Nemrég ért véget a megbízatása a Bundesligából kieső Hannovernél, pár napja volt az esküvője, de elképzelhető, hogy nem lesz sok ideje pihenni, mert olvasni egy török és egy ciprusi klub érdeklődéséről is. Megvalósulhat ezekből valami?
Az mindig jó érzés, amikor az embernek forog a neve különböző körökben. De most nem volt sok időm ezekkel a dolgokkal foglalkozni, mivel az esküvővel kapcsolatos teendők lefoglaltak. Amit elmondhatok, hogy néhány klubbal kapcsolatba léptünk, Ázsiából is kaptam néhány telefonhívást, de nincs még semmi konkrétum. Ami jó a mostani helyzetben, hogy rengeteg időm van egyéb dolgokra, februárban vettünk egy új lakást, amit szeretnénk felújítani, úgyhogy dolgosan telnek a napok, szó sem volt arról, hogy bepattanok az autóba és elutazom valamelyik tenger mellé kipihenni a szezont.
Amikor januárban átvette a kiesés ellen küzdő Hannover irányítását, a csapat az utolsó előtti helyen állt, de csak három, illetve négy pont volt a hátránya a Stuttgart és az Augsburg mögött. 15 meccsen végül 3 győzelem, 1 döntetlen és 11 vereség jött össze, így utólag visszagondolva nem volt ez egy lehetetlen küldetés?
Még túl friss az élmény, egyelőre senkivel nem beszéltem a Hannoverről, és az elváláskor megegyeztem a klubbal, hogy nem fogom kiteregetni a szennyest, ugyanez volt a helyzet a Ferencvárosnál is. A német lapok is bombáztak a kérdéseikkel, talán majd pár hónap múlva elmondom, hogy éltem meg a klubnál töltött hónapokat.
Megvárja, míg lenyugszanak a kedélyek?
Inkább úgy fogalmaznék, ilyen esetekben mindig jó, ha eltelik egy kis idő, hogy mindkét félben leülepedjenek a dolgok.
Azért egy-két okot elmond arról, miért szerepelt ennyire kilátástalanul a Hannover?
Voltam már korábban hasonló helyzetben, 2007-ben például kilenc fordulóval a vége előtt vettem át a Dortmund irányítását, és mégis sikerült egyenesbe hozni a csapatot. Most viszont menet közben csöppentünk bele egy nehéz szituációba, és olyan tényezőkkel is foglalkozni kellett, hogy ki az, aki százszázalékosan elkötelezett a klub iránt, és ki az, aki fejben már eligazolt máshova.
Szokták mondani, hogy egy rossz formában lévő csapat egyfajta spirálba kerül, és a játékosok ilyenkor már mentálisan is meg vannak zuhanva, ami miatt nem tudnak kimászni a gödörből. A Hannovernél is érezni lehetett ilyesmit?
Nem tapasztaltam ilyet, de az természetes, az életben is így működik, hogy ha nagy a nyomás rajtad, akkor minden sokkal nehezebben megy. Ha egy csapat a kiesés ellen küzd, egy-egy győzelem nagyon sokat tud érni, nálunk viszont egymást érték a vereségek, és úgy tűnt, mintha idővel nem is hitt volna a csapat abban, hogy képes nyerni.
Érdekes módon az utolsó pár fordulóban ezek a nagy hibák eltűntek, addig sok gólt kaptunk a rögzített szituációkból, de a végén ezeket is sikerült eltüntetni. Néha nüanszokon múlik a siker: a Leverkusen ellen 0-2-re álltunk, ez volt az a meccs, amit szakadó hóesésben játszottunk, és a hó annyira lelassította Haragucsi Genki lövését, hogy a labda megállt a gólvonalon. Még így is egyenlíteni tudtunk, aztán a Leverkusen a 87. percben szerezte meg a győztes gólt. Hat hete dolgoztunk együtt a csapattal, amely ekkor kezdte el megmutatni az igazi arcát, de ez nem csoda, a nyári felkészülés esetén is kell ennyi idő, hogy minden a helyére kerüljön. Egy győztes meccs kellett volna, és az mindent megváltoztatott volna, közelebb kerültünk volna a riválisokhoz, és az egy csapásra felpörgette volna a játékosokat.
