világa.

Fotó: Mohos Márton/24.hu

Amikor az egyik NB I-es edző megtámadott egy bírót, majd a HLL-től szervezetileg nem, de az irányítás és ráhatás alól független Fegyelmi Bizottság Dr. Szieben László vezetésével elítélte az edzőt és fél évre eltiltotta a tevékenységétől, olyan személyes támadás ért, amit nem tudtam tolerálni. A félreinformált és az újságok által feltüzelt szurkolók tüntettek, fenyegettek a lakásom előtt, mintha egyedül én hoztam volna az elmarasztaló döntést. De ugyanaz történt, amikor Lipcsei Pétert kiállították és a ferencvárosi kopaszok áttelepültek a lakásom elé, trágár üvöltözésben tudtomra adva, hogy ezt a drága gyereket nem szabad eltiltani. Bizonyos újságírók, nevet is mondok, például Csurka Gergely, Sinkovics Gábor vagy Hegyi Iván egyáltalán nem támogatta a HLL törekvéseit, nem álltak ki a gazdasági, az erkölcsi megtisztulás mellett. Hogy valaki a tűzvonalban ilyen és ehhez hasonló helyzeteket elviseljen, ne foglalkozzon vele, lepattanjon róla, más ember kell. Én nem vagyok ilyen. A lelkemre vettem. Azt az üzletszerű racionalitást, ami induláskor megvolt bennem a tűzvonalban, nem tudtam erkölcsileg végigvinni.

E téren van változás, vagy a magyar futballközeg akkor is és azóta is emóciók mentén, irracionálisan működik?

Utóbbi. Teljes mértékben. Ennek túléléséhez olyan átváltozásokra képes emberek kellenek, mint a negyven éve minden futballdöntésben résztvevő és mégis mindenkit túlélő ex-főtitkár, majd mindenféle funkcionárius, Berzi Sándor.

Berzi kisebb megszakításokkal valóban 1979 óta dolgozik vezető pozícióban a magyar futballban.

Nem ő tehet róla, hogy máig pozícióban van. Ő az örökös és mindent túlélő funkcionárius tipikus példája, az én sportvállalatom vezetésében biztosan nem lenne helye.

Bő másfél év munkát követő, 2002 novemberi távozásakor azt nyilatkozta: „Amire vállalkoztam, megharcoltam, 40 évig a diktatúra a sportot önös politikai legitimációjára használta és ennek megfelelően pénzelte. Évtizednyi kiéheztetés után megtettük az első lépéseket a magyar futball üzleti alapú átváltoztatására, az első szakaszt lezártuk. Immár szakmai kérdések kerülnek előtérbe, amihez én nem értek, ezért átadom a helyem.” Az nem befolyásolta a döntésében, hogy 2002 tavaszán kormányváltás történt és az MSZP-kormány érkezésével újra lecsökkent a sport politikai hátszele?

Egyáltalán nem. Az akkor nem volt várható, hogy bármilyen új kormány, bármilyen új koncepciót csinál, nem gondoltam volna, hogy a szocialista kormány annyira visszavesz, amennyire.

A sok atrocitás ellenére mégsem szakított a futballal. 2004 nyarán megvásárolta a csődközeli állapotba került Újpest FC Kft. 48,96 százalékát, ezzel a lila-fehér klub főtulajdonosa lett. Milyen céllal és mennyiért vette meg?

Nem akartam futballcsapatot venni, mégis vettem. Az Újpestnek akkor 270 millió forint 90 napot meghaladó tartozása volt. A legnagyobb adósság peresített játékjogokból és a ki nem fizetett járandóságokból állt. Lukács Ferenc nevén volt a tulajdoni hányad legnagyobb része, ő keresett meg azzal, mint régi Újpest-szurkolót, szimpatizánst, hogy segítsek. Az kérte, úgy szerződjünk, hogy a tőle megvett üzletrészt egy év múlva rögzített áron visszavásárolhassák. Nagyságrendileg 200 millió forintért vásároltam meg a klubot.

