Magyar foci

A marseille-i megsemmisülést nem a végzetnek, hanem magunknak köszönhettük

Tűnődöm, hogyan lehetne leírni Marseille-t. Mármint azt, mit jelentett idehaza az 1969. december 3-án semleges pályán rendezett vb-pótselejtezőn a csehszlovákoktól elszenvedett 4:1-es vereség. (A kettőspontot az indokolja, hogy ötven esztendővel ezelőtt még gólarányt számoltak.) Talán azzal illusztrálható a legjobban: az irapuatói 0-6 diszkrét teadélután, egy másik vb-pótselejtezőn a jugoszlávok 7-1-es Üllői úti diadala virágcsokor, mézillat volt ahhoz képest.

A hatvanas évek végéig sohasem fordult elő, hogy a magyar válogatott benevezett, de nem jutott ki a labdarúgó-világbajnokságra. Akkor is hallatlan pechje volt, amiért pótmérkőzésre kényszerült egyáltalán. Az azonos pontszámon (9) túl minden tényezőben felülmúlta riválisát: a gólaránya 16:7, míg a csehszlovák csapaté 12:6 volt, az egymás elleni eredmények (2:0, 3:3) ugyancsak mellette szóltak. Volna. Az idő tájt ugyanis egyik sem számított. A következő kvalifikációs sorozatban Hollandia együttese már gólkülönbséggel előzte meg Belgium válogatottját. (Két pótselejtezőt is rendeztek Európában, mert a svédek és az osztrákok, valamint a jugoszlávok és a spanyolok gólkülönbsége egyforma volt.)

Ám Marseille-t elsősorban nem a fátumnak, hanem önmagának köszönhette Magyarország.

A nagy bukás már 1967. október 29-én megkezdődött. Aznap a magyar válogatott tét nélküli Eb-selejtezőt vívott Lipcsében az NDK csapatával; azért tét nélkülit, mert – kronológiailag elsőként – már bejutott az Európa-bajnokság legjobb nyolc csapata közé. A Német Demokratikus Köztársaságnak nevezett államban aztán 1-0-ra kikapott, mire Csanádi Árpád, a Magyar Testnevelési és Sportszövetség elnökhelyettese, aki nem kedvelte a számára nem eléggé kifinomult Illovszky Rudolf szövetségi kapitányt, felvetette: nem kellene-e hazahozni Sós Károlyt, akit akkor már csaknem hét éve az NDK szakvezetőjeként tiszteltek a keletnémetek. Illovszkyval Lipcséig veretlen volt, nyolc győzelmet és egy döntetlent számlált a címeres mezes együttes, amelyet 1967 végén a világranglista negyedik, az európai rangsor második helyén jegyeztek. (Lipcsei sikere esetén vezette volna a kontinentális lajstromot.) Az NDK 1967. szeptemberi 3-1-es legyőzése alkalmával extraklasszisok sora – Göröcs János, Bene Ferenc, Varga Zoltán, Albert Flórián és a mesterhármast jegyző Farkas János – szerepelt az együttesben, s olyan kiegészítő emberek tartoztak a tizenegyhez, mint az 1968-ban Alberttel, Farkassal, valamint Novák Dezsővel együtt világválogatott Szűcs Lajos.

Puskás Lajos: A futball a társadalom hű tükre, Magyarországon főleg
A legendás, félévszázados marseille-i vereségről beszélő korábbi klasszis elmondja, szerinte mi vezetett az akkor felfoghatatlan kudarchoz.

