Nemrégiben felkértek, hogy tartsak előadást az egyik médiaiskola diákjainak. A téma és a cím ambiciózus vállalásra invitált: arról kellett beszéljek a zömmel fiatalokból álló, sportújságírónak készülő közönségnek, hogy vajon miért nem(?) kritikus a magyar labdarúgó közvélemény, a kommentátorok és/vagy a szakértők.
Már a kiinduló premisszát illetően sem volt egyetértés a hallgatóságban. Volt, aki úgy érvelt, elég megnézni a közmédia bármelyik közvetítését, és azonnal észrevesszük, hogy a meghívott vendégek, a műsorvezetők és a szpíkerek is csak simogatják a magyar csapatokat/játékosokat (ellentétben a külföldi meccsekkel, ahol viszont a többség nagyon könnyen bírál, minősít és kritizál). Mások azt emelték ki, hogy a futballisták megítélése itthon botrányos; a közvélemény ugyanis előszeretettel emlegeti negatív példaként a magyar futballt, emiatt pedig az edzők, a játékosok és a sportsajtó megbecsültsége is rendkívül alacsony. Egyik megszólalóval sem tudtam vitatkozni – mindannyiuknak igaza volt ugyanis.
Vélemény- és érzelemvezérelt álláspontok folytatólagos ütköztetése = magyar futballsajtó
Mielőtt bárki azt gondolná, hogy ez a fajta végletek közötti ingázás új jelenség, esetleg a közösségi média által az egekbe kilőtt ingerküszöbre való szükségszerű válasz lenne a hazai közbeszédben, hadd tegyek fel egy kérdést. Vajon kiről és mikor születhetett az alábbi értékelés a magyar sportsajtóban?
Sárgásbarna fuvallatként gomolygott a pályán a két félidő évszázadoknak tűnő hosszú kilencven percében.
A válasz: Bognár György, 1986. Természetesen a teremben senki nem találta el a helyes választ – többen Szalai Ádámra, mások Dzsudzsák Balázsra asszociáltak elsőként. Egy dologban volt egyetértés, abban, hogy egy ennyire kemény, ennyire kíméletlen, kritika helyett sokkal inkább megalázó éllel, kvázi sértegetésként olvasható szöveg kizárólag a mai, érzelmileg túlfűtött médiatérben születehetett meg. Ugyan, dehogy.
Az igazság az, hogy a véleményeknek és a kritikai éllel megfogalmazott megjegyzéseknek mindig is kitüntetett helye volt a magyar futballsajtóban. Az 1924-es olimpián Egyiptom ellen vereséget szenvedő (0-3), többek között Orth Györggyel, Guttmann Bélával, Hirzer Ferenccel felálló magyar válogatott az „egyiptomi csapás” másnapján például ilyen sorokat kapott az újságíróktól:
„A magyar tizenegy nem tudott küzdeni a nemzeti színekért, a magyar név diadaláért. Szívéből nem csapott ki az a magasztos akarat, mely nem tud megnyugodni, míg diadalt nem arat, lelkében nem csapott fel a lelkesedés tüze, mely elégeti a csüggedés penészes virágát, ha magasztos eszmékért kell küzdenie, ha a nemzet becsületéért, a magyar név ragyogásáért kell akár a poklok erejével is megbirkóznia.”
Ismert történet, hogy az Aranylabdás Albert Flórián is megkapta a magáét anno a Népsportban Borbély Páltól („senki nem mondja meg neki, hogy amit hétről-hétre nyújt, az kevés”), de Farkas János is azt olvashatta 1966-ban egy franciák elleni barátságos meccsen szórt mesternégyese után a sportlapban, hogy „a mezőnymunkából ezúttal nem vette ki a részét eléggé”. Ma már jót mosolyognánk egy hasonló helyzetben elővezetett, ilyen tartalmú sirámon, mint ahogyan az is elképzelhetetlen lenne, hogy egy évvel Aranylabda-sikerét követően a Nemzeti Sport rovatvezetője beleszálljon Albertbe.