Hét hónapig tartott a kaland, végül az Újpesten szintén rossz emlékű Dare Group Rt. egyik tulajdonosának, Kovács Péternek adta el tulajdonrészét. Megérte?

Idő közben további tagi hiteleket is kellett nyújtsak, de végül negyvennyolc millió profittal szálltam ki a klubból. Azon kevesek egyike vagyok, aki a sportvállalati tulajdonából  haszonnal szállt ki. 

„A stadion létjogosultságát az bizonyítja, ha tele van”

2010 óta újra Fidesz kormányoz, és az elmúlt tíz év elhozta a sport és a futball számára a Kánaánt. Jó az, hogy ilyen mértékben támogatja az állam az élsportot?

A sportot évi közel 400 milliárd forintos nagyságrendben támogatja közpénz alapon a kormány. Csak összehasonlításul, a teljes magyar felsőoktatás állami közvetlen forrása 180 milliárd forint évente, azaz több, mint 2,2-szer annyit költ a magyar sportra, mint felsőoktatásra.  Ez persze nem baj, mert ha van rá pénz, akkor én vagyok a legboldogabb, hogy új sportingatlanok épülnek, az elavultak megszépülnek. A probléma az, nem látom, hogy ennek a hatalmas forrásnak a másik felét a leendő piaci folyamatokat erősítésére fordítanák. Hogy egy idő után már ne legyen szükség a közpénzre, vagy jelentősen kisebb mértékben vállaljon szerepet az állam. Hogy önjáróvá váljon, ha nem is a teljes magyar élsport, de a labdarúgás mindenképp.

Ennek a tíz éve regnáló vezetésnek a legnagyobb bűne, beleértve a politikát is, az MLSZ-t is, a csapatok tulajdonosait is, hogy ezt a fajta munkát nem tette bele, nem építette fel a klubok kézelengedésének a lehetőségét.

Mi a különbség a rendszerváltást megelőző és a mai időszak sportpolitikája között?

Semmi. Becsomagoljuk a sportot mint a kultúra részét és a politika szolgálatába állítjuk.

A sport nem a kultúra része?

A kultúrán belül vagyunk mi is, mint sport, de személy szerint az életem minden pillanatában a sportra mint az önszórakoztatás, az önmagunk örömszerzésének forrására tekintek. Te biciklivel érkeztél a beszélgetésre, ha végeztünk teniszezni megyek, ahol vagy legyőzöm az ellenfelemet vagy nem, ez mit sem változtat a játék élvezetén. Te is, én is fizetünk az eszközért, a cipőért, a pályáért, és így tovább. És van egy pont, de ezt a pontot sok ezerből csak egy-két ember éri el, ugorja át. Ők azok, akik képesek nagy tömegek üzletszerű szórakoztatásra. Akiknek a teljesítményére, láthatására olyan igény jelentkezik, ami példátlan. Ez a minőségi teljesítmény, a közönség fizetési hajlandóságának keltése pedig az, amiért a modern sport versenyfutása, a játék, a közvetítési jog, az „írd alá itt, írd alá ott” zajlik.

 A folyamatot nem lehet megfordítani. Hamis dolognak tartom az olyan inverz gondolkodást, amelyik azt hirdeti, csak és kizárólag az élsport a fontos. Amelyik csak és kizárólag az olimpiai pontokban, érmekben, győzelmekben méri a teljesítményt és ezt felemeli egy társadalom kizárólagos minősítésének szintjére, mondván: „Jobbak vagyunk, mint a norvégok, mert ők csak 2 aranyat nyertek…”

Fotó: Mohos Márton/24.hu

Hogy nemzeti tragédia, és bele kell halni, ha októberben Bulgáriát nem győzzük le az Eb-pótselejtezőn? Szerintem nem. Én már 1954-ben sem értettem volna, ha akkor élek, hogy miért élet és halál, miért kell a tömegharagtól félve Kelenföldön leszállni a vonatról a világbajnoki döntőbe jutó, de azt elvesztő labdarúgóknak. Magyarországon a sport az eredménykényszer. Ilyen magasságba emelése, állandó „sorsfordítóként” való megjelenítése hamisság. Ahogy hamisság volt az ultrák felemelése is arra a szintre, ahol utcára vonulhattak, megfélemlíthettek embereket. A futballhangulat ultrai és mai médiaértelmezése helytelen és a normális emberek számára taszító.