A csapat a földkerekség legközvetlenebb élmezőnyéhez tartozott – az 1966-os világbajnokságon fenomenális játékkal nyert 3:1-re a vb-n 1954, a szintén a magyaroktól elszenvedett 2:4 óta veretlen, kétszeres címvédő brazilok ellen –, jó esélye volt ismét a legjobb négy közé kerülnie az Eb-n. (Az 1964-es kontinenstornán bronzérmet érdemeltek ki hazánk – a harmadik helyezéssel amúgy súlyos csalódást keltő – fiai.) Ám 1968. január másodikán, az év első munkanapján MLSZ-elnökségi ülést kellett tartani, mert Illovszky fülébe jutottak a sporthivatali elöljáró kapitányváltást firtató szavai, az edző pedig megsértődött, és utóbb hiába kérlelték, hogy „Rudikám, ne vedd a szívedre, csak rád van itt szükség”, a tréner menthetetlenül lemondott. Ráadásul a hirtelenjében megkeresett Sós a felkérés gondolatát is elutasította, mondván: annyi ideje van távol, hogy nem ismeri alaposan a magyar mezőnyt.

Erre hatalmilag hazarendelték, és kinevezték magyar szövetségi kapitánynak.

Megbízatása abszurd történetek sorozatát indította el. Ezek büfészínészi előadásban mulatságosak, de valójában végtelenül szomorúak, mert egy világszínvonalú válogatott széteséséhez vezettek. Mivel Sós 1961 óta csak látogatóban járt itthon, a keret edzésein Solymosi Ernő becenevén, „Pixinek” szólította az újpesti játékoshoz hasonlóan szőke Mészöly Kálmánt, „Tichynek” nevezte a hazai futballkörökben Titinek hívott Göröcsöt, „Sinkovicsnak” keresztelte el a masszőr Vinkovics Lajost. Amikor azt kérdezte, „hol van a Sinkovics?”, a labdarúgók röhögve felelték, hogy a Nemzeti Színházban…

Meccsjelenetek. 6: Machin játékvezető és a két csapatkapitány Horvát és Göröcs. 7: Bene lövését Viktor védi. Fotó: Petrovits László /MTI

Ilyen körülmények között egyáltalán nem volt véletlen, hogy a magyar válogatott 1968-ban nem került a négyek díszes társaságába az Eb-n. Pedig a negyeddöntő első mérkőzésén – a Népstadion 80 ezer nézője előtt – 2:0-ra legyőzte a Szovjetunió csapatát. Ám a visszavágóra Sós a kapuba állította a sérülése miatt hónapokig nem védő, Moszkvában visszatérő Tamás Gyulát, továbbá Göröcs helyére betette a jó, de korántsem virtuóz Komora Imrét. A változtatások nem használtak, az együttes – ön- és potyagóllal – 3:0-ra alulmaradt, majd egyetlen további meccset sem játszott hatvannyolcban, mert az MLSZ a négyes döntővel, illetve az őszi olimpiai szerepléssel kalkulált. Ám hogy az ötkarikás esemény miatt miért nem kötött le egyetlen barátságos meccset sem a válogatottnak, azt csak a jó ég tudja, mert a mexikói játékokon jórészt olyan labdarúgók nyertek aranyérmet, akik addig egyszer sem szerepeltek az A együttesben. (Kivétel volt a 9-szeres válogatott Novák Dezső, az odáig 8-szoros Szűcs Lajos, továbbá a hatvannyolcig, valamint örökre „egyszeres” Páncsics Miklós, Fazekas László, illetve Fatér Károly.)

A csehszlovákok sem sok meccset vívtak 1968-ban, de mind a négy mérkőzésüket megnyerték, s Pozsonyban 3:2-re legyőzték a brazilokat is. Ezen a találkozón nyolc olyan játékosuk – Viktor, Pivarnik, Horváth, Hagara, Pollak, Frantisek Vesely, Jokl, Kabát és a triplázó Adamec – szerepelt, aki Marseille-ben is pályára lépett. A csehszlovák futball erejét tükrözte még, hogy a Kupagyőztesek Európa Kupája 1969-es döntőjében a Slovan Bratislava 3:2-es diadalt aratott a Barcelonával szemben, a Spartak Trnava pedig hajszálnyira volt a BEK-döntőtől, mert a legjobb négy között Amszterdamban elszenvedett 3:0-ás vereség után a visszavágó negyvenkilencedik percében 2:0-ra vezetett a Johan Cruyff vezérelte kultikus Ajaxszal szemben. (Aztán ez maradt a végeredmény.)

