„Kurva gyenge! Kurva gyenge!” – harsogta a ferencvárosi tábor csütörtökön este a Suduva elleni EL-selejtező 30. percében, 0-1-es állásnál. A köztévé kommentátora eközben bénázásról, érthetetlen védelmi hibákról beszélt a közvetítésben. Úgy tűnt, a Fradi padlón van, és ismét elbukhat a küszöbben, ami egy európai kupasorozat csoportkörétől választja el.
Ekkor jött a fordulat.
Cseburin letámadása és a pánik
A litván FK Suduváról az odavágó után azt írtuk, kiszámítható csapat, olyan, amelyik minden meccsen ugyanazt és ugyanúgy csinálja. Ehhez képest a budapesti meccs legnagyobb meglepetését az okozta, hogy az első mérkőzés tapasztalatain felbátorodva
A litvániai mérkőzés egyik legfontosabb tanulsága volt – mi is megírtuk -, hogy a Fradi csapatrészei túlságosan gyakran szakadnak szét, miáltal a passzjáték nem tud elég folyamatos lenni, így az ellenfélnek bőven van ideje tolódással levédekezni a súlypontváltásokat, vagy az egyéni megindulásokat. A Suduva edzője, a kazah Vlagyimir Cseburin erre bazírozva most magas letámadást vezényelt, hátha eléri, hogy a magyar csapat ki se tudja hozni a labdát a saját térfeléről. Bejött neki.
Ahogyan a fenti képen is látszik, a Suduva már a harmadik percben zavarja az FTC hátsó passzolgatását. Öt emberrel vannak fent a magyar térfélen, és bár a helyezkedésük távolról nem tökéletes, így is körbe tudják venni Heistert, belekényszerítve ezzel a német bekket egy kockázatos átadásba. A Fradi hátsó hatosából mindenki a saját térfelére szorul, miközben a támadók közül senkit nem látni a képen – ismét eltűnt a csapat szerkezeti kompaktsága.
Ugyanez néhány perc múlva, csak ezúttal még magasabb pozícióban kezdődik a presszing: Heister és Dvali is megkapja a maga kullancsát a nyakába, miközben Haratyint hárman veszik körbe a tizenhatos közvetlen előterében. Az ukrán légiós nem érzékeli a veszélyt – újfent kidomborodott az egyik leggyengébb pontja, vagyis az, hogy nem forgatja eleget a fejét, mielőtt átveszi a labdát, nincs meg az úgynevezett állandó screening –, hátrál, amivel esélyt ad a labdaszerzésre. Sakk-matt, 0-1, a Ferencvárost sokkolja az ellenfél, a stadiont megüli a pánik.
Jött a segítség a kispadról
Érdekes módon kívülről egészen úgy tűnt, hogy a Ferencvárost ez a pánik rángatta ki az apátiából. Korábban a hatalmas esély, a talán soha vissza nem térő lehetőség miatti nyomás teljesen maga alá temette a csapatot, a félelem és az ijedtség azonban mintha plusz energiákat mozgósított volna néhányaknál.
Ez utóbbiban segített az is, hogy az előny tudatában – ami az idegenben szerzett találat miatt lényegében kétgólos volt – a litvánok visszaálltak, és ugyanazt próbálták meg játszani, amit a múlt heti első meccsen is. Erre viszont már kifejezetten készült Rebrov és csapata, így a szükséghelyzetben a Fradi játékosai hozzá tudtak nyúlni az előre egyeztetett tervhez, az automatizmusokhoz is. Nem véletlen, hogy a meccset követő interjújában Lovrencsics Gergő azt emelte ki: a játékosok ezúttal megkapták azt a segítséget a kispadról, amit az elmúlt években sokszor hiányoltak.
Az első mérkőzésen a Fradi labdajáratása túlzottan sterilnek bizonyult, a két szélsőhátvéd nem vállalt elég kockázatot, Skvarka pedig képtelen volt összekötni a csapatrészeket a folyamatos dominancia elérése érdekében. A kisebb sérülése miatt ezúttal partvonalon kívülre került szlovák helyett most Tokmac húzódott be középre, a balszélről így Varga Roland indulhatott, ami rendesen megkavarta a kártyákat a litvánok védekezésében.