„Engem a »kurva anyád« nagyon zavar”

Jár sporteseményre?

Szinte minden héten. Hol kézilabdára, hol kosárra, de találkozhatunk röplabdameccsen, vagy pinpongversenyen is. Persze a legtöbb foci. Az NB III-as III. kerület meccseire 4-500 fős nézősereg gyűlik össze, elmúlt hétvégén a Nagyatád ellen alig fértem fel a lelátóra. Nem értem meg, hogy ott is van 5-10 ember, aki jó, vagy rossz rigmusokban, de engem már zavaró trágársággal végigkurjongatja a meccset. Megőrülnek, ha véletlenül nincs eredmény. Én akkor őrülök meg, ha szép játékot, vagy olyan momentumot látok, mint Szoboszlai Dominik szabadrúgásgólja a törökök ellen.

Mi a végcélja az élsportnak, ha nem a győzelem?

A halálom az, amikor az edző azt nyilatkozza, a három pontért jöttünk. Dehogy azért jöttél! Sporteredményen keresztül szórakoztatni jöttél! Ezen keresztül sportüzletet csinálni jöttél! A nézők nagy tömege nem az eredményt, hanem a sport szépségét, különleges mozdulatait nézi és értékeli. Ez igaz ott is, ahol ötszázan, de ott is ahol nyolcvanezren ülnek a lelátón. A tv-n és az interneten sugárzott közvetítések nézettsége a lényeg, nem a három pont.

A stadion életét, létjogosultságát csak az bizonyítja, ha tele van. 

Mit gondol Pancho Arénáról és a Puskás Akadémiáról?

Hiába lett bajnoki harmadik a Puskás Akadémia, hiába jutott az Európa Liga-selejtezőbe, ettől még a magyar labdarúgó-bajnokság tragédiája a klub NB I-es részvétele. Egy 2000-res faluban nincs meg a minőségi sport gazdasági élettere. De tragédia az is, hogy a Mezőkövesd, a Kisvárda is ott lehet. Nem szabadna, hogy ott legyen, kizárólag akkor, ha mint a Hoffenheim, vagy Salzburg esetében valós milliárdos tulajdonos állna a klub mögött, olyan, aki valós üzleti teljesítménye egy hányadát fordítja a passziójukra. Megjegyzem, ezt még ők is abban a reményben teszik, hogy ha a közgazdaság alapvetései mentén és megfelelő futballszakmaisággal csinálják, évtizednyi munka után elérhetik, a látvány minősége miatt megtelik a stadionjuk és nyereséges lesz a sportvállalkozásuk. Te is tudnál NB I-es csapatot csinálni, ha adnának neked is minden évben három milliárd forint közpénzt. Ez nem művészet.

A Covid miatt viszont mindenhol üresek a lelátók. Ez mire ébreszti rá a sportközgazdászt és a futballt?

Ki fognak nevetni, de azt mondom, húsz év múlva nem kell stadion mint meccshelyszín.

Virtuálisan játszanak majd, ahogy most, a koronavírus alatt is teszik. A jó minőségű gyepen, a 22 játékoson és a labdán kívül jószerivel nincs szükség semmire. Arra van szükség, hány ember nézi televízión, interneten vagy éppen mobilon ezt a produkciót. Hogy Kínában, Indiában hány előfizetője van a Premier League-, La Liga-meccseknek, avagy közvetítési jogból évek óta jelentősen több folyik be a klubkasszákba, mint a helyszíni közönségbevételből. Maga a meccsnapi bevétel egyre erőszakoltabbá válik. Magyarországon sok helyen a meccsrendezéssel több a költség, az anyázó szurkolók miatt a büntetés, összességében több a probléma és a kiadás, mint a meccsnapi tényleges bevétel.

A sport mégiscsak a pillanat művészete. Avagy szurkolóként a helyszínen átélni a megismételhetetlent mégiscsak frenetikus élmény, ez a sport igazi varázsa.

