Nemrégiben felkértek, hogy tartsak előadást az egyik médiaiskola diákjainak. A téma és a cím ambiciózus vállalásra invitált: arról kellett beszéljek a zömmel fiatalokból álló, sportújságírónak készülő közönségnek, hogy vajon miért nem(?) kritikus a magyar labdarúgó közvélemény, a kommentátorok és/vagy a szakértők.
Már a kiinduló premisszát illetően sem volt egyetértés a hallgatóságban. Volt, aki úgy érvelt, elég megnézni a közmédia bármelyik közvetítését, és azonnal észrevesszük, hogy a meghívott vendégek, a műsorvezetők és a szpíkerek is csak simogatják a magyar csapatokat/játékosokat (ellentétben a külföldi meccsekkel, ahol viszont a többség nagyon könnyen bírál, minősít és kritizál). Mások azt emelték ki, hogy a futballisták megítélése itthon botrányos; a közvélemény ugyanis előszeretettel emlegeti negatív példaként a magyar futballt, emiatt pedig az edzők, a játékosok és a sportsajtó megbecsültsége is rendkívül alacsony. Egyik megszólalóval sem tudtam vitatkozni – mindannyiuknak igaza volt ugyanis.
Vélemény- és érzelemvezérelt álláspontok folytatólagos ütköztetése = magyar futballsajtó
Mielőtt bárki azt gondolná, hogy ez a fajta végletek közötti ingázás új jelenség, esetleg a közösségi média által az egekbe kilőtt ingerküszöbre való szükségszerű válasz lenne a hazai közbeszédben, hadd tegyek fel egy kérdést. Vajon kiről és mikor születhetett az alábbi értékelés a magyar sportsajtóban?
Sárgásbarna fuvallatként gomolygott a pályán a két félidő évszázadoknak tűnő hosszú kilencven percében.
A válasz: Bognár György, 1986. Természetesen a teremben senki nem találta el a helyes választ – többen Szalai Ádámra, mások Dzsudzsák Balázsra asszociáltak elsőként. Egy dologban volt egyetértés, abban, hogy egy ennyire kemény, ennyire kíméletlen, kritika helyett sokkal inkább megalázó éllel, kvázi sértegetésként olvasható szöveg kizárólag a mai, érzelmileg túlfűtött médiatérben születehetett meg. Ugyan, dehogy.
Az igazság az, hogy a véleményeknek és a kritikai éllel megfogalmazott megjegyzéseknek mindig is kitüntetett helye volt a magyar futballsajtóban. Az 1924-es olimpián Egyiptom ellen vereséget szenvedő (0-3), többek között Orth Györggyel, Guttmann Bélával, Hirzer Ferenccel felálló magyar válogatott az „egyiptomi csapás” másnapján például ilyen sorokat kapott az újságíróktól:
„A magyar tizenegy nem tudott küzdeni a nemzeti színekért, a magyar név diadaláért. Szívéből nem csapott ki az a magasztos akarat, mely nem tud megnyugodni, míg diadalt nem arat, lelkében nem csapott fel a lelkesedés tüze, mely elégeti a csüggedés penészes virágát, ha magasztos eszmékért kell küzdenie, ha a nemzet becsületéért, a magyar név ragyogásáért kell akár a poklok erejével is megbirkóznia.”
Ismert történet, hogy az Aranylabdás Albert Flórián is megkapta a magáét anno a Népsportban Borbély Páltól („senki nem mondja meg neki, hogy amit hétről-hétre nyújt, az kevés”), de Farkas János is azt olvashatta 1966-ban egy franciák elleni barátságos meccsen szórt mesternégyese után a sportlapban, hogy „a mezőnymunkából ezúttal nem vette ki a részét eléggé”. Ma már jót mosolyognánk egy hasonló helyzetben elővezetett, ilyen tartalmú sirámon, mint ahogyan az is elképzelhetetlen lenne, hogy egy évvel Aranylabda-sikerét követően a Nemzeti Sport rovatvezetője beleszálljon Albertbe.