Fecseg a felszín, hallgat a mély
Különösen érdekes a jelenség, ha a fent elmondottakat egyrészt a modern média, másrészt a XXI. századi futball működési trendjeinek kontextusába helyezzük.
A médiaiparban nagyjából egyöntetű helyzetértékelésnek számít, hogy a szubjektív valóságérzékelés és -értékelés korát éljük – eljött az influenszerek Kánaánja. A közösségi média platformjai valósággal ontják magukból a markáns, éles, megosztó véleményeket. Sosem volt egyszerűbb és gyorsabb megfogalmazni az impulzusainkat, és soha korábban nem lehetett pusztán a benyomásaink alapján ilyen vad kommunikációs cunamikat beindítani a nyilvánosságban. Ezek az eszközök ráadásul ráerősítenek a pillanat hatalmára is: mivel az ember minden gondolatát egyszerűen, kontroll és fék nélkül képes közkinccsé tenni, előbb-utóbb belekerül egy olyan spirálba, amelynek a végpontján azt hiszi majd, hogy minden gondolata érdemes is a közfigyelemre.
A vélemények és az érzelmi alapú benyomások ilyen fullasztó tömege két dolgot is létrehoz a nyilvánosságban. Egyrészt elképesztő kommunikációs hangzavart, másrészt információs aszimmetriát. Egyik fakad a másikból, másik az egyikből, miközben meg is indokolják egymás létezését: a zaj miatt az ember szükségszerűnek érzi, hogy szűrje a felé áradó véleményeket, és mivel szűri ezeket, óhatatlanul bezárja magát a saját impulzusaihoz legközelebb álló narratív kalitkába. És mivel a legtöbb ember egy ilyen buborékban létezik, egyre erősebb és erősebb állásfoglalások válnak szükségessé a narratív valóságokat elválasztó falak ledöntéséhez.
Ehhez az újfajta nyilvánossághoz tökéletesen passzol a társadalom futballról alkotott képe, és a sportmédia által korábban évtizedek alatt bebetonozott valóságértelmezési mező. A foci a világ legnépszerűbb játéka,
A baj csak az, hogy a felszín alatt a futball éppen az ellenkező irányba halad. A szakmában dolgozók minden korábbinál több tényt ismernek, az egykoron ép ésszel elképzelhető adatmennyiség sokszorosa áll rendelkezésükre. A játékosok minden attribútuma mérhető, minden játékhelyzet modellezhető, az összes jelenet visszanézhető, lelassítható, patikamérlegre helyezhető. Ez a fajta információs zaj és aszimmetria azonban a kommunikációs térben létezőkkel ellentétben a szakma képviselőit nem az egyszerűség és a közérthetőség irányába taszítja, hanem éppen ellenkezőleg: a mélyebb megértésre, az elemzések kifinomultságának erősítésére ösztönöz, tudományos módszerek alkalmazását kényszeríti ki.
Vegyük észre a feszítő, szinte feloldhatatlan ellentmondást: miközben a kommunikációs térben a futballról zajló közbeszéd egyre primitívebb hangvételt üt meg, addig a valódi szakmai munka szintjén növekvő tudományos igényesség és egyre szofisztikáltabb elemzési módszerek nyernek teret. A futballban dolgozók közül senki nem mondja azt, hogy a futball egyszerű – sőt, minél többet tud az ember, minél mélyebbre ássa magát benne, minél közelebbről követi, annál kevésbé lesz képes átlátni. A foci ugyanis a világ legkifinomultabb, legnehezebb, leginkább összetett csapatjátéka.
Narratívák rabjai vagyunk, és az sem baj, hogy amiben hiszünk, nem teljesen igaz
Könnyű lenne azt mondani, hogy a dolgok végzetes félresiklásáért egyértelműen a média és a sportújságírók tehetők felelőssé – csakhogy ez nem igaz. A média ugyanis a saját szempontrendszere és működési mechanizmusa alapján tökéletesen jár el akkor, amikor az emberek primer érzelmi igényeit és ösztönös benyomásait szolgálja ki a futballal kapcsolatosan. Az emberi agy az, ami az ellentmondást teremti.