Az igazán erős csehszlovák válogatottra 1969. május 25-én, az évi első vb-selejtezőjén 2:0-ás vereséget mért a magyar csapat. A győzelem persze nem volt sima: az után, hogy a válogatottban európai ezüstcipősként és olimpiai bajnokként debütáló Dunai Antal már az elején megszerezte a vezetést, Albert az utolsó percben fejelte a másodikat. Ez volt a „Császár” utolsó gólja címeres mezben, mert húsz nappal később ragyogó pályafutását kettétörő, súlyos sérülést szenvedett az aranylabdás center, miután a dán Engedahl kapus brutálisan „beleszállt” Koppenhágában. Előbb azonban Dublinban vívott újabb selejtezőt a magyar együttes, és 2:1-re nyert az írek ellen. Sós 4–3–3-as formációban játszatta a csapatot, a középpályán három támadójátékossal, a szerelni és gürizni nem tudó és nem is akaró Göröccsel, Alberttel, Zámbóval. (Elöl Kozma, Bene, Dunai II szerepelt.) Az elképzelés képtelensége miatt a Népsport úgy érezte, a győzelem ellenére is fel kell emelnie a szavát, és váratlanul nekiment – Albertnek.

Kivételes tudású befejező csatár, de mozgáskészségét, fizikai és pszichológiai adottságait figyelembe véve, úgy tűnik, alkalmatlan erre a posztra. Egyébként is (…) az a különleges helyzet, amit ő a magyar labdarúgásban élvez, már-már veszélyes a számára. Senki nem mondja meg neki, hogy amit hétről-hétre nyújt, az kevés. Mi, újságírók is, szinte belekapaszkodtunk a csehszlovákok ellen utolsó percben fejelt góljába, mondván: ezzel elfeledtette kihagyásait.

A kritika nyomán Albert nem akart elutazni Dániába, a következő heti kvalifikációs mérkőzésre, és a bírálat felzaklatta még az újpestieket is. A Megyeri út környékén már addig is morogtak, mert a lilák – a címvédő Leeds Unitedet is kettős győzelemmel kiejtve – bejutottak a Vásárvárosok Kupája döntőjébe, s hiába rimánkodtak az MLSZ vezetőinek, hogy a szövetség próbáljon meg időpont-módosítást kérni a dublini és/vagy a koppenhágai vb-selejtezőre, a program így jött ki: Írország június 8-án, a VVK-döntő visszavágója június 11-én, Dánia június 15-én. S a csehszlovákok elleni válogatott-évnyitó előtt tíz újpesti sorakozott a keretben… A döntő amúgy rosszul kezdődött, mert a Newcastle 3:0-ás vereséget mért az addig veretlen és 25:5-ös gólaránnyal finalista lila-fehérekre. Ez talán azért is történt, mert a londoni átszállásnál elveszett Baróti Lajos edző mágneses táblája. Az alapvető eszközt úgy keresték a repülőtéren, mint a legértékesebb festményt, s attól fogva, hogy meglett, Barótit a labdarúgók „Rembrandtnak” hívták. A Népsport aztán Angliában is odavágott, hiszen azt jelentette Newcastle-ból: „Séta a vágtával szemben.”

12: A magyarok egyetlen gólját Kocsisnak sikerült Vencel kapujába belőni, 11-esből. (4:1). 13: A magyarok egyetlen gólját 11-esből Kocsisnak sikerült megszereznie. A csehszlovák kapus, Vencel a labdával. Fotó: Petrovits László /MTI