![A futballról zajló közbeszéd egyre primitívebb hangvételt üt meg 1](https://s.24.hu/app/uploads/sites/23/2019/12/73920743-1024x684.jpg)
Fecseg a felszín, hallgat a mély
Különösen érdekes a jelenség, ha a fent elmondottakat egyrészt a modern média, másrészt a XXI. századi futball működési trendjeinek kontextusába helyezzük.
A médiaiparban nagyjából egyöntetű helyzetértékelésnek számít, hogy a szubjektív valóságérzékelés és -értékelés korát éljük – eljött az influenszerek Kánaánja. A közösségi média platformjai valósággal ontják magukból a markáns, éles, megosztó véleményeket. Sosem volt egyszerűbb és gyorsabb megfogalmazni az impulzusainkat, és soha korábban nem lehetett pusztán a benyomásaink alapján ilyen vad kommunikációs cunamikat beindítani a nyilvánosságban. Ezek az eszközök ráadásul ráerősítenek a pillanat hatalmára is: mivel az ember minden gondolatát egyszerűen, kontroll és fék nélkül képes közkinccsé tenni, előbb-utóbb belekerül egy olyan spirálba, amelynek a végpontján azt hiszi majd, hogy minden gondolata érdemes is a közfigyelemre.
A vélemények és az érzelmi alapú benyomások ilyen fullasztó tömege két dolgot is létrehoz a nyilvánosságban. Egyrészt elképesztő kommunikációs hangzavart, másrészt információs aszimmetriát. Egyik fakad a másikból, másik az egyikből, miközben meg is indokolják egymás létezését: a zaj miatt az ember szükségszerűnek érzi, hogy szűrje a felé áradó véleményeket, és mivel szűri ezeket, óhatatlanul bezárja magát a saját impulzusaihoz legközelebb álló narratív kalitkába. És mivel a legtöbb ember egy ilyen buborékban létezik, egyre erősebb és erősebb állásfoglalások válnak szükségessé a narratív valóságokat elválasztó falak ledöntéséhez.
Ehhez az újfajta nyilvánossághoz tökéletesen passzol a társadalom futballról alkotott képe, és a sportmédia által korábban évtizedek alatt bebetonozott valóságértelmezési mező. A foci a világ legnépszerűbb játéka,
A baj csak az, hogy a felszín alatt a futball éppen az ellenkező irányba halad. A szakmában dolgozók minden korábbinál több tényt ismernek, az egykoron ép ésszel elképzelhető adatmennyiség sokszorosa áll rendelkezésükre. A játékosok minden attribútuma mérhető, minden játékhelyzet modellezhető, az összes jelenet visszanézhető, lelassítható, patikamérlegre helyezhető. Ez a fajta információs zaj és aszimmetria azonban a kommunikációs térben létezőkkel ellentétben a szakma képviselőit nem az egyszerűség és a közérthetőség irányába taszítja, hanem éppen ellenkezőleg: a mélyebb megértésre, az elemzések kifinomultságának erősítésére ösztönöz, tudományos módszerek alkalmazását kényszeríti ki.
Vegyük észre a feszítő, szinte feloldhatatlan ellentmondást: miközben a kommunikációs térben a futballról zajló közbeszéd egyre primitívebb hangvételt üt meg, addig a valódi szakmai munka szintjén növekvő tudományos igényesség és egyre szofisztikáltabb elemzési módszerek nyernek teret. A futballban dolgozók közül senki nem mondja azt, hogy a futball egyszerű – sőt, minél többet tud az ember, minél mélyebbre ássa magát benne, minél közelebbről követi, annál kevésbé lesz képes átlátni. A foci ugyanis a világ legkifinomultabb, legnehezebb, leginkább összetett csapatjátéka.
Narratívák rabjai vagyunk, és az sem baj, hogy amiben hiszünk, nem teljesen igaz
Könnyű lenne azt mondani, hogy a dolgok végzetes félresiklásáért egyértelműen a média és a sportújságírók tehetők felelőssé – csakhogy ez nem igaz. A média ugyanis a saját szempontrendszere és működési mechanizmusa alapján tökéletesen jár el akkor, amikor az emberek primer érzelmi igényeit és ösztönös benyomásait szolgálja ki a futballal kapcsolatosan. Az emberi agy az, ami az ellentmondást teremti.