Mivel eközben a Suduva nyomása is megszűnt a középpályán, a Fradi könnyebben tudta felhozni a labdákat a kapuja előteréből. Nagyjából a 35. perc környékétől a mezőnyfölény dominanciává alakult – elsősorban annak köszönhetően, hogy a Ferencváros első szándékból kezdett játszani. A megszerzett labdákat azonnal a két litván szárnyvédő mögé lövöldözték, arra játszva, hogy azoknak ne legyen ideje visszarendeződni védekező alapállásba. Ezzel párhuzamosan Rebrov mindkét szélső védőjét (Heister, Lovrencsics) feltolta, így próbálva meg létszámfölényt kialakítani a középpályán.
A meccs képe hirtelen megváltozott, a litvánok egyre több helyzetet engedtek a Fradinak és egyre jobban a kapujuk elé szorultak. A nyomás előbb egy büntető képében érett valósággá – a játékvezető akár közvetlenül gólt is ítélhetett volna az esetnél –, majd a félidő utolsó pillanataiban jött a kegyelemdöfés:
Jól látszik, hogy a Fradi három támadója (Varga, Boli, Tokmac) egy az egyben köti le a három litván középső védőt, Zubkov pedig befelé mozogva elviszi magával a baloldali szárnyvédőt is. Eközben – mivel Heister a baloldalon felfutott a támadással – a Fradi könnyedén hozza fel a labdát, és gyorsan képes átforgatni a játékot jobbra, ahol már érkezik a magasabbra vezényelt Lovrencsics. Zubkov korábbi őrzőjének muszáj rá kiváltania, így viszont a vonal mellett kettő az egy elleni szituációt erőszakol ki az FTC: passz a folyosóba mozgó Zubkovnak, centerezés, gól, 2-1. (Boli okszizása persze jókorát emel a gól fényén.)
Egy remek egyéni megmozdulás, a semmiből
A második félidőben a litvánok kimozdultak a komfortzónájukból, újra felpörgették a letámadásukat, amivel a Fradi ismételten nem sok mindent volt képes kezdeni. Sorra jöttek a Suduva pontrúgásai, a szögletek, a szabadrúgások – és mivel a csapatnak ezek a legerősebb fegyverei, abszolúte nem volt meglepetés, hogy a Ferencváros a ki nem kényszerített hibák súlya alatt ismét összecsuklott (2-2).
A párharc fordulópontja így lényegében Tokmac gólja volt, ami egy az egyben a semmiből esett: egy remek egyéni megmozdulás, egy tökéletes technikai kivitelezés, egy döntő jelentőségű momentum.
Tokmac negyedik gólja volt ez az idei európai kupamenetelésben – nyolc meccsen lépett pályára -, nem lehet elhallgatni, hogy ő jelenleg a Fradi legjobbja. Technikás, gyors, egy az egy ellen is hasznos, sokoldalúan használható, a kapura is veszélyes játékos. Kulcsfontosságú jelentőségű volt, hogy a ezúttal a pálya centrumában kapott lehetőséget, mert vele sokkal jobb volt az összeköttetés a Fradi középpályája és a támadók között.
Tényleg bravúr a csoportkör?
Sok helyen, sokszor el fog hangzani még a következő napokban, micsoda letaglózó erejű siker, hogy a magyar bajnokság egymást követő két évben küld csapatot az Európa Liga főtáblájára. Kérdés, vajon mennyi ebben az igazság? Érdemes egy kicsit utánaszámolni. (Legutóbb egyébként a Debrecen révén, 2009-10-ben szerepelt egymást követő két szezonban is magyar csapat valamelyik európai kupasorozat főtábláján.)
Az Európa Liga csoportkörében 48 (!) csapat szerepel, a Bajnokok Ligája főtábláján pedig 32. Ez összesen 80 olyan klubot jelent, amelynek december elejéig még biztosan elfoglaltságot jelent az európai kupaporond. Ebből a 80 helyből az UEFA 37-et oszt ki a selejtező-sorozat alapján (6-ot a BL-ben és 31-et az Európa Ligában). Alanyi jogú helyek csak az UEFA koefficiens-rangsorának első 12 helyét elfoglaló országok bajnokságaiban szereplő csapatoknak járnak (11 ország bajnokainak és helyezettjeinek a BL-ben, 12 kupagyőztesének és/vagy helyezettjeinek az Európa Ligában). Ha ezeken kívül az 55 UEFA-tagállamból azt a négyet (Andorra, San Marino, Koszovó, Gibraltár) is levesszük, amelyek csapatai már az előselejtezőkben is szerepelni kénytelenek, 39 ország marad. Lényegében ez a 39 bajnokság versenyez tehát – egyszerre több csapattal is – azokért a helyekért, amelyeket az UEFA a selejtezők során kioszt a húsos fazék körül. Ez a számítási mód persze kissé egyszerűsített, lévén a 12 legmagasabban jegyzett bajnokság is elvisz néhány selejtezős helyet az összesből – idén egyet a BL-ben (Club Bruges), hetet pedig az EL-ben (Wolverhampton, Guimaraes, Trabzonspor, Gent, Espanyol, Braga, Frankfurt) hoztak össze. Marad 39 ország, 29 helyre.
