Gyermekként Tápiószentmártonban nőtt fel, mégis tízévesen Tápiószecsőn lett igazolt labdarúgó. Huszonhat év távlatából mi jut eszébe a szecsői pályáról?
Királydinnye. Sok-sok királydinnye. Két pályát használtunk Szecsőn. A Sági útit és a laktanyában a honvédségit. Ha az utóbbi, szépen karbantartott füves pályájára egy-egy bajnoki erejéig ráengedtek, madarat lehetett velünk fogatni. A Sági útin edzettünk és a meccsek zömét is ott játszottuk. Ez volt a királydinnyés. Emlékszem, telente, amikor egyszer-egyszer bennhagytuk a cuccunkat, majd másnap a fűtetlen szertárból vettük ki szerelést, az öltözői radiátoron osztozott a csapat, azon próbáltuk a kifagyott cipőket, a melegítőket felpuhítani. Nem műfüvön, nem a legjobb minőségű pályán, nem a legjobb labdákkal edzettünk, de nem is ismertünk mást. Ez tűnt természetesnek.
Ma melyiket választaná; a királydinnyéset, vagy a műfüvet?
A királydinnyéset, nem kérdés. Hosszú távon inkább edzek azon. Kifejezetten boldog vagyok amiatt, hogy keveset játszottam a pályafutásom alatt műfüvön.
Mi a gond a műfűvel?
Hiába javul évről évre a technika, a minőség, vagy figyelnek egyre jobban a pálya előírásszerű felépítésére, hosszú távon az ízületeket jobban igénybe veszi. Kíváncsi leszek a mai fiatalok, akik lényegében csak műfüves pályákon nőnek fel, a felnőtt futballba érve mennyire lesznek sérülékenyek.
Miért kellett Tápiószentmártonból Tápiószecsőig menni a futballért?
Mert Offela Zoltán, aki a környékbeli településekről, így a mi iskolánkból is összegyűjtötte a mozgékonyabb srácokat, ott, a Tápiószecső FC-ben verbuvált belőlük csapatot. Hálás vagyok neki, mert faluról elég nehéz kitörni. Ha senki sem látja, hogy ügyes vagy, akkor mit érsz vele? Offela agilitásának, szervezőkészségének köszönhetjük jó páran, hogy később feljebb tudtunk lépni. Ha mindez nincs, ma lehet, nem ülök itt, és nem beszélgetünk labdarúgásról.
Szülei hozták, vitték a két település között?
Anyu könyvelőként, apu, aki 13 éve már nincs köztünk, villanyszerelőként dolgozott. A futballkarrieremhez vezető út legfontosabb és elengedhetetlen döntése részükről, hogy tízévesen elengedtek a tápiószecsői suliba. Ötödiktől egyedül közlekedtem. Bár nincs nagy távolság a két település között, kocsival alig húsz perc, de mivel mindketten dolgoztak, nem tudtak reggel iskolába vinni, este megvárni az edzés végét, majd haza autóztatni. Ezért megbeszéltük, vállalom, hogy háromszögben előbb busszal előbb Nagykátára, majd onnan vonattal Szecsőre megyek minden nap, majd este haza ugyanezen az útvonalon. Mivel az út bő egy óra, ezért minden reggel hatkor keltem.
Hogy került képbe az MTK-nál?
Offela nagyjából 14 éves korig terelgette a gyerekeket, utána a többség lemorzsolódott, másokat elvitt Vácra. Engem két társammal Pölöskei Gabi bácsi kiszúrt egy Tóalmási teremtornán. Megtetszettünk neki, ezért szerveztek Offelával további két edzőmeccset, majd a Pest megyei válogatottal is játszottunk egyet. Eztán leigazoltak le mindhármunkat.
Kit még?
Horváth Gábort, aki NB I-ig vitte, és Gecse Levit. Őt is, mint később sok más, elég tehetséges társamat elvitte az élet, a csajozás, a buli másfelé. Engem egyáltalán nem érdekelt ez a fajta világ akkoriban.
Hogy járt Tápiószentmártonból Budapestre edzésre?
Két hétig próbálkoztam, Tápiószentmárton-Nagykáta-Tápiószecső-Budapest és vissza ingázással. De ez távolság busszal, vonattal, fővárosi tömegközlekedéssel kivitelezhetetlennek tűnt. Ezért anyuék megint megbíztak bennem. Úgy döntöttünk, jobban járok, ha Budapestre, a Mogyoródi úti kollégiumba költözöm. Gyorsabb, időtakarékosabb megoldás volt a Keletiből a 6:20-as vonattal Szecsőre és a Suliba érni, majd a 13:40-essel vissza Budapestre az edzésre és onnan vissza a koleszbe. Célirányosan heti ritmusban éltem: utazás, suli, edzés, utazás, tanulás, szombaton a meccs után pedig irány haza a családhoz. Ezért sem maradt időm csavarogni. Sokat adott ez az időszak.