Néhány alkalommal kemény kirohanást intézett az újságírók ellen, akik ön szerint nem bánnak korrektül az edzőkkel. Németországban kritikusabb volt a média, mint Magyarországon?
A Bundesliga-csapatok körül sokkal nagyobb a felhajtás, az újságírók az edzőpályán is feltűnnek, rengeteg a sajtótájékoztató, a médiaszereplés, a meccsek után időnként még egy órán át nyilatkozgattam a különböző lapoknak és tévécsatornáknak, hogy mindenki elégedetten távozhasson. Magyarországon ilyen szempontból sokkal könnyebb volt a helyzet. Én csak azt nehezményeztem, hogy az egyik meccs után az újságíró még véletlenül sem arról kérdezett, mi történt a pályán, hanem a szerződésem miatt faggatott. Aztán ott volt a wolfsburgi meccs, vezettünk, nagyon jól játszottak a srácok, de végül kikaptunk 3-1-re, és megint azzal bombáztak, hogy a következő szezonban is én leszek-e az edző. Félreértés ne essék, semmi bajom a kritikával, de amikor egy szó sem esik a futballról, csak én vagyok a téma és a szerződésem, az feldühít. Tíz évig nem dolgoztam a Bundesligában, akkor senki nem kérdezte, mi van Doll-lal, most meg hirtelen mindenkit a szerződésem érdekel? Álljon már meg a menet!
Pedig a Hannover még nem is számít kirakatcsapatnak a Bundesligában. Mit élhet át akkor a Bayern vagy a Dortmund edzője?
Niko Kovac, a müncheniek edzője a saját bőrén tapasztalhatta meg, hogy kezelik az edzőket. Megnyerte a bajnokságot és a kupát, de közben folyton azt kellett hallgatnia, hogy vajon ő a megfelelő személy a Bayern kispadjára. Duplázott Németországban, de ez sem elég, mert a BL-ből kiestek a Liverpool ellen, hihetetlen! Úgy tűnik, mi németek kárörvendőek vagyunk, szeretjük, ha a másiknak rossz, engem viszont nagyon irritál ez a hozzáállás. Amikor az ember sorra veszíti a meccseket, akkor érthető módon kicsit érzékenyebb, de a kifakadásom után többen is megerősítettek, hogy ez bátor és helyes cselekedet volt. Normális esetben, ha egy kiesés ellen küzdő csapatnál dolgozol, meg kell húznod magad, de én nem ilyen karakter vagyok. Vannak 19-20 éves újságírók, akik szeretnék a pályafutásukban a következő nagy lépést megtenni, és nincs is azzal gond, ha bármit megkérdeznek, csak akkor legyenek felkészülve a válaszra. Már nem 33 éves vagyok, hogy úgy válaszolgassak, hogy igen, nem, igen, nem. 53 vagyok, kicsit többet éltem meg a futballban, mint ők, úgyhogy ne jöjjön senki ezzel a szamársággal.
Az edző a csapat talán legfontosabb tagja, és folyamatosan egyensúlyoznia kell, tudnia kell kezelni a kevés lehetőség miatt morcos játékosokat, az ügynököket, az újságírókat, és jogosan várná el, hogy a klub megvédje őt, kiálljon érte. Nagyon egyszerű, ha egy klubnál nem elégedettek az edzővel, köszönjenek el tőle. Ha viszont nincs gond vele, akkor ne azzal jöjjenek, hogy még nem tudjuk, mi lesz a sorsa, hanem támogassák.