Mondod te, és mondja a szurkolók kisebbik hányada.

A televízió, vagy a net előtt ülve, közel fél perces csúszással látni a varázslatot ugyanaz, mint elkapni a nagy pillanatot?

Sőt! Engem a „kurva anyád” nagyon zavar. Engem az „Indul a vonat Auschwitzba” nagyon zavar. De zavar a félmeztelen, magából kivetkőzött ember is. Én őket megértem, de elítélem. Bár a sportpálya nem operaház, viszont a nézői viselkedés között nem szabadna ekkora különbség legyen. Ellenben a televízióban, az interneten Szoboszlai bombagólját háromszor, különböző kameraállásokból meg tudtam nézni azon nyomban lassítva. Sőt, odahívom a négy éves unokámat, hogy nézze meg, lássa, élje át velem együtt a csodát. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy az amatőr sport alapvetően önszórakozás önpénzből. A fizetett profi sportnak csak akkor van létjogosultsága, ha a legmagasabb szinten űzik és képes az embertömegek üzletszerű, pénzért történő szórakoztatására.

„Nincs helyünk a Mount Everest csúcsán”

2002-es ligaelnöki távozásakor azt is nyilatkozta, hogy „A feladat, ami elé állít a közvélemény, a szurkoló, az azt jelenti, hogy minden nap meg kell másszuk meg a Mount Everestet, miközben mi csak a Gellérthegy tetejéig jutottunk.”

Ezt mondtam.

Ma hol tartunk?

Éppen megróttak azért a kijelentésemért, hogy nagyon jól szerepelt a magyar labdarúgó-válogatott, mert a tavalyi évben 52. helyen zárt a FIFA-világranglistán. Ez azt jelenti, hogy 220 FIFA-tagállam közül a legjobb 25 százalékban vagyunk. Az elmúlt száz évben a magyar labdarúgás nemzetközi helyezésének átlaga ez. Nagyjából ez a mi helyünk.

Ha egy ország ilyen hosszú időn keresztül a világ első negyedéhez tartozik, az dicsőség. Bár minden gazdasági mutatónk a világ legjobb 25 százalékában lenne. 

Ezek szerint a Mount Everest csúcsa a világ 4-6 legerősebb futballnemzete, míg mi hol hóviharban, hol napsütésben az első alaptábornál sátrazunk és azt lessük, mikor indulhatunk feljebb?

Nincs helyünk a Mount Everest csúcsán.

Se klub, se válogatott szinten?

Semmilyen szempontból.

Fotó: Mohos Márton/24.hu

A horvátok hogy jutottak a csúcsközelbe?

Azért, mert ott jó a filozófia, valamint őket jellemzi egy olyan erős győzni akarás, küzdelem, amely a mi nemzetünknek nem a sajátja. A magyar labdarúgásnak két útja van a csúcsra jutáshoz. Az egyik az, csinálj a Puskás-korhoz hasonlóan két, államilag köz- vagy oligarchiapénzzel felpumpált klubot, ami a mai árfolyamon 50 milliárd forint költségvetéssel bír évente és 80 milliárdért vegyél a klubnak játékost. Ez esetben minden évben biztos BL-főtáblás vagy. Ez a két klub azonban egy, a szurkolói számára teljesen érdektelen magyar bajnokságot játszik a másik tíz érintettel, az 1,5-3 milliárdosokkal – lásd a skót futballban a Celtic, és a Rangers esetét.

De nemhogy az ötven, de a tízmilliárdos Fradiban és a kilencmilliárdos Fehérvárban is azt látjuk, ezen a szinten nem nagyon jut szóhoz magyar játékos.

Lásd a magyar kézilabdában a Telekom Veszprémet, vagy a Mol-Pick Szegedet. Futballban ez arra lenne elég, hogy ez a két klubunk gyökértelenül, az összevásárolt minőségi légiósaival, jó esetben egy-egy magyar játékossal viszonylagos stabilitással szerepeljen a Bajnokok Ligájában. Ez az út a gazdag országoknak, vagy a magántőkéseknek az útja, amely a nevelő, az értékesítő és a vásárló klubok piacán inkább az utóbbiak között van, de jó esetben vesz is és el is ad a még nagyobb kluboknak. Olyan futballklubot azonban, amely egy nagyságrendileg 48 ezer milliárd forintos GDP-jű országban ezt az utat stabilan tudja járni, nem tudsz hozni példaként.

