Magyar foci

Walesben az dönthet, melyik csapat rántja előbb el a kormányt

A magyar válogatott kedden este Walesben játszik sorsdöntő meccset az Eb-kijutásért. Ha nyerünk, biztossá válik helyünk a részben hazai rendezésű kontinenstorna mezőnyében, ha nem, akkor viszont a kétes esélyekkel kecsegtető Nemzetek Ligája-playoffra bízzuk magunkat. Felvezető elemzés.

„Biztos vagyok benne, hogy három ponttal térünk haza Walesből” – nyilatkozta a sajtónak az Uruguay elleni pénteki felkészülési meccs (1-2) lefújása után a magyar válogatott csapatkapitánya, Dzsudzsák Balázs. Tény, hogy a mieinknek nincs sok választása: az egyenes ági Eb-kijutáshoz mindenképpen győzniük kell kedden este Cardiffban. Ugyanakkor az is tény, hogy ez finoman szólva sem tűnik egyszerű feladatnak.

Kezdjük a talán leginkább sokkoló megállapítással: Wales hazai pályán legutóbb nyolc és fél évvel ezelőtt, 2011 márciusában veszített el Eb-selejtezőt (Anglia, 0-2).

Az azóta eltelt időben ráadásul mindössze öt (!) olyan eredmény született a walesi csapat hazai tétmeccsein, amely nekünk most elég lenne a kijutáshoz (az utóbbi hat évben pedig csupán kettő):

  • Belgium, 0-2 (2012),
  • Horvátország, 1-2 (2013),
  • Szerbia, 0-3 (2013),
  • Írország, 0-1 (2017),
  • Dánia, 1-2 (2018).

Ha ehhez hozzáadjuk, hogy a jelenlegi selejtező-sorozatban sem a horvát (1-1), sem pedig a szlovák (0-1) válogatott nem tudott nyerni Walesben, máris belátható: a papírforma bőven nem a magyar válogatott sikerét ígéri a – szokás szerint – sorsdöntő jelzővel felcímkézett mérkőzésen.

Mit mutatnak a számok?

A két csapat júniusi, budapesti meccsét kiélezett csatában, ugyanakkor magabiztos és jó játékot mutatva a magyar válogatott nyerte Pátkai Máté hajrában szerzett góljával (1-0). A walesi csapat azóta viszont zsinórban négy meccsen is veretlen maradt a csoportban, bár igaz, hogy a horvátok elleni hazai (1-1) és a szlovákok ellen idegenben elért (1-1) döntetlen mellett legyőznie csak Azerbajdzsánt sikerült (2-1, 2-0).

Ez a jó sorozat segített abban is, hogy helyreálljon a walesi közvélemény bizalma Ryan Giggs szövetségi kapitányban. A Manchester United korábbi csapatkapitánya és a walesi futball legendája ugyanis első néhány meccsén finoman szólva sem győzte meg a kétkedőket arról, hogy jó választás volt éppen őt ültetni a csapatot a 2016-os Eb-n egészen az elődöntőig vezető Chris Coleman helyére. Giggs egyébként minden logikus megfontolás ellenére abszolút nem számít kikezdhetetlen karakternek hazájában – ezt kiválóan mutatja, hogy már a kinevezése sem aratott osztatlan sikert a szurkolók körében.

Miután a walesi csapat első három meccséből kettőt is elveszített a selejtező-sorozatban, Giggsszel kapcsolatban egyre komolyabb kételyek merültek fel a nyilvánosságban. A kritikusokat elsősorban az zavarta, hogy bár a szövetségi kapitány megkezdte a csapat átalakítását, és rengeteg tehetséges, ígéretes fiatal játékosnak (Chris Mepham, Daniel James, Tom Lawrence, Harry Wilson, David Brooks, Ethan Ampadu) adott lehetőséget a válogatottban, a csapat játéka nem fejlődött elég ütemesen. Wales első négy selejtezős meccsén mindössze 4,06 xG-nyi – azaz egy bonyolult számítási rendszer alapján kalkulált, a lövések minőségét számszerűsíteni hivatott ún. várható gólt érő – helyzetet alakított ki az ellenfelek kapuja előtt. Ennél rosszabb mutatója egyedül Azerbajdzsánnak (3,88) volt a csoportban.