Mire a visszavágón az Újpest a szünetben 2:0-ra vezetett – majd a második félidő első percében váratlanul gólt kapott, s ettől összeomlott (2:3). A lilák a műsor zsúfoltságának és a szövetség közönyének tulajdonították a fordítást, szurkolóik pedig Albert ellen fordultak: nem elég a kettős terhelés, még helyette is futni kell… A ferencvárosi középcsatárt végül – nem az újpesti drukkerek – rábeszélték, hogy játsszék Koppenhágában, de bár hagyta volna ki a végzetes találkozót! Az Idraetsparkban egyébként Dunai II is megsérült, ám a legnagyobb veszteség az volt, hogy a magyar futball elvesztette minden idők legnagyobb artistáinak egyikét, Albert ugyanis – bár tíz hónappal később felépült – soha nem lett már az a bámulatos labdaművész, aki Dánia előtt volt. Ráadásul a magyar együttes 3:2-re kikapott, jóllehet addig így festett a mérlege az északi ország legjobbjaival szemben: öt mérkőzés, öt győzelem, 23:1-es gólarány.

Ám – minden viszontagság ellenére – szeptemberben Prágában már-már kézben volt a továbbjutás. A csehszlovákiai selejtezőn a magyar válogatott klasszisának megfelelően, magával ragadóan futballozott – az újpestiek a nyári szünetben kipihenték magukat –, minek következtében a 48. percben 3:1-re vezetett. Ám Sós megakasztotta a szellemes támadásokban tobzódó csapatot. A szünetben Bene észrevette, hogy Mészöly zuhanyozik. Kérdezte tőle: „Te mit csinálsz?” Mire a Szőke Szikla röviden azt felelte: „Lecserélt.” Bene rohant a csapatkapitány Göröcshöz, aki kisírta, hogy Sós mégse váltsa le a védelem világklasszis oszlopát, így a kapitány visszahívta a pályáról a már az egész pauza során a pázsiton melegítő Juhász Istvánt. Majd az 55. percben, nem tudni, miért, mégis csak lecserélte Mészölyt, és a 3:1-es vezetésből 3:3 lett…

A játékosok addig csodabogárnak tekintették a szakvezetőt, de a biztos győzelem elszalasztása miatt elfordultak tőle, a korábban is bizarr szituációkat előállító Sós kezéből végképp kiesett az irányítás. Nem mond ennek ellent, hogy itthon a dánokat 3:0-ra, az íreket 4:0-ra verte a csapat, mert a kvalitás-különbségek alapján edző nélkül is hasonló fölény mutatkozott volna.

Igazi tréner a koppenhágai helyzet kezeléséhez, valamint Prágához és Marseille-hez kellett, de a kispadon egy önhibáján kívül az ismeretlenbe tévedt, tétova figura csudálkozott az élet különös folyásán.

Ráadásul a pótselejtezőt sokszorosan rossz előjelekkel kellett megvívni. Dunai II újra megsérült – bár elutazott a csapattal, végül nem játszhatott –, és kidőlt Páncsics Miklós meg Szűcs Lajos is: utóbbit az írek elleni meccs kilencvenedik percében kiállították… A keret persze így is erősnek tetszett, a csatárok között az NB I góllistájának mindhárom dobogósa – Bene (27 gól), Puskás Lajos (25), Farkas (21) – ott volt. A teljes névsor így festett: Szentmihályi, Noskó, Göröcs, Fazekas, Bene, Dunai II, Zámbó (mind Újpest), Mészöly, Ihász, Menczel, Puskás, Farkas (mind Vasas), Kelemen, Kocsis (mindkettő Honvéd), Tamás (Diósgyőr), Halmosi (Szombathely).

A helyszínről a felek Pozsonyban állapodtak meg, és nem könnyen döntöttek: a kötélhúzás két napig tartott. Szóba került Belgium, Franciaország, Hollandia, Lengyelország, az NDK és Olaszország is, mielőtt a tanácskozás résztvevői kikötöttek Marseille-nél. Az érdeklődésre és a ráadást játszók mindenütt elismert képességeire jellemző: a találkozóra 300 újságírót akkreditáltak a világ minden tájáról, s a mérkőzést kilenc ország televíziója közvetítette egyenesben. (Figyelem, 1969-et írunk.) A különlegességekhez tartozott, hogy a meccsre egyhetes társasutazást hirdetett az IBUSZ Sportiroda 7900 forintért, valamint további 635-ért, amelyért 88 frank költőpénzt lehetett kapni. Noha az átlag kereset 2012 forint volt, a charter gép zsúfolásig megtelt…