Daniel Kahnemann Nobel-díjas közgazdász Thinking, fast and slow című könyvében 188 olyan, úgynevezett kognitív (vagyis agyi alapú) torzítást azonosított, amelyek befolyásolják az emberek gondolkodását, és eltérítenek bennünket attól, hogy racionális döntéseket hozzunk a mindennapokban. Kahnemann gondolataiból azóta önálló tudományos diszciplína, az úgynevezett viselkedési közgazdaságtan nőtt ki, de megállapításai a futball szempontjából is hasznosíthatók.
![A futballról zajló közbeszéd egyre primitívebb hangvételt üt meg 2](https://s.24.hu/app/uploads/sites/23/2019/12/73941618-1024x684.jpg)
Kahnemann szerint minden kognitív torzítás alapja az az egyszerű és könnyen belátható, ugyanakkor tudományosan is bizonyított tétel, miszerint az agy rendszerint akkor vezet bennünket irracionális döntésekre, amikor gyors gondolkodásra/döntéshozatalra van kényszerítve. Ennek oka az, hogy az emberek leginkább azt a képességüket hajlamosak túlbecsülni, hogy milyen rövid idő alatt képesek jó döntések meghozatalára. Van még valakinek kérdése arról, miért nem bírnak hozzáadott értékkel az ún. félidei elemzések a televízióban? Kahnemann elmélete szerint ennek a műfajnak egyszerűen létjogosultsága sem kellene legyen – ehhez képest a világon mindenütt alapfelszereltség a meccsek mellé a kínos nyögdécselés és közhelycunami a szünetben.
Oké, de akkor mi a megoldás? Több adat? Lehetséges, de nem feltétlenül: az adatok ugyanis újabb kognitív torzításokat idézhetnek elő, elég csak az úgynevezett cherrypicking-jelenségre gondolni. A szakma által szelekciós torzításnak nevezett trend lényege, hogy az ember hajlamos kiválogatni a tények és az adatok közül azokat, amelyek megerősítik a prekoncepcióit, miközben figyelmen kívül hagyja azokat, amelyek nem illenek a képbe. Ennek oka sem számítás vagy rosszindulat; egyszerűen így működik az agyunk, a világérzékelésünk, a gondolkodási keretrendszerünk.
Max Frisch svájci író Gantenbein legyen a nevem című regényében így fogalmaz: „a történeteket ugyanúgy próbáljuk magunkra, mint a ruhákat.” Az emberi agy szomjazza a könnyen emészthető igazságokat, amelyek egy ponton túl aztán a valóságtól különváltan is folytatják útjukat a nyilvánosságban.
A „Fergie-time” kifejezés még most, a skót edzőlegenda Sir Alex Ferguson visszavonulása után hat évvel is a köznyelv élő szövete Angliában. Arra utal, hogy Ferguson irányítása alatt a Manchester United annyi gólt szerzett a meccsek hosszabbításában, hogy az embernek az az érzése támadt, a játékvezető addig nem fújja le a mérkőzést, amíg a manchesteriek be nem találnak. Az igazság ezzel szemben az, hogy a Premier League történetében Ferguson visszavonulásáig a legtöbb gólt a Liverpool szerezte a 90. percet követően. Lehet, hogy egy adott pillanatban a Fergie-time megjegyzés statisztikailag megalapozott volt; de ma már rég nem az. A közbeszédből mégis kiirthatatlan – valószínűleg mindaddig, amíg egy erősebb narratíva át nem veszi a helyét.
Az emberi agy másik jellemző tulajdonsága az utólagos éleslátás képessége. A szakirodalom által hindsight biasnek nevezett jelenség lényege, hogy az embernek az események kimenetelének ismeretében visszamenőleg megváltozik az esélyekkel kapcsolatos véleménye. Vegyük a legegyszerűbb és legaktuálisabb témát: a magyar válogatott esélyeit a nemrégiben lezárult Eb-selejtezőkön.
Amikor feltettem a kérdést hallgatóságomnak, mi a véleményük arról, hogy a magyar csapat végül a negyedik helyen végzett csoportjában, 1-2 kivételtől eltekintve mindenki arra voksolt: ez a realitás, és aki többet várt előzetesen, elrugaszkodott a valóságtól. A Walesben elszenvedett 2-0-s vereség után egyébként ugyanezt visszhangozta a magyar sajtó is, hangsúlyozva, hogy a válogatottat eleve a negyedik kalapból sorsolták a csoportba.