Az idén őszre ebben jelentős javulást állt be: Giggs csapata a szlovákok (1-1) és az azeriek (2-0) elleni idegenbeli meccseken dolgozta ki összes xG-je 47 százalékát, miközben a védekezésük éppen olyan kiegyensúlyozott maradt, mint az egész sorozatban.

Ha az ellenfeleknek engedett helyzetek minőségét számszerűsítő xGA-mutatót vesszük alapul, a walesi védelemnél mindössze négy jobb (dán, svájci, belga, francia) akad a teljes selejtezős mezőnyben. A képet tovább árnyalja, hogy hét meccs alatt a walesi védelem éppen ugyanannyi (67) bekapott lövésnél tart, mint a magyar – ám komoly különbség, hogy egy átlagos engedett lövés xG-értéke a walesieknél mindössze 0,081 (a mezőny 5. legjobb mutatója), míg nálunk 0,138 (43., az európai átlag: 0,12).

Lefordítva: a walesi védelem képes arra, hogy az ellenfeleket alacsony minőségű, jellemzően távoli lövések leadására kényszerítse, míg a magyar nagyon nem, sőt. (Ennek fényében még kifejezett bravúrnak is tekinthető, hogy Marco Rossi válogatottja 9,25 xGA-mutatójára „csak” éppen 9 gólt kapott eddig a selejtezőben.)

A beadásokra nagyon kell figyelnünk

Giggs tudatos csapatépítésének köszönhetően a sorozat végére egyértelműen megszilárdult a walesi válogatott gerince. A kapuban Wayne Hennessey (Crystal Palace) helye megkérdőjelezhetetlen, előtte a védelem két szélén Connor Roberts (Swansea) és Ben Davies (Tottenham) is kirobbanthatatlan, de szintén az eddigi selejtezők több mint felén kapott szerepet kezdőként a középhátvéd Chris Mepham (Bournemouth). A középpályán Joe Allen (Stoke City) mindössze egyetlen meccset mulasztott – eltiltás miatt –, mellette pedig többnyire Ethan Ampadu (RB Leipzig) szerepelt; leginkább Aaron Ramsey (Arsenal/Juventus) folyamatos sérülései miatt.

A támadósorban Daniel James (Man Utd) és Gareth Bale (Real Madrid) egyszer sem hiányzott a kezdőcsapatból, de a sorozat végére alapember lett Harry Wilsonból (Bournemouth is). Előretolt ékként pedig az a Kieffer Moore (Wigan) ágyazott meg az utóbbi meccsek sikereinek, aki klubjában az egész idei évadban feleannyi gólt szerzett, mint az elmúlt négy válogatott meccsén (2).

A walesiek 4-2-3-1-es alapfelállása labda nélkül általában 4-4-2-vé alakul, de a horvátok elleni hazai meccsen például 4-1-4-1-ben kezdtek, és esetileg három középső védővel is játszottak már a sorozatban. Ha a csapat erényeit vesszük sorra, akkor három dolgot kell mindenképp kiemeljünk.

1. Kompakt labda elleni játék, szilárd középső blokk

A walesi válogatott alapvetően reaktív focit játszik: az eddigi csoportmeccseken átlagban 43,9%-ban birtokolták a labdát, ez pedig nagyjából ugyanaz a mutató, amit Azerbajdzsán is fel tud villantani (43,2%). Komoly különbség viszont, hogy Giggs csapata tudatosan és tervszerűen mond le a labdáról annak érdekében, hogy ellehetetlenítse az ellenfelek támadójátékát. Itt egy példa a szlovákok elleni idegenbeli meccsről (ahol az ellenfél 69,5%-ban birtokolta a labdát, ám az xG-párharcot Wales 1,91-0,82-re nyerte):

A walesi csapat a félpályán kezdi a védekezést: a labdához közelebbi középső középpályás, Ampadu fellép a csatár (Moore) mellé zavarni a szlovák építkezést, miközben a mögötte megnyíló résbe bemozgó ellenfelet szinte emberfogással követi Williams. A védelmi négyes kompakt, a csapatrészek közötti távolság kicsi, nincsen szlovák játékos a „vonalak között”, így a hazaiak építkezése lelassul és kiszámíthatóvá válik.

