Tavaly a MOL Vidi EL-menetelésének csúcspontján, közvetlenül a későbbi görög bajnok PAOK pályáján aratott siker után azt írtuk elemzésünkben:
magyar csapat az elmúlt két évtizedben szinte csak és kizárólag szervezett védekezéssel, tudatosan felvállalt reaktív stílusban, és az ellenfélhez való folytonos, hatékony alkalmazkodás segítségével ért el nemzetközi fénytörésben is értelmezhető sikereket.
Fenntartva, hogy az állítás igaz és pontos, a Ferencváros idei nemzetközi menetelése kapcsán talán még fontosabb kiemelni: Szerhij Rebrov egy másik utat választott. A Fradi többnyire igenis odaállt focizni, sőt, megpróbált európai stílusban, vagdalkozás és kisebbségi komplexusok nélkül helytállni a nemzetközi porondon. Hogy ez így, ebben a formában is sikerült a csapatnak, talán még inkább emeli a siker értékét. Akkor is, ha eközben az is látszik, egy csipetnyivel több pragmatizmus ebben – a mezőny egészét elnézve igencsak langymeleg – csoportban akár továbbjutást is érhetett volna.
Miért nem sikerült győzni?
A megállapítás állatorvosi lova a csütörtöki mérkőzés volt. A Fradi ugyan a győzelemért ment Razgradba – a döntetlen a bolgárok biztos továbbjutását eredményezte –, így érthető, hogy Rebrov úgy érezte, kockázatot kell vállalnia csapata játékával. Ezt azonban (a meccs első negyedétől eltekintve) leginkább olyan formában tette, ami végeredményben nem sokat javított a Ferencváros esélyein.
Az Espanyol ellen hazai pályán hatalmas balszerencsével ikszelő (2-2) csapathoz képest az ukrán edző három poszton változtatott: Lovrencsics Gergő helyén Botka Endre lett a jobbhátvéd, a bosnyák Civicet Marcel Heister váltotta a bekksor túloldalán, míg Varga Roland helyén Olekszandr Zubkov került a kezdőcsapatba. A felállás maradt a megszokott 4-2-3-1, a középpálya közepén a Sigér–Haratin kettőssel.
A Ludogorecnél sem volt meglepetés a felállást illetően: Sztaniszlav Gencsev az egyetlen Rafael Forster kivételével – őt Terziev helyettesítette – ugyanazt a kezdőcsapatot küldte ki a pályára, amelyik Budapesten egy félidőt emberhátrányban játszva is kényelmesen verte el a Fradit (3-0).
Ehhez képest váratlan fordulat volt, hogy a Fradi az első percekben meglepte a bolgárokat. Kemény letámadással, agilisen indította a meccset Rebrov csapata, Zubkov helyzete pedig már a harmadik percben jelezte: itt bizony a továbbjutásra fog hajtani a magyar csapat.
(Labdavesztés után azonnal visszatámadás, majd a szerzett labdával rögtön a kapu támadása – Zubkov az egyik legkomolyabb erényét villantotta meg a meccs elején.)
1., Labdakihozatali problémák
A Fradi a teljes nemzetközi menetelés során igen erőteljesen függött az ellenfél letámadásának minőségétől. Ha erős presszinggel találkozott a csapat, és az aktuális szembejövő ellenfél képes volt lezárni a passzsávokat, nyomás alá helyezni a labdás játékost és/vagy kikényszeríteni, hogy a Ferencváros jobbhátvédjének kelljen feljátszani a labdát a második fázisba, akkor annak igen gyakran lett labdavesztés a végeredménye. Ezt a Ludogorec már a budapesti mérkőzésen is képes volt megmutatni, és gyakran alkalmazta a visszavágó egyes periódusaiban is, prompt gondokat okozva ezzel a Fradi hátsó hatosának (védelem + Sigér és Haratin).
Nézzük ugyanezt meccsképen:
Hatemberes presszing mélyen a Fradi térfelén, nyomás alatt a labdás, a passzsávok zárva, muszáj felemelni a labdát, ami viszont postafordultával jön is vissza. Néhány másodperccel később Wanderson lőhetett kapura, de Dibusz itt még menteni tudott.
Itt ellenben már nem: Botka marad szabadon a labdakihozatali fázisban (ez tudatos elem volt a bolgároktól), aki óvatlanul éppen a becsapdázott Haratin felé továbbítja a labdát – röviden. Az így megszerzett labdát aztán a Ludogorec játékosai néhány húzásból üresbe játsszák, a hosszú oldalon érkező Lukoki pedig a hálóba pöccint, 1-0.