Ha már a Bayernt szóba hozta, a magyar bajnokság Bayernje épp a Fradi, hiszen bármi történik a csapatnál, a lapok egyből címlapon hozzák, és a csapat edzője is össztűz alá kerül egyből, ha nem nyer meg minden sorozatot. Összehasonlító az a nyomás, amivel az FTC-nél szembesült azzal, ami a Bundesligában érte?
Á, óriási a differencia, és ezzel nem akarom leszólni a magyar bajnokságot. A Bundesliga-mérkőzéseket az egész világon követik, de ettől még, ha valaki a magyar, a szerb, a horvát bajnokságban dolgozik, ott is stresszes a helyzete. Mindig azt vallom, a világ bármely pontján dolgozol, mindig a legjobbat kell nyújtanod.
Németországban is hasonló a helyzet, ha valaki pocsék teljesítményt nyújt, kap egy gyenge osztályzatot, majd ezzel le is van zárva a történet. Persze, tudom, 10-15 játékost nem lehet egyszerre elküldeni. De a mostani irány nagyon nem jó, a futballban egyre több a pénz, hihetetlen összegekhez jutnak a játékosok a szerződések révén, de hol marad közben a teljesítmény? Nincs egyensúlyban a kettő. A sok pénz még senkit nem tett jó futballistává. Németországban jó lesz, ha mindenki a fejéhez kap és végiggondolja, hova vezet ez az állapot. A stadionok tele vannak, mert a meccs már nem csak a futballról szól, hanem társadalmi eseménnyé nőtte ki magát, de a színvonalon még lehetne javítani.
Könnyebb kezelni a nyomást és a stresszt úgy, hogy megfordult a másik oldalon, és játékosként is szembesült nehéz helyzetekkel?
A versenyzés, a rivalizálás végigkísérte az egész életem. A stressz nemcsak teher lehet, meg is keményíti az embert, jobbá és koncentráltabbá válhatsz tőle. Bele tudom élni magam a játékosok helyzetébe, hiszen én is éltem át hasonlót, tudom, hogy ilyenkor mire lehet szükségük, hogy esetleg kicsit oda kell pirítani nekik, vagy inkább többet kell foglalkozni a lelkükkel. Lehetett valaki jó futballista, de ettől még nem lesz belőle jó edző, viszont az feltétlenül a javára válik, ha a saját élményeit, a tanulságokat hasznosítani tudja az új szerepében.
Ön a nyilatkozataiban mindig nagyon őszinte, ami a német közegben természetes, de Magyarországon még mindig rácsodálkoznak az emberek arra, ha valaki nem csomagolja be a mondandóját. Volt ebből konfliktusa, akár a játékosokkal, akár a vezetőkkel, hogy azt mondta, amit épp gondolt?
Emocionális ember vagyok, és emiatt néha talán ijesztően hangzott, ha valakinek szóltam, hogy négyszemközt szeretnék beszélni vele, mert nyomja valami a lelkemet. De, ha valakivel kritikus vagyok, arra mindig figyelek, hogy ne mások előtt szembesítsem a véleményemmel. 24 évet éltem Kelet-Németországban, ahol megszoktuk, hogy nem mondhatjuk el, amit gondolunk, mert ha őszinte voltál, bajba sodortad magad. Aztán egyesült a két Németország, és úgy voltam vele, soha többé nem akarok ilyet, ha valamiről véleményem van, akkor azt el is mondom, és nem nagyon izgat, mit gondolnak mások. Játékosként is az őszinte futball híve voltam, mindent kiadtam magamból a pályán, rohantam, harcoltam, mindegy, hogy aprópénzt kerestem vagy a Lazio jól fizetett légiósa voltam, a hozzáállásom semmit sem változott. Ha edzőként azt látom, hogy valamit nem jól csinál a játékosom, akkor el fogom mondani neki, mert ezt kívánja a csapat érdeke. Persze van olyan helyzet, amikor az edző nem fogalmazhat úgy, ahogy szeretne, mert nem akarja, hogy kipécézzék. Mondok egy példát: a Hannoverrel 5-1-re kikaptunk Stuttgartban, és a sajtótájékoztatón ugyanazt mondtam, mint az öltözőben: ez gyalázatos volt, meg sem közelítette a Bundesliga-nívót. Erre mit olvasok másnap? Doll szétszedte a csapatát, Doll a játékosai ellen fordult. Bocsánat, mégis mit kellett volna mondanom? Hogy rossz napunk volt, de majd megnézzük a videót és kielemezzük a hibákat? Könyörgöm, 5-1-re levertek minket és közünk sem volt a meccshez.