20: Benét szerelik. 21: Mészöly elől Viktor megszerzi a labdát. Fotó: Petrovits László /MTI

A nézőtéren viszont csak 12 ezren ültek, és meglepetten tapasztalták a mérkőzés előtt, hogy csak a csehszlovák csapat melegít. A magyar elakadt a dugóban. Mivel Hegyi Gyula, az MLSZ elnöke gyomorrontást kapott, a válogatott tagjai hosszasan dekkoltak a Hotel Arbois előtt álló buszban, mialatt a sportvezető könnyített magán. E miatt – a rendőri felvezetés ellenére – az esti csúcsforgalomban ragadt a társas gépkocsi, olyannyira, hogy a játékosok abban öltöztek át (!) a nem csekély jelentőségű találkozóra. Ilyen előzmények után hallatlanul enervált játékkal, nem egy bántó potyagóllal szenvedett megsemmisítő vereséget az együttes, amelyet Adamec már előre elparentált. A szlovák ikonnal volt szerencsém találkozni harminc évvel Marseille után, és az edzővé lett, a múlt év karácsonyán elhunyt klasszis csatár így emlékezett 1969 decemberére:

A franciaországi mérkőzéstől nem tartottunk. Mivel a magyarok szinte már Mexikóban voltak, mi meg a prágai meccs első hatvan perce után úgy hittük, elbúcsúztunk a vb-től, Marseille-t megelőzően biztosak voltunk benne: ha ilyen körülmények között sem kaptunk ki, akkor a pótselejtezőn csak győzhetünk. A marseille-i meccset Prágában nyertük meg, illetve vesztették el a magyarok.

Itthon nemzeti gyászba fordult az év utolsó hónapja, a veszteseket pedig össze-vissza kaszabolták. A Képes Sport szerint „Szentmihályit idegösszeomlás fenyegette, Viktort csak a meghűlés.” Az Esti Hírlap úgy vélte: „A marseille-i 1:4-nek el kell indítania valamit, ami szellemében gyökeresen más, mint ami eddig volt.” A Népszabadság ekképpen reflektált: „A magyar futball a kispadra került. Elsatnyult, nem tartott lépést a modern realista labdarúgással, a klubok, az edzők nem képesek tudomásul venni, hogy – akár tetszik, akár nem – ma csak a harcos, lendületes, a százszázalékosan kondicionált játékosok vehetik fel a versenyt Európa és a világ legjobbjaival. Gyökeres, az egész vonalon radikális és most már semeddig sem halasztható intézkedésekre van szükség ahhoz, hogy a magyar futball, ha nem is egyik napról a másikra, belátható időn belül visszanyerje régi fényét és nagyságát.” A Népszava leszögezte: „A magyar bajnokság színvonala alacsony, a játékosok komolytalanul edzenek, a pályán pedig nem küzdenek, hanem alkudoznak. A szövetség sajnos ezt már hosszú idő óta tűri, a Magyar Testnevelési és Sportszövetség pedig nem szól bele, mert bizonyítékokra vár. S közben egész labdarúgásunk süllyed lefelé.” A Népsport bokszolt: „Ökölvívó-kifejezéssel élve, ilyen technikai knock out nem tudjuk, mikor érte, ha érte egyáltalán, a magyar labdarúgó-válogatottat. A mérkőzés utolsó húsz percében már szinte könyörögtünk volna az edzőnek, dobja be a törölközőt, ne hagyja vergődni, kínlódni az alaposan helybenhagyott vesztest.” A Magyar Nemzet sem kímélt senkit: „A mérkőzés tükörképe volt mindannak, ami mostanában a magyar labdarúgásban történik. A nívótlan, érdektelen bajnoki mérkőzések után aligha volt várható, hogy harcedzett, testileg, szellemileg felkészült játékosok lépnek pályára Marseille-ben.”