Daniel Kahnemann Nobel-díjas közgazdász Thinking, fast and slow című könyvében 188 olyan, úgynevezett kognitív (vagyis agyi alapú) torzítást azonosított, amelyek befolyásolják az emberek gondolkodását, és eltérítenek bennünket attól, hogy racionális döntéseket hozzunk a mindennapokban. Kahnemann gondolataiból azóta önálló tudományos diszciplína, az úgynevezett viselkedési közgazdaságtan nőtt ki, de megállapításai a futball szempontjából is hasznosíthatók.
Kahnemann szerint minden kognitív torzítás alapja az az egyszerű és könnyen belátható, ugyanakkor tudományosan is bizonyított tétel, miszerint az agy rendszerint akkor vezet bennünket irracionális döntésekre, amikor gyors gondolkodásra/döntéshozatalra van kényszerítve. Ennek oka az, hogy az emberek leginkább azt a képességüket hajlamosak túlbecsülni, hogy milyen rövid idő alatt képesek jó döntések meghozatalára. Van még valakinek kérdése arról, miért nem bírnak hozzáadott értékkel az ún. félidei elemzések a televízióban? Kahnemann elmélete szerint ennek a műfajnak egyszerűen létjogosultsága sem kellene legyen – ehhez képest a világon mindenütt alapfelszereltség a meccsek mellé a kínos nyögdécselés és közhelycunami a szünetben.
Oké, de akkor mi a megoldás? Több adat? Lehetséges, de nem feltétlenül: az adatok ugyanis újabb kognitív torzításokat idézhetnek elő, elég csak az úgynevezett cherrypicking-jelenségre gondolni. A szakma által szelekciós torzításnak nevezett trend lényege, hogy az ember hajlamos kiválogatni a tények és az adatok közül azokat, amelyek megerősítik a prekoncepcióit, miközben figyelmen kívül hagyja azokat, amelyek nem illenek a képbe. Ennek oka sem számítás vagy rosszindulat; egyszerűen így működik az agyunk, a világérzékelésünk, a gondolkodási keretrendszerünk.
Max Frisch svájci író Gantenbein legyen a nevem című regényében így fogalmaz: „a történeteket ugyanúgy próbáljuk magunkra, mint a ruhákat.” Az emberi agy szomjazza a könnyen emészthető igazságokat, amelyek egy ponton túl aztán a valóságtól különváltan is folytatják útjukat a nyilvánosságban.
A „Fergie-time” kifejezés még most, a skót edzőlegenda Sir Alex Ferguson visszavonulása után hat évvel is a köznyelv élő szövete Angliában. Arra utal, hogy Ferguson irányítása alatt a Manchester United annyi gólt szerzett a meccsek hosszabbításában, hogy az embernek az az érzése támadt, a játékvezető addig nem fújja le a mérkőzést, amíg a manchesteriek be nem találnak. Az igazság ezzel szemben az, hogy a Premier League történetében Ferguson visszavonulásáig a legtöbb gólt a Liverpool szerezte a 90. percet követően. Lehet, hogy egy adott pillanatban a Fergie-time megjegyzés statisztikailag megalapozott volt; de ma már rég nem az. A közbeszédből mégis kiirthatatlan – valószínűleg mindaddig, amíg egy erősebb narratíva át nem veszi a helyét.
Az emberi agy másik jellemző tulajdonsága az utólagos éleslátás képessége. A szakirodalom által hindsight biasnek nevezett jelenség lényege, hogy az embernek az események kimenetelének ismeretében visszamenőleg megváltozik az esélyekkel kapcsolatos véleménye. Vegyük a legegyszerűbb és legaktuálisabb témát: a magyar válogatott esélyeit a nemrégiben lezárult Eb-selejtezőkön.