Miért nem választott kényelmesebb pesti általános iskolát?
Próbálkoztam a Csömöri úti pálya, a Pascal Stand melletti általános iskolával, de nem éreztem jól magam. Inkább utaztam.
A budapesti közeg kivetette a vidéki srácot?
Alapvetően könnyen barátkozó típus vagyok, de ott nem ment. Egyetlen barátom sem lett, eközben tudtam, hogy Szecsőn vannak a haverok. A suli viszont abban az időszakban kifejezetten fontosnak tűnt még a továbbtanulás miatt. Ezért döntöttünk úgy a szüleimmel, hogy az utolsó évre, a nyolcadik végéig bevállalom az utazást. Középiskolába már a Kölcsey Ferencbe Gimnázium sportosztályába jártam de csak három évig. Amikor az első csapat keretébe kerültem, abbahagytam a sulit. Végül harmincévesen az Arany János Gimnáziumban fejeztem be a negyediket, ott is érettségiztem le.
MTK: az anya mint menedzser
Az MTK mekkora előrelépést jelentett Tápiószecsőhöz képest?
Pálya tekintetében?
Akár.
Amikor felkerültem, gondoltam, milyen jó lesz, más, jobb körülmények. Ehhez képest az MTK Salgótarjáni úti, fekete salakos hátsó pályáján edzettünk. Egész nyáron tiszta fekete volt a fogam. De ezek mind, mind szép emlékek.
Várszegi Gábor pont az átigazolása előtt egy évvel vette meg az MTK-t, majd új alapokra helyezte a klubot. Személy szerint neki mit köszönhet?
Valóban akkoriban rakta le egy új klubmodell alapjait. Kiváló, korábbi válogatott edzők oktattak – Disztl Laci bá’, Farkas Tibi bá’ –, és a hatékony kiválasztásnak köszönhetően egytől egyig kiemelt tehetségekkel edzhettem együtt. Visszagondolva ez elengedhetetlennek tűnt a fejlődésemben. Így inkább az a válaszolom; rajta keresztül a klubnak köszönhetek sokat. Lehet, ő már akkor is az üzletet látta a fociban, akár bennem is, de nekünk a futball őszinte szeretetéről szóltak ezek az évek. Mára tényleg nagyon elüzletesedett a labdarúgás. Ha 14 éves gyerekként egy egyeneset rúgsz a labdába, már megkeresnek a menedzserek. Ma a fiataloknál mintha magasabb lenne az igény is ezáltal, ellenben a sportág iránti alázatuk kisebb. Ez nem szerencsés.
A ’90-es években ez nem így ment?
Á! Van annak személyiségfejlesztő hatása, amikor az MTK felnőtt öltözőjének hierarchiájában Illés Béla, Halmai Gábor helyett a fiatal játékosnak kellett lemosnia a labdát, vagy ki-, becipelnie az edzéshez szükséges teljes eszközparkot. Egyáltalán nem éreztem ezt megalázónak. Sőt! Örültem, hogy én vihetem és közben arra gondoltam, édes teher ez, mennyien szeretnének most a helyemben lenni azok közül, akikkel együtt nőttem fel?
A Várszegi-éra arról is elhíresült, hogy a klub 5-8 évre kötötte röghöz a tehetségeit. Segítette menedzser, amikor 16 évesen, 1999-ben aláírta az első profi szerződését?
Kétségtelen, én is hallottam ezekről az „élethosszig” tartó szerződésekről. De nekem jó menedzserem volt: anyu. Szülőként és könyvelőmként – akkori módi szerint minden labdarúgó vállalkozóként kapta a fizetését, és maga adózott úgy, ahogy tudott – is ő képviselt, ő tárgyalt Fülöp Ferenccel.
Hogy zajlott a tárgyalás?
Feri bá’ adott egy ajánlatot. Anyu okos asszony. Úgy volt vele, ha kell az MTK-nak a fia, össze kell hozni az érdekeket. „Ha ők is engednek, akkor mi is engedünk valamit” – magyarázta.
Beleszólt a tárgyalásba, vagy ült, mint hal a vízben és figyelte, ahogy a felnőttek a feje felett tárgyalnak a sorsáról?