Ugyanez pepitában: megint a félpálya környékén a walesi védekezés, igaz, ezúttal a horvát 4-3-3-ra hangolva 4-1-4-1-es alakzatban felállítva. Ampadu a „beállós” a csapatrészek között, Joe Allen a visszalépő Kovacicot zavarja és – mivel a védekező szerkezet kifejezetten kompakt –, a horvátoknak csak a vonal mellett van esélyül kihozni a labdát.

2. Védelem mögé tett labdák + az ellenfél szélső hátvédjeinek kimozgatása

A walesi csapat támadójátéka kifejezetten döcögősnek tűnt a csoport eddigi meccsein, ám így is találni olyan mintázatot a labdakihozatalaikban, amelyre kifejezetten érdemes lesz figyelnünk kedden. Nem meglepő módon a gyors szélsőikkel és a felfutó szélső bekkjeikkel van összefüggésben a dolog, mutatom:

Egy jellemző példa a walesi labdakihozatalra: Allen szedi fel a labdát a védőktől, majd egy csellel átjátssza a szlovák védekezés első vonalát, és megindul. Eközben Bale visszalép a jobboldali félterületben, amivel magára húzza az ellenfél balbekkjét, aki mögött terület nyílik. Ebbe a területbe indul be azonnal a felfutó jobbhátvéd, Connor Roberts.

A walesiek meccsenkénti átlagosan 12,8 beadása ugyan nem számít kirívóan soknak (a csoportban a horvátoknak több van, nekünk kevés híján ugyanennyi, a selejtezős csapatok átlaga pedig 13,96), ám mivel ezeknek a beadásoknak átlagosan a 35%-a pontos – ami a mezőny 15. legjobb mutatója –, egyértelmű, hogy figyelni kell, nehogy mögénk kerüljenek a széleken.

3. Beadások

James és Bale sebessége, Harry Wilson, illetve – az eddigi selejtezőkön mindössze egyetlen meccsen pályára lépő – Aaron Ramsey játékintelligenciája teremti meg a walesiek lehetőségét a beadásokra. Kieffer Moore bevetése óta egyébként Giggs csapata egyrészt többet is próbálkozik beadásokkal, másrészt magasabb is sikerrátája (a szlovákok elleni idegenbeli meccsen pl. 47%-ot villantottak a walesiek), mint a selejtezők korábbi szakaszában. Íme, egy példa:

James párharcot nyer a szlovák jobbhátvéddel (Pekarik) szemben, majd be is tudja adni mellette a labdát, amit ketten is várnak a tizenhatoson belül: egyrészt a középre húzódó, a hosszú oldalon érkező jobbhátvéd, Roberts, másrészt a taktikusan a tizenegyespont magasságába visszamozgó, lendületből érkező center, Moore. Bale eközben a második hullámban várja az esetlegesen lecsorgó labdát. (A helyzetből egyébként Moore gólt fejelt.)

Oké, de akkor most tényleg semmi esélyünk?

Ez bőven nem igaz. A magyar csapatnak természetesen van esélye a győzelemre, a walesi csapat ugyanis távolról sem verhetetlen, ráadásul ugyanúgy nem elég neki az üdvösséghez egy döntetlen, mint Marco Rossi válogatottjának. Következésképpen támadniuk kell, azaz sokkal kevésbé érvényesülhet majd a biztos védekezésre alapozott játéktervük, mint korábban.

Ha innen nézzük, akkor a meccs egyértelmű „chicken game” is lesz abban az értelemben, hogy rengeteget számít majd az, melyik válogatott „rántja el először a kormányt”, és ad fel valamennyit védelme stabilitásából annak érdekében, hogy döntő fölényt próbáljon kicsikarni magának az ellenfél térfelén.

Ebből a szempontból ráadásul a walesi válogatott egyensúlya kifejezetten aggasztónak tűnik, hiszen Ryan Giggs csapata az eddigi selejtezőkön többnyire csak akkor volt képes meggyőző támadójátékot villantani, ha jelentős kockázatokat vállalt például a szélső hátvédek magasra tolt helyezkedésével.

Utóbbi azért is érdekes körülmény, mert Wales a legtöbb gólját éppen szélen vezetett akciók után kapta a mostani selejtező-sorozatban.