Amikor feltettem a kérdést hallgatóságomnak, mi a véleményük arról, hogy a magyar csapat végül a negyedik helyen végzett csoportjában, 1-2 kivételtől eltekintve mindenki arra voksolt: ez a realitás, és aki többet várt előzetesen, elrugaszkodott a valóságtól. A Walesben elszenvedett 2-0-s vereség után egyébként ugyanezt visszhangozta a magyar sajtó is, hangsúlyozva, hogy a válogatottat eleve a negyedik kalapból sorsolták a csoportba.
Érdekes módon a sorsolást követően még másfelé hajlott a közhangulat. A Nemzeti Sport Online szavazásán 2018 decemberében még csupán az internetes voksolók 24%-a gondolta úgy, hogy a nemzeti csapat végül a negyedik helyen végez a kvalifikációs csoportban.
Kilenc hónappal később, miután Marco Rossi válogatottja kikapott hazai pályán Szlovákiától – azaz kiderült, hogy a továbbjutásra csak akkor nyílik esély, ha vagy Horvátországban, vagy Walesben bravúrral győzni tud a válogatott – az arány csak tovább csökkent (23%):
Vegyük észre: az elvárások utólag igazodtak a valósághoz, a sajtó véleményvezérei pedig csupán lekövették ezt az igazodást. Amíg volt esély a kvalifikációra, addig – kiszolgálva az olvasói igényeket – a cikkek zömmel a realitást tagadva, a remény hangján íródtak (összemosva a kívánságokat az esélyekkel), ám miután beütött a krach, és bejött a legvalószínűbb forgatókönyv, hirtelen az olvasóktól az újságírókig mindenki megvilágosodott.
Tényleg az a legfontosabb a futballban, ami a memóriánkba ég?
Hogy a sportok közül elsősorban a futball képes stimulálni az agyunk kognitív torzításokért felelős részeit, annak legfőbb oka a kevés gól. A kosárlabda és a kézilabda sokkal több pontot eredményező akciót termel ki meccsenként, így az agyunk ezeket a játékokat szükségszerűen komplexebbnek látja. S mivel komplexebbnek látjuk őket, inkább vagyunk hajlamosak elfogadni, hogy statisztikákkal leírhatók, mint a futball esetében.
Az agyunkban a futball ugyanis nem a számok, hanem a döntő momentumok játéka. Ez határozza meg a tudatunkat, és a sportághoz való hozzáállásunkat.
- Ki lőtte a gólt?
- Ki adta azt a zseniális gólpasszt?
- Melyik kapus fogta meg az utolsó büntetőt?
Kahnemann könyve rámutat, hogy az agyunk kódolása alapvetően és egyértelműen fontosnak bélyegzi az információt, amire emlékszik. Ha belegondolunk a saját életünkbe és emlékeinkbe, mindez evidens: amire élesen emlékszünk a saját életünkről, az kivétel nélkül fontos is. De ugyanez tényleg igaz a futballra is? Vajon valóban inkább megéri leigazolni azt a csatárt, aki öt ziccerből szerzett egyetlen góljával eldöntötte a meccset, mint a makulátlanul játszó védekező középpályást a vesztes csapatból? A tények sokkal inkább azt mutatják, hogy a benyomásainkra szakmailag megalapozott döntéseket nem lehet alapozni – sőt, mint azt például a Liverpool elemzési részlegét vezető Ian Graham véli, csak akkor lehet meghozni az optimális személyi döntéseket, ha az ember nem nézi meg a meccseket, és így nem torzítja értékítéletét prekoncepciókkal. Az agyunk ugyanis becsap minket – nem engedi, hogy racionálisan elemezzünk és értékeljünk.
Tovább árnyalja a képet, hogy a döntő momentumokat kivétel nélkül utólag azonosítjuk be, hogy aztán ezekre építve fektessük le narratíváink sarokpontjait. Ezen a ponton elérkezünk a futballszakírás legnagyobb rákfenéjéhez: mindent, mindig az eredményből vezetünk le. A meccsek végkimenetele legitimál, alátámaszt és bizonyít, utólag is módosítja az esélyeket, elhomályosítja a hibákat, elfedi a tényeket és a tendenciákat. Mindezt ráadásul úgy, hogy a futballban bizonyíthatóan és egyértelműen óriási szerepe van a szerencsének – főleg rövid távon.