Már akkor is felnőttesebben gondolkodtam a korosztályomnál, mert a szüleimmel mindig mindent megbeszéltünk. Itt is bevont anyu a tárgyalásba. Elővette a könyvelésnél használt Rotring ceruzáját, akkurátusan áthúzott az ajánlatban egy-két mondatot, és elmagyarázta miért. Eztán úgy ment a húzd meg, ereszd meg, mint egy szimpla beszélgetés, ahol észérvek ütköztek. A végére érve így szólt anyu: „Ferenc, a fiam, alighanem a következő években még fejlődni fog.” Majd rám nézett: „Ugye, Roli?” Olyan költői kérdésnek szánta, szinte meg sem várta az igenlésemet, hanem azzal a lendülettel még átírta a mellékletben lévő táblázatban a számokat. Abszolút megbíztam benne. Olyan érvekkel támasztotta alá a kéréseit, amelyek a klub számára is elfogadhatónak tűntek. Végül is öt helyett három évre írtam alá. A mi verziónk győzött. A mai világban szinte elképzelhetetlen, hogy a szülő képviselje a gyerekét, pláne, hogy figyelembe vegyék az észérveit.
Három év múlva, 19 évesen jött az újabb tárgyalás. Akkor már menedzser képviselte?
Akkor is anyu.
Mikor fogadott először menedzsert?
Az anderlechtes szerződésem előtt. De akkor sem írtam alá kizárólagosan senkihez, csak az adott csapatra, ahonnan állítólag érdeklődtek irántam, arra adtam egy-egy hónapos megbízást. Balla Gyuri bácsi képviselt Belgiumban, amikor konkrétra fordult az ügy, akkor írtunk alá egy rendes menedzserszerződést.
Ahhoz, hogy mint belső védő szóba kerüljön az akkor európai topcsapat Anderlechtnél, előbb be kellett mutatkozzon az NB I-ben. Mi a valós története a nem szokványos és elég kései posztváltásának, hogyan lett a szépreményű csatárból csak 20 éves korában belső védő?
Bár 1983-as születésű vagyok, az MTK-ban egy évvel idősebbeknél játszottam. Öt éven keresztül, csatárként és elég eredményesen. Méhes Pali bácsi azonban egyszer, még az elején, a serdülő kettőben – ma U15 – az országos bajnoki döntőre visszavitt a saját korosztályomba és mivel éppen védő gondjai adódtak, megkért, hogy kivételesen hátul segítsek a csapatnak. Mit ad isten, megjelentek a korosztályos válogatott edzői. Innen kezdve miközben az MTK-ban egész évben az összes edzésen és a hétvégi meccseken is csatárt játszottam és ontottam a gólokat, például ifi A-ban 40-et szereztem, U19-es koromig az összes U-válogatott meccsemen, még az Eb-ken is belső védőt játszottam.
Nem tartja magát e kettősség miatt a magyar utánpótlásképzés állatorvosi lovának?
A mai napig nem tudom megfejteni, hogy lehetett ez. A korosztályos válogatottban védőként könyveltek el, miközben a klubom nem csak ifiben, de az első egy-két tucatnyi NB I-es meccsemen is csatárként küldött pályára. Lehet ekkor már a szövetségben is híre ment, hogy valójában csatár vagyok, mert az U21-es válogatottban újra támadóként hívtak meg. Aztán Egervári Sanyi bácsi – az anekdoták szerint azzal példálózott az öltözőben a csatároknak, hogy: „Ha nem megy az érkezés, felhozok egy srácot az ifiből, aki megmutatja, hogy kell fejelni” – 2003 tavaszán a Győr ellen be nem vetett belső védőként az NB I-ben. Szintén kidőlt az összes védő, ezért Sanyi bácsi azt mondta: „Roli, te már játszottál belső védőt, menj hátra”. A bajnokságból még négy forduló maradt hátra. Ebből három meccsen gólt szereztem. Kettőn csatárként és az utolsón, az Újpest ellen, amelyen megnyertük a bajnokságot, a 34. percben én fejeltem az egyetlen, győztes gólt – újra belső védőként.
Belegondolt abba, milyen karriert futott volna be, ha csatár marad?
Még szebbet… (nevet)
Merthogy a futballpiacon a belső védők árához képest sokszorosa a jó csatároké.
Komolyra fordítva, amikor hátra kerültem, a szakemberek 70-80 százaléka úgy vélekedett, hülyeség, mert nincs magas, gyors, jól érkező, jól fejelő, azaz olyan típusú magyar center, mint amilyen én voltam. Ennek ellenére jó döntés született. Megszerettem a posztot, tudom, hogy így szebb lett a karrierem.