Fontos körülmény, hogy a tavalyi szezontól kezdődően az UEFA kifejezetten ügyel arra, hogy helyzetbe hozza az egyes országok bajnokcsapatait. Ennek érdekében a az előző évi győztesek kizárólag egymással versenyeznek – nem csak a Bajnokok Ligája, de az EL selejtezőiben is. A gyakorlatban mindez azt jelenti, hogy a 39 fent citált ország bajnokcsapatából 16 (4 a BL-ben és 12 az Európa Ligában) végül biztosan bejut valamelyik sorozat főtáblájára – ez a klubok majdnem felét (41%) jelenti. Ebbe a tizenhatba jutott be tavaly a MOL Vidi, idén pedig a Ferencváros – hiszen mindkét csapat a Bajnokok Ligája selejtezőjének bajnoki ágáról indította a kvalifikációs sorozatot.
A valóság ennél persze valamivel bonyolultabb, hiszen senkinek sincs megtiltva, hogy a nem bajnoki ágról is valamelyik csoportkör közelébe kerüljön. Tavaly Ciprus és Dánia, idén pedig Svédország, valamint a görögök éltek ezzel az eséllyel.
És itt jön a lényeg – kiket pipáltunk le igazából a teljesítményünkkel? Itt már szezononként külön-külön érdemes vizsgálódni, mutatom, hogyan:
- 2018/19-ben az NB I a 33. helyen állt az UEFA koefficiens-rangsorában. Az előtte álló, ám még selejtezőre kényszerülő 20 ország közül négy olyan (Szlovénia 30., Izrael 22., Lengyelország 20., Románia 17.) akadt, amelyik nem tudott csapatot kvalifikálni valamelyik csoportkörbe. Hozzánk hasonlóan küldtek viszont egyet-egyet a szlovákok (Spartak Trnava), a kazahok (Asztana), az azeriek (Quarabag), a beloruszok (BATE), a szerbek (Crvena zvezda), a svédek (Malmö), a bolgárok (Ludogorec), sőt, a jóval mögöttünk álló luxemburgiak (Dudelange) is. Kettő jutott a ciprusiaknak (Apollon, AEK Larnaca), a norvégoknak (Rosenborg, Sarpsborg) és az osztrákoknak (Salzburg, Rapid). A csehek ekkor az UEFA-rangsor 11. helyén álltak, azaz alanyi jogon(!) delegáltak csapatokat(!) a főtáblákra.
- Idénre a magyar bajnokság az európai rangsor 36. helyére csúszott vissza, azaz már 23 ország állt előttünk a selejtezős mezőnyben. Ezek közül az izlandi (!), az albán (!) és a moldáv (!) bajnok természetesen nem evett meg sok sót a kvalifikációs küzdelmekben, de ismét lemaradtak a főtábláról a szlovének (30.), a lengyelek (21.) és az izraeliek (18.), valamint ezúttal a fehéroroszok (27.) is. A Fradi mellett ismét lesz viszont a csoportkörben luxemburgi (Dudelange) csapat, megint jutott be szlovák (Slovan), norvég (Rosenborg), és kazah (Asztana) klub, de ott lesznek a svédek (Malmö), a bolgárok (Ludogorec), az azeriek (Quarabag), a ciprusiak (APOEL), valamint a románok (CFR Cluj) is – a szerbek pedig egyenesen két csapattal (a Zvezda a BL-ben, a Partizan pedig az EL-ben) képviseltetik magukat.
Siker? Nyilván igen. Letaglózó erejű bravúr? A magyar futball markáns szintlépése? Aligha. Az elmúlt nyolc-kilenc évben elköltött közpénztenger, az infrastrukturális fejlesztések, a mindent átható központi akarat és hátszél ismeretében inkább úgy mondanám, ez a nulladik kilométerkő. Felkerültünk a térképre – pont úgy és éppen annyira, mint mondjuk Luxemburg.
Nyitókép: MTI/Koszticsák Szilárd