Imádunk és gyűlölünk, könyörgünk és gyalázkodunk
A sportmédia tehát a maga részéről teljesen racionális elvek mentén halad a lájkvadászat és az érzelmek felkorbácsolásának irányába. A futball kapcsán ráadásul nincs is igazi tét: a politikával és a közélettel ellentétben itt tényleg mindenki kedvére provokálhat és froclizhat, főleg, mivel – mint azt fentebb részletesen is kifejtettem – itt a tények érzékelése is teljesen relatív. A kereskedelmi elven működő sportcsatornák szempontjából abszolút logikus gondolat, hogy a stúdióba a legmegosztóbb, legtöbb polgárpukkasztó megjegyzést elsütni képes arcokat ültetik, hiszen ők hozzák majd a legtöbb interakciót a közösségi médiában megosztott videókon. Nem a tartalom, hanem a figyelem a fontos: a sport és a futball óriási kommunikációs zajban harcol a nézők kegyeiért, a kommentekért, a lájkokért, a vásárláskor elköltött centekért. Aki figyelmet kap, életet nyer.
A gond csak az, hogy a szigorú értelemben vett szakma eközben a számegyenes másik vége felé sodródik lendületesen. Ők pontosan tudják, hogy a modern futballban nincsenek egyértelmű válaszok, nincsenek fogasról leakasztható panelek; a játék soha korábban nem volt még annyira komplex és nehezen átlátható, mint most. A teljesítménykényszer öldöklő, a trófeákat, a fontmilliókat a létező legszűkebb keresztmetszetben értelmezhető különbségek döntik el (lehet mosolyogni azon, hogy a Liverpool külön edzőt alkalmaz a bedobásokhoz, de nyilván nem véletlenül teszi mindezt), és a tudományos igényesség, az adatok feldolgozása, szűrése, kezelésük/felhasználásuk igényessége az a terület, ahol a legnagyobb versenyelőnyre lehet szert tenni.
A média (azaz: a szakértők) és a futball szakmai oldala lényegében elvesztette egymással a kapcsolatot, nincs átjárás, a szerepek többé nem felcserélhetők. Aki pénteken egy TV-stúdióban pojácáskodik, az szombaton nem fogja tudni eladni az árnyaltan gondolkodó, felkészült és alapos klubvezetőt/edzőt – egyrészt senki nem hiszi el, hogy van elég ideje megfelelni a kettős szerepben, másrészt hitele sem lesz sok.
Külföldön a szaksajtó előtt viszont legalább ott a lehetőség, hogy egy niche piacnak gyártson tartalmat. Podcast, elemzés, videós tartalom, szakcikkek, folyóirat – francia, német, spanyol és angol nyelvterületen ezek mind elérhetőek, magas szinten, szakmai igényességgel. Ott akkora a piac, hogy annak egy nagyon pici szelete is értelmezhető kereskedelmileg, a futballal mélyen foglalkozni kívánó kevesek is eltartanak egy-két lapot, vagy fizetős blogot-podcastot. Itthon, magyar nyelven erre esély sincs, hiszen még a sportcsatornák nézettsége is elenyésző a kereskedelmi médiában értelmezhető számokhoz képest – hát még ennek a részpiacnak az a töredéke, amely vevő a mély, tartalmas, valódi szakírásra. Itt harap a farkába a kígyó: magyar nyelven egyszerűen semmilyen formában nem éri meg szakmai tartalmat előállítani, a közönség nagy része ugyanis – kognitív alapon – nem erre vevő.
A baj csak az, hogy kritikus, analitikus, szakmai és mély tartalmakat előállító futballsajtó hiányában végképp elveszítjük majd a kapcsolatunkat a focivalósággal. Végleg beleragadunk a narratívákba, és soha nem lesz esélyünk kitörni a számegyenes két végpontjának fogságából. Imádunk és gyűlölünk, könyörgünk és gyalázkodunk – átmenet nincs. Ugyan kinek is volna rá szüksége?