Majdnem öt évet töltött a Ferencvárosnál, ami hosszú időnek számít hazai viszonylatban, mivel ilyenre ön előtt utoljára Dalnoki Jenő volt képes – még az 1970-es években. Nem tudom, mennyire volt képben előzetesen a magyar labdarúgással kapcsolatban, de az érdekelne, mennyit vagy hogyan változott a véleménye az öt év végére?
Bevallhatom, alig-alig tudtam valamit, mielőtt idejöttem, hiszen inkább a topligákat követtem. Amit igazán jó volt megtapasztalni, hogy mennyi játékos tudott a Ferencvárosból külföldre igazolni, akikért ráadásul a klub pénzt is kapott, ami korábban nem volt jellemző. Ami azt mutatja, hogy ezek a játékosok, Nagy Ádám, Nagy Dominik, Cristian Ramírez, Somalia vagy Muhamed Besic fejlődni tudtak. Egy futballista általában arról álmodik, hogy erősebb bajnokságba kerülhessen, és nekik ez megadatott. Edzői szempontból viszont egyáltalán nem könnyű, amikor minden nyáron új csapatot kell építened, főleg, amikor nagyjából egy héttel a bajnokság vége után a BL- vagy EL-selejtező miatt meg kell kezdened a felkészülést az új idényre. A játékosoknak szinte egy normális nyaralásra sem volt elég idejük. Most azt látom, hogy a Ferencvárosnál más szemlélet uralkodik, a télen hoztak egy rakás új játékost, így aztán a nyáron nem kell elölről kezdeniük a csapatépítést.
Magyar Kupából hármat is nyert, bajnokságból viszont csak egyet. Mondta, hogy nem igazán érdekli, másik mit gondolnak, de ön szerint hogy emlékezhetnek vissza a Fradi-szurkolók a Doll-korszakra?
Nem csak a megnyerhető érmek számítottak nekem, hanem azt is fontosnak tartottuk a stábommal, hogy olyan stílusa legyen a csapatnak, ami vonzó a szurkolók számára. A labdabirtoklásra építettünk, rendre ott voltunk a legtöbb gólt szerző csapatok között, és akkor sem változtattuk meg a stílusunkat, amikor fontos játékosok igazoltak el. Más csapatok hajlamosak a védekezésre koncentrálni a rangadókon, mi a Vidi ellen is felvállaltuk az offenzív futballt.
A legnagyobb kritika önnel szemben az volt, hogy a csapat rendre elvérzett a nemzetközi porondon, pedig az ellenfelek nem voltak világverő csapatok: a horvát Rijeka, a bosnyák Zeljeznicar, az albán Partizani, a dán Midtjylland és az izraeli Maccabi Tel-Aviv ejtette ki az FTC-t. Miközben Orosz Pál vezérigazgató szinte minden évben azt szajkózta, hogy meg kell célozni a csoportkört.
Szó esett már arról, hogy milyen játékosok hagyták el a klubot a nyári időszakban, nem akarom őket még egyszer felsorolni, de tavaly például Joseph Paintsil távozott, aki messze nem mondható átlagos futballistának, nem véletlen, hogy azóta Belgiumban légióskodik. Nyilván érhető, ha egy játékos menni akar, amikor erősebb bajnokságban, több pénzért futballozhat, és a klub is profitált ezekből az átigazolásokból.
És azért ne felejtsük el, hogy a szerencse az élet minden területén szükséges: a Vidi a BL-selejtező első körében nem panaszkodhatott, a luxemburgi Dudelange a visszavágó hosszabbításban eltalálta a felső lécet és elrontott egy százszázalékos ziccert.