2., Nem elég agresszíven támadott második labdák
Ha egy csapat nem igazán képes átjátszani a letámadást, gyakran érdemes inkább átrugdosnia az ellenfél presszingelő játékosait, hogy aztán az esetlegesen lecsorgó második labdákat összegyűjtve, a kapuhoz közelebb kezdeményezhessen akciót. A Fradi ezt az elemet – ellentétben például a tavalyi Vidivel – igen keveset alkalmazta, és amikor igen, akkor sem túl sok sikerrel; egyszerűen szinte sosem volt elég játékosa a labda körül, a bolgárok könnyedén szedték össze a lecsorgókat a középső harmadban.
A Fradi ugyan összességében több szabad labdát szedett fel, mint az ellenfele, ám az ellenfél térfelén, és különösen a kapu közvetlen közelében, a centrális zónában rendre a bolgárok tudták elhozni a második labdákat. A Fradi így kihagyott egy komoly lehetőséget: nem volt képes a bolgár kapuhoz közel megszerzett labdákkal, kevés húzásból, első szándékból támadni a Ludogorec kapuját. Lényegében az ellenfél nem engedett könnyű, olcsó helyzeteket a Ferencvárosnak.
3., Egymástól távol helyezkedő csapatrészek
A Fradi konstans problémája volt az EL-meccseken, hogy a csapatrésze – általában labda nélkül – nagyon távol helyezkedtek egymástól, egyszerűen nem volt elég kompakt a csapatjáték (például a tavalyi Vidihez viszonyítva sem). Ezt a bolgárok a csütörtöki meccsen láthatóan tudatosan használták ki, és labdaszerzések után gyors átmenetekkel viszonylag könnyen tudták megzavarni a Ferencvárost azzal, hogy a bántóan üresen maradt területek támadták a csapatrészek között. Nézzük például, a pálya mely pontjain tudott labdát felvenni a Ludogorec két legveszélyesebb játékosa, Wanderson és Marcelinho.
A két honosított brazil összesen 90-szer(!) tudott labdát felvenni, ami ékes bizonyítéka annak, hogy a Fradi védekezése egyszerűen nem zárt elég jól a meccsen; különösen a védelem és a középpálya közötti rés volt nagy. Marcelinho, a Ludogorec irányítója ráadásul rendre a pálya legértékesebb területén, a félterületben és/vagy a tizenhatos közvetlen előterében jutott labdához, ami nagyon megnehezítette a Fradi védőinek dolgát.
Ugyanaz, mégis: nagyon más
A Ferencváros ugyanúgy hét ponttal és ugyanúgy csoportharmadikként zárta az Európa Liga csoportkörét, mint egy éve a MOL Vidi – ám a két csapat szereplése között itt elfogynak a párhuzamok. A fehérváriak eggyel több meccset nyertek, de kettővel többet veszítettek el, mint a Fradi, amelyet az idei főtáblás meccseken egyedül a Ludogorec tudott legyőzni, miközben a csapat idegenben veretlen maradt a sorozatban. Igaz, nem is kellett a Stamford Bridge-re utaznia, mint egy éve a Videotonnak.
A Marko Nikolics vezette fehérváriak ugyanúgy 5-7-es gólkülönbséggel zárták a csoportküzdelmeket, mint idén a Ferencváros, ám az előjelek között döbbenet a különbség. A Vidi hat meccsen összesen 3,3 xG-nyi helyzetet dolgozott ki az EL-ben, a Fradi öt meccs alatt eljutott 6,6-ig. Engedett xG-ben a különbség viszont fordított: a fehérváriak mindössze 5,6 xG-nyi helyzetet engedtek az ellenfeleiknek, a Ferencváros pedig 8,8-at. (Ehhez képest a hét kapott gól akár Dibusz Dénes komoly dicséreteként is felfogható.)
Nikolcs csapata tavaly 42 lövéssel zárta kvartettje küzdelmeit, a Fradi idén majdnem duplaannyi (81) helyzetig jutott a főtáblán. A kaput találó lövésekben pontosan kétszeres a Ferencváros fölénye (28-14), miközben egy helyzet átlagos minősége (xG/lövés) nagyjából ugyanannyi volt tavaly a Vidinél (0,08), mint az idei Fradinál (0,07).
és mivel a csoportja közel sem tartozott a sorozat legerősebb kvartettjei közé, kis híja volt, hogy ez a bátor hozzáállás nem hozott rég nem látott sikert a klubnak. Ezzel együtt igaz, hogy jobb védekezéssel, pragmatikusabb játékkal, és valamivel kevesebb felvállalt kockázattal akár még jobb eredményt is elérhetett volna a Fradi az Európa Ligában.
Kiemelt kép: Nikolay Doychinkov / AFP