Egyszer sem tört fel a zsigeri elutasítás: Ember, én csatár vagyok, gólokat akarok szerezni!?
Fiatal játékosként? Ott játszom, ahova vezényelnek. És az események is annyira felgyorsultak, hogy nem nagyon akartam én vitatkozni. 2003. júliusában kezdtem az első szezonomat, mint belső védő és kilenc hónappal később, 2004 áprilisában bemutatkoztam a válogatottban Japán ellen.
Ráadásul góllal a 3-2-re megnyert meccsen.
Óriási dolognak tartottam, hogy a korábbi kiegészítő emberből – hiszen csatárként nem lehettem stabil kezdő abban az MTK-ban, ahol Illés Béla, Ferenczi István, Zavadszky Gábor felelt a gólokért – hirtelen meghatározó játékos lettem a klubomban. Ráadásul a nagy Lothar Matthäus felfigyelt rám. Olyan gyorsan zajlottak az események, hogy szinte fel sem ocsúdtam. Gondoljon bele, a posztváltásomat követően két évvel már külföldre igazoltam és az Anderlecht futballistája lettem.
Mivel magyarázza azt, hogy miközben a 2000-es évek elején, a magyar labdarúgás legsötétebb középkorában, a pénztelenség, a szerencselovagok és a csődbe jutott klubok valóság show-ja idején tucatnyi labdarúgónk igazolt Angliába, Németországba, Belgiumba, Izraelbe, stb., manapság, amikor lassan tíz éve itt a Kánaán, gyönyörű stadionokban lehet mutogatni a labdarúgóinkat, nem kelendő portéka a magyar futballista?
Nemzetközi tapasztalat nélkül egyenesen lehetetlen külföldre igazolni, ezért Magyarországon a mai napig a válogatotton keresztül vezet az út a nemzetközi karrierhez. Ez a legfontosabb bizalmi lépcső. Az európai futballban egyre nagyobb a szakadék a klubok lehetőségei között, ezért legjobb klubcsapatainknak egyre nehezebb feladat a BL-főtáblára jutás. Oda, ahol a legjobb játékosok ellen mérheti fel az érdeklődő, valójában mit tudsz. Csak a válogatott meccseken fut veled szembe nemzetközi menedzserek által is ismert nívós labdarúgó. Lotharnak köszönhetően a válogatott 2004-2005-ben rendre olyan csapatok ellen játszott, ahol nem öt menedzser ült a lelátón, hanem ötven. 2004-es Eb előtt Németországot vertük Kaiserslauternben 2-0-ra. Skóciát Glasgowban 3-0-ra. A Puskásban Brazíliával játszottunk, majd a következő évben Argentínával. Torghelle Sanyi barátom konkrétan a németeknek lőtt duplájával adta el magát Angliába a Crystal Palace-nak. Én az argentin válogatott ellen, ha jól emlékszem Hernán Crespót fogtam. Ezt követően érkeztek az ajánlatok értem is.
Ma, amikor a 2016-os Eb-siker után csak Nagy Ádámot vitte el a Bologna, hihetetlennek tűnik, hogy 15 éve egy 22 éves, NB I-ben játszó magyar labdarúgónak egyszerre több komoly kérője is akadt.
Szóba kerültek Premier League-csapatok, de végül a Hamburg és az Anderlect adott konkrét ajánlatot.
Belgium, ahol jobban kellett volna verni az asztalt
Miért éppen a belga csapat nyert?
Angliát elsőre túl nagy ugrásnak tartottam, a németeknél, ha jól tudom a két klub nem tudott megegyezni. Az Anderlecht sem engem célzott elsőre. Először 2005 márciusában a bolgárok elleni válogatott meccsre jöttek el a megfigyelőik, de kifejezetten Stark Peti miatt. Mivel mi alkottuk a belső védő párost, láttak engem is. Szemet szúrhattam nekik, mert utána megnéztek még több bajnokin, eljöttek a Győr-MTK-ra, ahol szintén mindketten játszottunk. Végül az argentin meccsen látottak és a mérkőzésstatisztikám terelte végleg felém az érdeklődésüket. Gondolom a korom is mellettem szólt, mert a klubnál a következő évben kezdődött a fiatalítás. Valamiért nagyon szerettem volna az Anderlechtbe igazolni. Azt gondoltam, hogy egy belga élcsapat a magyar bajnokság után első lépésként jó lehet. Mindenképpen játszani szerettem volna, az edző, a korábbi belga válogatott középpályás Franky Vercauteren pedig azt éreztette velem, hogy számít rám. Ez a legfontosabb. Az átigazolási időszak végén, augusztus 29-én sikerült kiszerződnöm, hála istennek egyből be is dobott a mély vízbe. Szerencsém is volt, de a mai napig életem egyik legjobb döntésének tartom.