Na jó, de a bosnyák vagy az albán klubfutball még annyi eredményt sem tud felmutatni az európai kupákban, mint a magyar. Pár év elteltével van magyarázat arra, hogy akkor min buktak el?
Itt jön be az a tényező, hogy ami elég az NB I-ben, az egy Zeljecnicar ellen már kevés, és ezzel néhány játékos csak a pályán szembesült. Nem véletlen az, hogy sok játékos az egész pályafutását itt tölti a magyar bajnokságban, egyszerűen nem tudnak továbblépni, hanem megragadnak ezen a szinten. És ezzel nem akarok megbántani senkit, ezek tények. Ehhez jön még a felkészülés rövidsége, említettem már, hogy öt-hat hét kell az optimális állapothoz, nekünk pedig ennyi időnk nem volt, mert egyből jöttek a tétmeccsek.
Mondta, hogy milyen komoly érvágást jelentett az alapemberek távozása. Ha Nagy Ádámot elviszi a Bologna, akkor az edző nem kopog be a vezérigazgató vagy az elnök ajtaján, hogy uraim, szükség lenne néhány minőségi játékosra?
Kubatov Gábor mindig korrekt volt velem, az elnök úrral bármikor le tudtam ülni, ha meg kellett beszélni valamit. A legnagyobb probléma az, hogy nehéz olyan embert találni, aki a távozóval hasonló szintet képvisel. Sok klub azt mondja, miért passzolnám el a játékosomat júniusban, de még ha rá is bólint, közbeszól a focista, aki úgy van vele, miért igazolnék át rögtön a nyár elején, amikor a felkészülés csak júliusban indul, és megpróbálom megragadni az esélyem? Abszurd helyzet volt, júliusban mi már tétmeccsen léptünk pályára, de közben a külföldi klubok játékosai még a nyaralásukat töltötték. Úgy tűnik, a Fradinál nemcsak abban változtattak a szemléleten, hogy a nyár helyett télen vásároltak be, hanem most már mélyebben is a zsebükbe nyúlnak, ha igazolni kell.
De pozitív fejlemény, hogy az FTC ezt megteheti, és ahhoz, hogy szintet lépjenek, ez nélkülözhetetlen. Boldog voltam, hogy a csapat megszerezte a 30. bajnoki címet, de én nem érzem magam bajnoknak, mivel csak az első öt fordulóban irányítottam a fiúkat.
Amióta Orbán Viktor miniszterelnök stratégiai ágazattá tette a magyar futballt, azóta a sportágat alaposan átitatja a politika, elég annyit mondani, hogy a Fradi elnöke is Orbán pártjának egyik ismert alakja. Az itteni munkája során mennyit érzett a politika begyűrűzéséből?
Ha az ember edzőként dolgozik, rengeteg dologra kell odafigyelnie, és ezek kötik le a gondolatait. Persze azt tudjuk, hogy Viktor óriási futballrajongó, és láthatjuk az új stadionokat, az akadémiákat, ezek a sportág szempontjából fontos dolgok. Igaz, nem járt ki több néző a stadionokba, de a körülmények jobbak lettek. Olyan sok szponzor nincsen a magyar futball körül, éppen ezért a fejlesztésekhez a politika támogatására is szükség van. Nekem nem volt soha problémám ilyen téren, és ez nem is az én dolgom. Annak viszont örültem, hogy felújították az edzőpályákat, hogy új edzőterem nyílt, hogy a fiatalok jó minőségű műfüves pályákon játszhattak vagy hogy a csapat kapott egy vadonatúj buszt. Ez a profi szemléletet tükrözi, és mutatja, hogy a klub részéről megvan a törekvés, hogy közelebb kerüljön az európai elithez. Budapesten élek és a csapatot továbbra is figyelemmel követem, a Fradinak mindig helye lesz a szívemben.