Melyik a másik út?

A horvát, a cseh, a szlovák, a szerb, a román, a bosnyák út. Nevezz viszonylag egyszerű körülmények között sikeréhes harcosokat, próbáld megtanítani egy kiválasztott sportág legfontosabb tudására. Ezeket az embereket tereld és ereszd el abba a környezetbe, ahol tovább tudnak fejlődni, majd ezeket az embereket vagy hazafiassági, vagy egyéb célból hívd haza a nemzeti válogatottba, hogy ott legyenek eredmények.

Melyik a jobb út?

A kérdés inkább úgy helyes, melyik a járható út? Magyarország számára csak az utóbbi.

Ehhez nem kell 27 darab nemzeti futballakadémia, amelyik évente kibocsájt 600 darab alkalmatlan raktárkészletet. Az elmúlt tíz év közel 6500 végzett akadémistája közül ma kevesebb, mint 15 játszik külföldön.

Már öt éve is azzal érvelt, hogy eljárt az idő az akadémiai rendszer felett. Mi lenne a megoldás?

Egy srác 19 éves koráig 5-7 millió forintjába kerül egy-egy akadémiának. Eközben a Fradi-toborzóján 50-60 gyerek jelenik meg maximum, szemben az évtizedekkel ezelőtti 2-3 ezerrel. Belőlük kellene korosztályonként és csapatonként húsz minőségit kihozni. Képtelenség. Ezeket a gyerekeket, akiket elkezdesz sok esetben képzetlen edzőkkel, jövőkép nélkül 6-8 éven keresztül versenyeztetni, abból az jön ki, amit látsz: Gera Zoli U21-es csapata hétből hétszer nem nyer. Az élet már rég túllépett az akadémiai rendszeren, külföldön már rég nem szakítják el a családoktól a gyerekeket, mi mégis ezt erőltetjük. Inkább lenne szükség maximum öt darab, de kiválasztott szakembergárdával, infrastruktúrával rendelkező, és legfőképp folyamatosan ellenőrzött regionális MLSZ-akadémiára, ahova csak az adott régióból lehetne gyereket kiválasztani. A szövetség által közpénzből fenntartott akadémiára a profi klubokról kerülnének be a kiválasztott legjobbak, majd az első profi szerződést követően a közpénz-ráfordítást a vevőklub fizeti meg, és máris nullszaldóssá válik a szövetség adópénzből történő ráfordítása. Ha Franciaországban a francia szövetségnek lehet saját akadémiája, nálunk miért nem működik ez?

Így találkozhatna az állami célra fordított közpénzforrás a piaci felhasználással?

Igen. És ha nem találkozik, nincs egyensúly, semmi baj nem történik. A közvélemény elfogadja azt, hogy lemaradás van. Sosem haragudtam a stadionépítésre, de haragudtam annak mértékére. A Covid miatt üres stadionadatokat nem figyelembe véve is csak

a stadionszékek 17 százalékán ül néző. Képzeljünk el egy bevásárlóközpontot, ahol száz üzletből csak 17-nek van bérlője. Képzeljünk el egy irodaházat, ahol megépítettek szobákat, de csak minden ötödikben ül valaki. Micsoda veszteség ez?

Ki számolta ki ezt? Miért nem nézték meg előbb, hogy a tíz év távlatában mekkora volt az NB I átlagnézőszáma? És akkor a lejelentett, a számláló kapun belépő és a valóban fizető, jegyet váltó nézők száma közti különbséget már nem is említem. Egyszer készítettem egy kutatást, amelyből kiderült, hogy átlagban minden harmadik néző fizet a jegyért.

Fotó: Mohos Márton/24.hu

Klubszinten ezek szerint még mindig a Gellérthegy magasságában tartunk?