Érdekes módon a sorsolást követően még másfelé hajlott a közhangulat. A Nemzeti Sport Online szavazásán 2018 decemberében még csupán az internetes voksolók 24%-a gondolta úgy, hogy a nemzeti csapat végül a negyedik helyen végez a kvalifikációs csoportban.
![A futballról zajló közbeszéd egyre primitívebb hangvételt üt meg 3](https://s.24.hu/app/uploads/sites/23/2019/12/kep1.png)
Kilenc hónappal később, miután Marco Rossi válogatottja kikapott hazai pályán Szlovákiától – azaz kiderült, hogy a továbbjutásra csak akkor nyílik esély, ha vagy Horvátországban, vagy Walesben bravúrral győzni tud a válogatott – az arány csak tovább csökkent (23%):
![A futballról zajló közbeszéd egyre primitívebb hangvételt üt meg 4](https://s.24.hu/app/uploads/sites/23/2019/12/kep2.png)
Vegyük észre: az elvárások utólag igazodtak a valósághoz, a sajtó véleményvezérei pedig csupán lekövették ezt az igazodást. Amíg volt esély a kvalifikációra, addig – kiszolgálva az olvasói igényeket – a cikkek zömmel a realitást tagadva, a remény hangján íródtak (összemosva a kívánságokat az esélyekkel), ám miután beütött a krach, és bejött a legvalószínűbb forgatókönyv, hirtelen az olvasóktól az újságírókig mindenki megvilágosodott.
Tényleg az a legfontosabb a futballban, ami a memóriánkba ég?
Hogy a sportok közül elsősorban a futball képes stimulálni az agyunk kognitív torzításokért felelős részeit, annak legfőbb oka a kevés gól. A kosárlabda és a kézilabda sokkal több pontot eredményező akciót termel ki meccsenként, így az agyunk ezeket a játékokat szükségszerűen komplexebbnek látja. S mivel komplexebbnek látjuk őket, inkább vagyunk hajlamosak elfogadni, hogy statisztikákkal leírhatók, mint a futball esetében.
Az agyunkban a futball ugyanis nem a számok, hanem a döntő momentumok játéka. Ez határozza meg a tudatunkat, és a sportághoz való hozzáállásunkat.
- Ki lőtte a gólt?
- Ki adta azt a zseniális gólpasszt?
- Melyik kapus fogta meg az utolsó büntetőt?
Kahnemann könyve rámutat, hogy az agyunk kódolása alapvetően és egyértelműen fontosnak bélyegzi az információt, amire emlékszik. Ha belegondolunk a saját életünkbe és emlékeinkbe, mindez evidens: amire élesen emlékszünk a saját életünkről, az kivétel nélkül fontos is. De ugyanez tényleg igaz a futballra is? Vajon valóban inkább megéri leigazolni azt a csatárt, aki öt ziccerből szerzett egyetlen góljával eldöntötte a meccset, mint a makulátlanul játszó védekező középpályást a vesztes csapatból? A tények sokkal inkább azt mutatják, hogy a benyomásainkra szakmailag megalapozott döntéseket nem lehet alapozni – sőt, mint azt például a Liverpool elemzési részlegét vezető Ian Graham véli, csak akkor lehet meghozni az optimális személyi döntéseket, ha az ember nem nézi meg a meccseket, és így nem torzítja értékítéletét prekoncepciókkal. Az agyunk ugyanis becsap minket – nem engedi, hogy racionálisan elemezzünk és értékeljünk.
Tovább árnyalja a képet, hogy a döntő momentumokat kivétel nélkül utólag azonosítjuk be, hogy aztán ezekre építve fektessük le narratíváink sarokpontjait. Ezen a ponton elérkezünk a futballszakírás legnagyobb rákfenéjéhez: mindent, mindig az eredményből vezetünk le. A meccsek végkimenetele legitimál, alátámaszt és bizonyít, utólag is módosítja az esélyeket, elhomályosítja a hibákat, elfedi a tényeket és a tendenciákat. Mindezt ráadásul úgy, hogy a futballban bizonyíthatóan és egyértelműen óriási szerepe van a szerencsének – főleg rövid távon.