A futballkarrierjéből hány olyan időpillanatot tud feleleveníteni, amikor kifejezett szerep jutott a szerencsének?
Szerencsének lennie kell, ez nem kérdés. Anélkül nem megy. Mondhatom a tóalmási tornát azonnal – pont ott, pont akkor jelent meg Pölöskei Gábor, ahol jól ment a játék. Vagy az NB I-es bemutatkozásom: kísértetiesen hasonló módon az MTK akkori holland vezetőedzője, Henk ten Cate megjelent egy ifi meccsünkön. Épp a Vidivel játszottunk, abban a hónapban egyáltalán nem ment a góllövés, azon a találkozón mégis dupláztam, ezzel nyertünk 4-2-re. A meccs utáni pénteken szóltak, hogy mennem kell a felnőtt csapathoz, mert benne vagyok a keretben. Nem voltam 17 éves, hihetetlennek tűnt. Van egy képem otthon a falon. A vékony, magas, nagy göndör hajú MTK-s srác épp a Fradinak rúgja élete első NB I-es gólját – ez is szerencse valahol, hogy épp nekik, ezt mindig, mindenki jobban megjegyzi. Folytassam?
Persze!
Első válogatott meccs, első válogatott gól. Vagy a mostani fehérvári stadionavató, amikor 1-0-ra nyertünk a gólommal. Utolsó hazai bajnokim, életemben nem rúgtam büntetőt, belőttem, ezzel nyertünk 1-0-ra, megint a Fradi ellen. Szóval tenni kell érte, de szerencse is kell ahhoz, hogy úgy süljön el minden, ahogy megálmodod.
És olyan esetre, döntésre emlékszik, amelyre kifejezett pechként tekint, ahol másképp is határozhatott volna?
Talán a belga bajnokságnál egy szinttel feljebb lépésnél. Lehet, 2010-11-ben a brüsszeli klubszékházban jobban kellett volna vernem az asztalt, hogy engedjenek el. Emiatt tán van bennem hiányérzet.
2009-ben a belga bajnokság legjobb védőjének választották. Emlékeim szerint már abban az évben is, de utána szinte minden átigazolási időszakban jöttek a különböző sajtóhírek, a topbajnokságok topcsapatai közül hova igazol Juhász Roland. Melyiknek volt valóságalapja?
A skót Rangers, Angliából az Aston Villa és a német Mönchengladbach az komoly volt.
Melyik, miért nem jött össze?
A klub nem engedett. A tulajdonos úr azt mondta, szeretnénk bejutni a BL-be, ezért nem enged el senkit. Viszont tett felém egy gesztust.
Mit értsünk ezalatt?
2011-ben például meghosszabbította a szerződésemet 2014-ig, és változott a juttatás mértéke is természetesen.
A 2013-as elválás Budapestről nézve mégis rossz szájízűnek tűnt.
Az Anderlechtben jobblábasként mindig is bal oldali belső védőt játszottam. 2012 nyarán jött John van den Brom, az új holland edző és hozott egy bal lábas belső védőt. Letettek az U21-be.
Mindezt 29 évesen, a legjobb korban, hét év szolgálat, megannyi BL- és EL- és hazai klubsikert követően. Mivel magyarázta?
A futballban egyre inkább az üzleti érdek diktál, ami gyakran háttérbe szorítja az emberi oldalt. Ilyenkor nincs magyarázat, csak azt érzed, valamiért problémát jelentesz az edzőnek, és bármit csinálsz, nem férsz oda. Verhettem volna az asztalt, hogy hét év után miért bánnak velem így, de inkább végeztem becsülettel a dolgomat a fiataloknál. Ha nem így teszek, saját magammal tolok ki. Végül jó visszaigazolást kaptam az élettől és az edzőtől, aki követte a munkámat. Látta, hogy jól edzem, rájött, nem az az ember vagyok, akit ilyen formán le lehet építeni, és nyilván tudta ő is, méltatlan ez a helyzet. Visszavett az első csapat keretébe.
2013 telén mégis kölcsönadták a Vidinek, majd nyáron végleg Fehérvárra igazolt.
Beszéltem a klubigazgatóval. Azzal érveltem, hogy senkinek sem jó az a helyzet, ha nem játszom, próbáljunk rajta változtatni. Eleinte nem volt ebben partner, aztán szerencsére jött a vidis mentőöv, ami megmentette azt a fél évemet a válogatottban is, mert a meccshiány miatt már mondani akartam Egervári Sándornak, aki ennek ellenére ragaszkodott hozzám, hogy amíg nem játszom ne tegyen be. Játék nélkül senkinek sem jó.