Számunkra maximum a Kárpátokban találhatóak a megfelelő turista útvonalak. Nem is szabad nagyobbra vágyni. Hibás a média is, aki újra és újra a közvélemény elé húzza ezt a rózsaszín madzagot. Olyan képzetet kelt, amely a valóságtól messze van.

A jelenlegi MLSZ mennyivel működik másképp, mint a professzionális klubfutball szintjén egyazon funkciót ellátó HLL 2000-2002 között?

Az MLSZ költségvetése évi 45 milliárd forint. Az a baj, hogy következmények nélküli ország vagyunk. Kis embert megfogják kis bűnökért, a nagy embereket a nagy és eredménytelen dolgokért nem kérik számon. Nem lehet 2010-ben egy olyan nyolcvan oldalas futballstratégiát készíteni, amelyből mérhető sporteredmény terén egyetlen egy jövőképe sem valósul meg. Hol van a hatezer fizető néző? Hol van minden második évben a Bajnokok Ligája-főtábla? Nincs kétségem afelől, hogy jó szándékú, tiszta kezű emberek döntenek a futballunk sorsáról, mégsincs előrelépés.

Miért nem sikerül?

A politika tehet róla. Ha a politika évi 400 milliárdot rászán a magyar sportra, de eközben nem határozza meg a személyi felelősségrendszerét, és nem kéri számon annak elköltését, ott nagy probléma van.

Mi nem írhattunk le Demjánnal a Skálában olyan üzleti tervet, amely eredményességét utána nem kértek számon rajtunk. Ezzel szemben Matolcsy György április-május hónapban azt meri mondani, hogy a koronavírus első ütemét követő felpattanás miatt a magyar gazdaság pozitív évet zár, miközben az időszaki tény 13,7 százalék visszaesést és évesen 8,5 százalékot meghaladó, háromezer milliárd forintos költségvetési hiányt realizálunk majd. Hát milyen ország az, ahol a Magyar Nemzeti Bank elnöke ilyen súlyos szakmai tévedést megengedhet?

A közösségi oldalán nemrég bejelentette, nyugdíjba vonul. Sorozatban tíz Sportgazdasági Nagyító után e döntéstől függetlenül lesz tizenegyedik?

Büszke vagyok az elmúlt húsz év sportközgazdászi, sportgazdasági munkámra. Néhányad magammal iparágat teremtettünk új fogalmakkal, eredményes irányokkal ismertettük meg a szakmai közvéleményt és az átlagembert egyaránt. Arra is büszke vagyok, amely konkrét  eredményt hozott és arra is, amely a tévutat megmutatta. Más kérdés, hogy a politika és az operatív szakma a szakmai érvek ellenére sem korrigálta a téves irányt. De az elmúlt 17 év közel 2300 fős TF- és Pázmány egyetemi MSC-s tanítványaim tudják a helyes utat. Remélem előbb-utóbb pozícióba kerülve is ezen az úton fognak haladni. De mit ér ez a tíz Sportgazdasági Nagyító, ez a tízéves idősor, ha megszakad? Éppen ezért folytatódik. Kell egy érv alapú éves összegzés, leltár, amelyet ma csak tényleg nagyítóval lehet látni. Jó lenne egy olyan team, akik ezt továbbviszik, mert szükségszerű, hogy tükröt tartsunk a szakmai szervezeteknek. Igenis létfontosságú lenne, hogy vitatkozzon az MLSZ, a civil hozzáértés, esetleg egy egyetem és a sport-szakállamtitkárság. Más kérdés, hogy nem vitatkoznak. Például, ha az MLSZ helyében lennék, azonnal telefonálnék, gyere Misi, hozd be.

Lát erre esélyt?

Szemernyit sem. De azt ne kérdezze, hogy miért nem, mert tudja a választ. A bonyolult folyamatok megértéséhez, a jövő helyes irányának meglátásához idő kell és az sajnos ma nincs sem a szakmában sem a politikában. Pedig mint tudjuk: „Ma van a holnap tegnapja”.

Kiemelt kép: Mohos Márton/24.hu

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a Rangado.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.