Imádunk és gyűlölünk, könyörgünk és gyalázkodunk
A sportmédia tehát a maga részéről teljesen racionális elvek mentén halad a lájkvadászat és az érzelmek felkorbácsolásának irányába. A futball kapcsán ráadásul nincs is igazi tét: a politikával és a közélettel ellentétben itt tényleg mindenki kedvére provokálhat és froclizhat, főleg, mivel – mint azt fentebb részletesen is kifejtettem – itt a tények érzékelése is teljesen relatív. A kereskedelmi elven működő sportcsatornák szempontjából abszolút logikus gondolat, hogy a stúdióba a legmegosztóbb, legtöbb polgárpukkasztó megjegyzést elsütni képes arcokat ültetik, hiszen ők hozzák majd a legtöbb interakciót a közösségi médiában megosztott videókon. Nem a tartalom, hanem a figyelem a fontos: a sport és a futball óriási kommunikációs zajban harcol a nézők kegyeiért, a kommentekért, a lájkokért, a vásárláskor elköltött centekért. Aki figyelmet kap, életet nyer.
A gond csak az, hogy a szigorú értelemben vett szakma eközben a számegyenes másik vége felé sodródik lendületesen. Ők pontosan tudják, hogy a modern futballban nincsenek egyértelmű válaszok, nincsenek fogasról leakasztható panelek; a játék soha korábban nem volt még annyira komplex és nehezen átlátható, mint most. A teljesítménykényszer öldöklő, a trófeákat, a fontmilliókat a létező legszűkebb keresztmetszetben értelmezhető különbségek döntik el (lehet mosolyogni azon, hogy a Liverpool külön edzőt alkalmaz a bedobásokhoz, de nyilván nem véletlenül teszi mindezt), és a tudományos igényesség, az adatok feldolgozása, szűrése, kezelésük/felhasználásuk igényessége az a terület, ahol a legnagyobb versenyelőnyre lehet szert tenni.
A média (azaz: a szakértők) és a futball szakmai oldala lényegében elvesztette egymással a kapcsolatot, nincs átjárás, a szerepek többé nem felcserélhetők. Aki pénteken egy TV-stúdióban pojácáskodik, az szombaton nem fogja tudni eladni az árnyaltan gondolkodó, felkészült és alapos klubvezetőt/edzőt – egyrészt senki nem hiszi el, hogy van elég ideje megfelelni a kettős szerepben, másrészt hitele sem lesz sok.
Külföldön a szaksajtó előtt viszont legalább ott a lehetőség, hogy egy niche piacnak gyártson tartalmat. Podcast, elemzés, videós tartalom, szakcikkek, folyóirat – francia, német, spanyol és angol nyelvterületen ezek mind elérhetőek, magas szinten, szakmai igényességgel. Ott akkora a piac, hogy annak egy nagyon pici szelete is értelmezhető kereskedelmileg, a futballal mélyen foglalkozni kívánó kevesek is eltartanak egy-két lapot, vagy fizetős blogot-podcastot. Itthon, magyar nyelven erre esély sincs, hiszen még a sportcsatornák nézettsége is elenyésző a kereskedelmi médiában értelmezhető számokhoz képest – hát még ennek a részpiacnak az a töredéke, amely vevő a mély, tartalmas, valódi szakírásra. Itt harap a farkába a kígyó: magyar nyelven egyszerűen semmilyen formában nem éri meg szakmai tartalmat előállítani, a közönség nagy része ugyanis – kognitív alapon – nem erre vevő.
A baj csak az, hogy kritikus, analitikus, szakmai és mély tartalmakat előállító futballsajtó hiányában végképp elveszítjük majd a kapcsolatunkat a focivalósággal. Végleg beleragadunk a narratívákba, és soha nem lesz esélyünk kitörni a számegyenes két végpontjának fogságából. Imádunk és gyűlölünk, könyörgünk és gyalázkodunk – átmenet nincs. Ugyan kinek is volna rá szüksége?