Ilyen lezárást követően az Anderlechttel megmaradt a kapcsolata?
Hogyne, folyamatosan hívnak, mikor tudok kimenni egy-egy meccsre kezdőrúgást elvégezni. A szurkolók is követik a közösségi oldalamon a pályafutásomat, a Fradi elleni meccsünkre is érkeztek Belgiumból. Jó érzés, hogy ennyi idő után is emlékeznek rám, szeretnek. Én is csak arra a hét szép évre emlékszem, nem arra a pár hónapra.
Videoton – Mol Fehérvár
Az elmúlt hét magyarországi év szintén szépre sikerült. Két bajnoki cím, kupagyőzelem, El-csoportkör. Mégis ellentmondásos itthon a megítélése. Szurkolói oldalakon visszatérő negatív jelzők közt szerepel az „arrogáns”, a „köcsögválogatott kapitánya”, stb., amelyek a pályán mutatott magatartására utalnak. Egyszer nyakon ragadta Szabó Zsolt játékvezetőt. Eközben hétköznapi emberként kifejezetten visszafogott, balhémentes. Kettős személyisége van?
Amikor hazajöttem, valóban akadt egy reklamálós időszakom. Lehet, kicsit túlzásba is vittem. Nem voltam kedvenc. Szabó Zsolt nyakon ragadását követően megkaptam a jogos eltiltást, amely után beláttam, csapatkapitányként időnként ugyan kötelező nyomást gyakoroljak, de nem ekkorát. Vissza kellett vennem.
A játékvezetőkkel való rendszeres afférjainak lehetett az az oka, hogy itthon merőben más a játékkultúra, jelentősen több a pályán az „emberkedés”, ennek megfelelően a játékvezetői felfogás is különbözik attól, amihez Belgiumban szokott, a BL-meccsekről már nem is beszélve?
Van ebben igazság, de nem csak ez okozza a problémát. Koromnál fogva volt szerencsém még a régi játékvezetők közreműködését megismerni. Azt tapasztaltam, ők Illés Bélát, Kovács Zolit, mint az akkori nagynevű csapatkapitányokat az első percben megnyerték maguknak. Bármi gondot láttak a pályán, először nekik szóltak. Amikor külföldről visszatértem azt éreztem, az alapvető játék- és játékvezetői felfogásbeli különbségen kívül kevésbé lehet a sporttársakkal kommunikálni. A játékosok a meccs közben olykor nehezen kontrollálják az indulatukat, ha a spori is feszült és inkább példát akar statuálni a meggyőzés helyett, az senkinek sem jó. Persze van pozitív példa is, mint Solymosi spori, aki általában nyugodt marad, nem hall meg mindent, ha robbanok, úgy szól hozzám, hogy én is lenyugszom. De nézzük meg, hány azonnali kiállításom volt pályafutásom alatt!
Mennyi?
Egy Belgiumban, de másnap törölték, mert nem volt jogos. Itthon kettő. Ebből egy dumáért. Sérülést egyszer okoztam, azt is vétlenül. Egy pápai srác rúgott belém és utána aláfordult a bokája. Persze tudom, a Honvéd- és az Újpest-szurkolók nem nagyon szeretnek. Előbbiek már a páromat, Bettát is belevonják a rigmusaikba. De erre is azt mondom,
„Még sosem vezettem nőt oltár elé”
Ha már megemlítette Lipcsei Bettát, a párját. A nők milyen szerepet töltöttek be a karrierjében?
Későn érő típusnak bizonyultam e téren. Amíg az MTK Westend melletti kollégiumában laktam, mondjuk úgy, bontogattam a szárnyaimat. 2002 környékén ismerkedtem meg első párommal. 2009-ben született meg közös gyermekünk, Jázmin, majd 2010-ben szétváltunk.
Szét, vagy el?
Szét, mert nem házasodtunk össze. Még sosem vezettem nőt oltár elé.
És miért ment tönkre ez a kapcsolat?
Gyerekkori szerelem volt. Úgy éreztük, hogy a jövőre nézve ez a helyes döntés. A mai napig kiváló a viszonyunk. Nem önző módon magunkat tartottuk a legfontosabb szempontnak, hanem azt, hogy Jázmin ne sérüljön a szakításunk miatt. Azóta hol nálam van, hol nála. Amikor az iskolában a tanárnőtől azt hallom vissza, egyáltalán nem érezni rajta, hogy külön élünk, az boldogsággal tölt el. Mindenkinek azt kívánom, ha már úgy alakult a helyzet, hogy nem megy tovább az együttélés, olyan békében, szeretetben, egyetértésben neveljék tovább a gyermeküket, ahogy mi tesszük.