26: Fazekas nagyerejű lövése a kapufa mellett suhan el. 27: Farkast szereli Migas és Hagara. Fotó: Petrovits László /MTI

Azt azért meg kell jegyezni, hogy a „nívótlanok”, valamint „testileg, lelkileg egyaránt felkészületlenek” az 1:4 után is a hetedik helyet foglalták el a világranglistán, és – amint arra már utaltunk – egy esztendővel korábban, az első brazil világbajnoki cím elnyerésének tizedik évfordulója alkalmából a riói Maracana stadionban rendezett Brazília–Világválogatott mérkőzésen a FIFA All Star Team tizenhatos keretének negyede magyar volt!

Annál kevésbé tudták feldolgozni a szurkolók a felfoghatatlan kiesést, amely után négy nappal mindösszesen 12 400 néző jelent meg az NB I záró fordulójának nyolc találkozóján. A Honvéd–FTC-t (5:2) ezer drukker jelenlétében rendezték a havas Népstadionban… (Az időjárási körülmények ne tévesszenek meg senkit. Öt évvel korábban ugyanott a hangosbemondó megkérte az FTC–Komló mérkőzés publikumát, hogy tapossa le a havat, és a közönség minden további nélkül eleget tett a kérésnek, mert meccset akart látni.)

Az MLSZ megvált Sóstól, és Hoffer Józsefet, a Magyar Távirati Iroda sportszerkesztőségének elöljáróját, az ifjúsági válogatott korábbi szakvezetőjét nevezte ki szövetségi kapitánynak. Ő 1970 márciusában tíz olyan játékost – Rothermel, Vellai, Vidáts, Konrád, Fejes, Somogyi, Pusztai, Karsai, Máté, Becsei – hívott a keretbe, aki addig egyszer sem volt válogatott, kihagyta viszont Szentmihályit, Noskót, Mészölyt, Szűcsöt, Ihászt, Juhász Istvánt, Göröcsöt, Kocsist, Puskást, Farkast, Kozmát, Zámbót. A Képes Sport megjegyezte: „Benn a bárány, kinn a Farkas.” De 1971 márciusában már visszakerült Noskó, Mészöly, Szűcs, Kocsis, Kozma, Zámbó, valamint a felgyógyuló Albert. A válogatott velük – s egyáltalán nem mellesleg: a Hoffer lemondása után reaktivált Illovszkyval – jutott be az 1972-es Európa-bajnokság legjobb négy csapata közé.

Az volt a nemzeti együttes mindmáig utolsó nemzetközi élvonalbeli sikere. De Marseille-ből már csak átmenetileg sikerült kikecmeregni. Míg Magyarország csapatát 1972-ben hatodikként, addig 1978-ban csupán huszonkettedikként jegyezték a világranglistán; igaz, 1985-ben sikerült feljönni a tizenkettedik helyre. Azóta más dimenzióba került a magyar futball, amely a kilencvenes évektől kénytelen volt végleg – vagy legalábbis mindmáig – megválni attól, hogy tényező legyen.

A marseille-i megsemmisülés a negatív spirál kezdőpontja. Roppant keserű felhanggal: fél évszázad mérkőzése.

Világbajnoki pótselejtező, 1969. december 3.

Marseille, 12 000 néző. Jv.: Machin (francia).

 

CSEHSZLOVÁKIA–MAGYARORSZÁG 4:1 (1:0)

 

Csehszlovákia: Viktor (Vencel, 90.) – Pivarnik, Migas, Horváth, Hagara – Kuna (Pollak, 48.), Kvasnak – Frantisek Vesely, Petras, Adamec, Jokl.

Magyarország: Szentmihályi – Kelemen, Mészöly, Noskó, Ihász – Halmosi, Göröcs (Kocsis Lajos, 61.) – Fazekas, Bene, Farkas (Puskás Lajos, 61.), Zámbó.

Gól: Kvasnak (43., 11-esből), Vesely (58.), Adamec (75.), Jokl (81.), Kocsis (91., 11-esből)

Kiemelt kép: Petrovits László /MTI

Olvasói sztorik