Van olyan magyar edző, aki alkalmas lenne ön szerint arra, hogy egy Bundesliga-csapatot irányítson?
Szerintem nagyon sok jó edzőnk van. Úgy értem, a magyaroknak. És ha megkapnák a lehetőséget egy jó csapatnál, megmutathatnák a kvalitásaikat. Az NB I-ben nagy rajongója voltam az újpesti Nebojsa Vignjevicsnek, húzós idények vannak mögötte, hiszen a szurkolók régóta várnak a bajnoki címre, de a klub nem rendelkezik olyan lehetőséggel, mint a Fradi vagy a Vidi. Ennek ellenére remek munkát végzett az Újpesttel, és az alapján, ahogy a futballról gondolkodik, gond nélkül dolgozhatna külföldi csapatnál is. De Paulo Sousa esete mutatja, hogy az NB I-ből is feljebb lehet lépni, a Vidivel az EL-ben szerepelt, majd dolgozott Izraelben, Olaszországban, Svájcban, jelenleg pedig a Bordeaux-t irányítja. Külföldieket említettem, de tényleg nagyra tartom a magyar edzőket, és a Mezőkövesdnél vagy a Paksnál dolgozni is komoly kihívás, még ha ezek a csapatok nem is esélyesek a bajnoki címre. Ahogy egy játékosnak, úgy az edzőnek is meg kell ragadnia a pillanatot, ha jókor vagy jó helyen, bármikor megtalálhatnak egy ajánlattal.
El tudja képzelni, hogy egyszer újra egy magyar csapatnál dolgozzon? Esetleg újra a Fradinál?
A Fradiról nem akarok beszélni, hiszen pár hónap telt csak el a távozásom óta. De itt élek, lehúztam ebben a bajnokságban néhány idényt, úgyhogy miért ne, ha valaki úgy érzi, hogy velem szeretne dolgozni? Sokan azt gondolták, hogy haraggal váltam el a Fraditól az olyan tényezők miatt, mint például az Auf Wiedersehen rigmus, amit a szurkolók egy része kiabált nekem a menesztésem előtti hetekben.
De nem ez maradt meg bennem, hanem az, hogy a játékosok egy részével még tartom a kapcsolatot, írnak nekem, érdeklődnek, mi van velem, és én is gratuláltam Kubatov Gábornak a bajnoki címhez.
A Fradi-tábornak mindig nagyon markáns véleménye volt, és ha ők egy edzőt nem akarnak a csapat élén látni, az nem sok jót jelent az illető számára.
Fura volt ez az egész, mert csak egy kis csoportról volt szó, és nem hiszem, hogy a szívük mélyen őszintén azt akarták, hogy távozzak. Talán valaki kívülről hatott rájuk, azért is gondolom ezt, mert a szurkolókkal mindig jó viszonyt ápoltam.
A szurkolókon keresztül akartak nyomást helyezni önre és üzenni, hogy mi lesz a vége?
Úgy tűnik. Nincs azzal baj, ha a felek elköszönnek egymástól, de a tisztelet azért maradjon meg. Három évet játszottunk úgy, hogy a tábor nem járt a meccseinkre, de ebben az időszakban is sikeresek voltunk. Az elnök úrnak rendszeresen mondtam, hogy próbáljon meg egyeztetni a vezérszurkolókkal, mert teljesen más olyan atmoszférában játszani, amikor a drukkerek egész meccsen a csapat mögött állnak. Én is nagyon sok erőt merítettem ezekből a pillanatokból. Aztán amikor 3-0-ra vezetsz félidőben az MTK ellen, és azt hallod, hogy Auf Wiedersehen, az egy kicsit fura. Ahogy az is, mikor olyan transzparens kerül ki, amelyen téged szidnak, holott a stadionba csak olyan molinó vihető be, amelyet előzetesen engedélyeztettek. De mondom, az összkép ezek ellenére is pozitív.
Kiemelt kép: Ivándi Szabó Balázs / 24.hu