Hat év agglegényélet után jött az akkor népszerű sporttelevíziós műsorvezető, Lipcsei Betta.
Bettát már sokkal régebben, vagy 15 éve ismerem a testvére, korábbi MTK-s csapattársam, Lipcsei Roland révén. Mindig is csinos lánynak tartottam, de soha nem gondoltam volna, hogy bármi lesz köztünk. 2016-ban, amikor újra szingli lett, egy baráti társaságban találkoztunk. Az is szerencse valahol, ha valakivel 15 év ismeretség után összefutnak az addig csak párhuzamos életszálak. Négy éve élünk együtt. Most, 36 évesen érzem úgy először, igen, célba értem.
Imént említette, még nem vezetett nőt oltár elé, viszont mindketten nevelnek egy-egy gyermeket immár. Tervez házasságot, netán közös gyereket?
Hosszú ideig úgy voltam vele, nem szeretnék nősülni…
De most már gyűjti a jegygyűrűre valót?
Az előttünk álló pár hónapban még kialakul, hogyan rendeződik be a futball utáni életem, aztán jöhet az esküvő.
Erről tud Betta is, vagy ebből az interjúból értesül róla?
Tudja ő is, hogy vannak ilyen terveim (nevet). Megtaláltam benne a másik felemet. Partner ebben a futballista életben is, ami nem egyszerű. Lehet, évente költözöl városról városra. Ezt gyerekkel, családdal átélni rettentő nagy áldozatot igényel a feleség részéről. Hálás vagyok a sorsnak, hogy nekem úgy alakult a karrierem, hogy profi labdarúgóként összesen három klubban fordultam meg, és szinte mindenhol 7,5-8 évet tölthettem el egyhuzamban. Ez is egyfajta szerencse, ahogy az is, ahogy most, június 23-án, 23-as mezszámmal a 23. gólomat szereztem. Ezek megmagyarázhatatlan dolgok.
Futballvállalkozás a gyermekkor helyszínén
Ha igazak a hírek, Fehérváron a klub kínál álláslehetőséget.
Szóba került, hogy pályaedző lehetek a csapatnál, aminek nagyon örülnék, mert nem szakadnék ki az öltözőből. Rendelkezem A-licences végzettséggel, ez megkönnyítené a váltást, mert az biztos, pihenni nem akarok. Nem az a típus vagyok, aki egy évet lóbálja a lábát. Beszéltünk a gyerekkorról. Arra is azt mondtam, elég céltudatosan készültem a labdarúgó hivatásra. Most hogy lezárult egy szakasz az életemben, új építkezés kezdődik. Ugyanúgy a futballban, de a másik oldalon. Úgyhogy folyamatosan szeretném továbbképezni magam. Sok ember beleesik abba a hibába, hogy x éves futballkarrierrel a háta mögött azt gondolja, elég az, amit látott. Pedig teljesen más játékosként látni a pályát és más, sokkal sokrétűbb feladat edzőként huszonvalahány játékost kontrollálni, irányítani.
Még milyen építőkockákból áll össze a jövőkép?
Torghelle Sanyival van egy utánpótlásklubunk, az Aranyszarvas SE Tápiószentmártonban. Már most is heti szinten tartunk edzéseket. Régi, klasszikus focisulit szeretnénk megvalósítani, olyat, amilyennek én is köszönhetem a karrieremet. Szeretnénk ezt a lehetőséget megadni a helyi gyerekeknek is. Egy fokkal jobb körülmények között, mint a szecsői királydinnyés pálya. Önkormányzati földön, az iskola mellett, taotámogatással építünk pályákat, hozzá egy 600 négyzetméteres klubházat, öltözőket. Az első ütem – egy nagy műfüves pálya világítással – már lezárult, jövőre nyárra kész lesz minden. Sanyival azt látjuk, 7-14 éves kor között van hova fejlődni. Mire a kistérségekből 14 éves, azaz akadémiai korba érnek a gyerekek, hiába a tehetség, már 2-3 éves lemaradásuk van, és ez nem fér bele, behozhatatlan hátrány.
Az MTK labdarúgójaként 2000. május 2-án játszotta első bajnokiját a Diósgyőr ellen. Abban az időben, amikor a rendszerváltást követő tíz évben a magyar állam teljesen magára hagyta a futballt, amikor ezernyi sportpálya alakult át benzinkúttá, ABC-vé, plázává. Ehhez képest 20 évvel később állami forrásból építhet futballpályákat.