A horvátok elleni hazai meccsen (1-1) Josip Brekalo baloldali cselsorozata után talált a hálóba a második hullámban teljesen tisztán érkező Nikola Vlasic:

A szlovákok elleni idegenbeli mérkőzésen (1-1) megint a vonalak mellett került bajba a walesi csapat, s engedett teljesen tiszta lövőhelyzetet a második hullámban, szemből a kapu elé érkező Juraj Kuckának:

És ki ne emlékezne: a júniusi budapesti meccsen (0-1) is abból kapták a gólt, hogy hagyták Korhutot zavartalanul galoppozni a baloldalon, majd a Szalai birkózása után lecsorgó labdára is az a Pátkai ért oda először, aki második hullámból támogatta az akciót:

Ha a fenti tanulságokból indulunk ki, akkor eléggé egyértelműnek látszik, hogy rengeteg múlik majd azon, melyik csapat tud fölényt kiharcolni a vonalak mellett. Ebből a szempontból komoly gond, hogy Marco Rossi a védelem egyik szélén sincsen könnyű helyzetben, hiszen a balhátvéd Korhut Mihály eltiltott, míg a túloldalon Lovrencsics Gergőnek és Bese Barnabásnak a formáját illetően merültek fel erős kérdőjelek.

Kádár Tamás sérülése miatt főleg balhátvédben nagy a gond, itt akár még az is előfordulhat, hogy az a Nagy Zsolt kap majd lehetőséget, aki pénteken Uruguay ellen debütált a nemzeti csapatban. Baráth Botondra középen van szükség, és mivel Willi Orbán is kidőlt a sorból, az is majdnem biztos, hogy a partnere – az Uruguay ellen mutatott gyengécske játéka ellenére is – Lang Ádám lesz a bekksor tengelyében. A meglepetésember az U21-es válogatottból utólag behívott Szalai Attila lehet a kezdőcsapatban.

A támadósor egyik szélén Dzsudzsák Balázs helye betonbiztos, és ha abból indulunk ki, hogy Marco Rossi mindegyik tétmeccsén kezdőként használta Sallai Rolandot, amikor a fiatal játékos bevethető volt, akkor a másik hely is elkelt a csapatban. A kérdés innentől a középpálya feltöltése – hiszen Szalai Ádámnak sincsen alternatívája centerben -: a sérüléséből felépült Nagy Ádám, illetve Szoboszlai Dominik indul a legjobb esélyekkel a kezdőcsapatba kerülésért, és nem lenne meglepő, ha a nagy meccsek embere, vagyis Pátkai Máté csatlakozna melléjük harmadikként (annál is inkább, mivel Kleinheisler László sem bevethető).

Egy ilyen felállásban egyrészt lenne esélyünk az erőteljes szélsőjátékra, másrészt Szalai révén számíthatnánk a centerposzton megnyert párharcokra is (az odavágón a magyar játékos 21 párharcából 11-et megnyert, ami a mezőny legjobb mutatójának számított). A budapesti meccsen remekül sikerült Joe Allen elszigetelése – a walesi játékmester mindössze 71%-os hatékonysággal passzolt –, elsősorban annak köszönhetően, hogy középütt szinte hézagmentesen zárt a magyar védelem:

Nagyon fontos lenne, hogy a walesiek minél többször kényszerüljenek felemelni a labdát – igaz, az első meccshez képest most hiányozni fog az az Orbán, aki rengeteg fejpárbajt nyert Budapesten, és az is igaz, hogy a walesiek most valószínűleg nem hamis kilencessel kezdenek majd – a középpályán, ehhez nyújthat némi segítséget a Rossi-csapat „gulyáspresszing” néven elhíresült letámadása, amit viszont ez Eb-selejtezőkön már kifejezetten ritkán vett elő a csapat.

Összességében tehát komoly bravúr, nagy meglepetés lenne a győzelem Cardiffban.

Nem csupán azért, mert a walesi keret jobb játékosokkal rendelkezik, és értékesebb is, mint a magyar; hanem főleg amiatt, mennyi kulcsembert kénytelen nélkülözni Marco Rossi és stábja. Igaz viszont, hogy ebben a helyzetben a magyar csapatnak semmiféle veszítenivalója nincsen, miközben a walesieket komolyan nyomaszthatja, hogy alig két éve hasonló helyzetben, szintén hazai pályán buktak el sorsdöntő vb-selejtezőt az írekkel szemben (0-1).

Kiemelt kép: Marjai János / 24.hu

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a Rangado.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.