Tény, pont abban az időpillanatban váltam profi labdarúgóvá, amely hosszú idő után a legkaotikusabb időszaka volt a magyar futballnak. Ebből a kiinduló helyzetből kerültem ki Belgiumba, és nem is gondoltam volna, hogy valaha olyan körülmények között játszhatok itthon, mint amilyenben ma. A Vidinél is azt tapasztaltam, csak az utóbbi hét évben rengeteget lépett előre a klub.
Meddig tart a politika szerepe a futballban?
Nem értek egyet azokkal, akik zsigerből támadják a sport- és futballfejlesztést. 1990-2010 között nem történt semmi e téren. Húszéves lemaradást kellene behozni, sportingatlanok terén még több évtizednyit. Bármely szakmunkás jobb és szebb munkát tud végezni, ha jobb feltételek között, jobb eszközzel dolgozik. A feltételrendszer kialakítása, megteremtése állami feladat, Belgiumban sincs ez másként.
A kritikusok úgy fogalmaznak; a magyar futball elért oda, hogy a feltételekre már nem lehet panasz, a pályák száma, minősége alapján valóban profizmusról lehet beszélni, ennek ellenére nincs eredmény. Belülről hogy látszik, tényleg nincs?
95-szörös válogatott vagyok, van összehasonlítási alapom az évtizedek között. Állítom, ha nem indul el az országos pályaépítési program, a stadionrekonstrukció, nincs a Groupama Aréna, nem egy, a labdarúgást körülvevő pozitív közegben, telt ház előtt játssza a válogatott a meccseit, nekem és csapattársaimnak sem adatik meg, hogy 42 év után kijussunk az Eb-re. Akkor nincs Marseille, nincs nemzeti összeborulás, amely kapcsán a 80 éves nagyszüleim azt mondták, elég sokat megéltek már, de ilyen összefogást, egy ügy irányába mutató szeretethullámot még soha nem tapasztaltak. De továbbmegyek, a Vidi és a Fradi egymást követő években kijutott az EL-csoportkörbe, két korosztályos válogatott is a vb-re. Emellett belülről azt is érzékelem, a bajnoki színvonal is emelkedett. Szóval az elmúlt öt évben volt előrelépés, ha nem is sok, de egyértelműen látható.
Mennyi idő még, amíg a magyar futball helyzete stabilizálódni tud Európában, és milyen szintű lehet ez a stabilitás?
Ez nem rövid folyamat. Amikor kikerültem Belgiumba, a válogatottjuk még sehol nem volt. Gyengébb volt a magyarnál, ma a világranglista dobogós helyén vannak. Mindezt úgy, hogy ők sportpályák mennyisége és minősége terén jelentősen jobban álltak 2005-ben, mint mi most. Nálunk tíz éve sokkal mélyebbről kezdődött el a fejlesztés, így, ha újabb öt éven belül stabilan bejut egy-, netán két csapatunk EL-csoportkörbe és a válogatott szintén állandó Eb-részvevő lesz, azt már komoly eredményként könyvelhetnénk el. Ehhez a klubokban is rend kell legyen. Például mint a Vidiben, ahol azt tapasztaltam, hogy ma már minden területre van szakértő alkalmazott, egy embernek nem kell tízfelé szakadnia és ami még fontosabb, mindenki a saját teendőjére koncentrál, nem okoskodik bele más munkájába. Említettem ugye, hogy az első szerződésemnél még „vállalkozó” voltam? Innen indulva a magyar futball mostanra jutott el oda, hogy már több olyan profin működő klub is van, ahol a futballista válláról minden terhet levesznek, csak a labdarúgással kell foglalkozzon. Belgiumhoz képest egy téren még jelentősen kell fejlődnünk: bátrabban kell foglalkoztatni a fiatalokat.
Tápiószentmártonban, az Aranyszarvas SE-ben, ha kicsiben is, de nagyon is sokat tehetnek ezért.
Bízom benne, hogy sikerül megtalálni a tehetségeket és úgy gondozni őket, hogy első osztályú csapatoknak ajánlhassuk be őket.
Ebből a térségből tradicionálisan az Újpesthez kötődik a szurkolók zöme. A lila-fehéreknek nevelnek majd?
(Nevet) Nekünk mindegy, kinek neveljük a gyerekeket, csak az a lényeg, a klubban minőségi munka folyjon. Tudjunk visszaadni valamit a tapasztalatunkból.
Kiemelt kép: Székelyhidi Balázs / molfehervarfc.hu
