Hírek

„Csak egy szót mondok: Ferencváros”

A hazai metálszcéna egyik jelképes figurája, a Mood, a Wall of Sleep és a Magma Rise frontembere.

Kapcsolódó cikkek

Gyorsan szeretnél értesülni a Rangadó híreiről? Csatlakozz hozzánk! Klikk és like a Facebook-on!

Nem csak Európa városaiba vitte el a hazai keményzene hírét, hanem olyan emblematikus arcokkal zenél, mint a doom-metal-ikon Wino Weinrich, vagy az Ákos-produkció dobosa, Bánfalvi Sándor. Nem mellesleg sokgyermekes, kiváló apa. Fia, Gergő, aki most éppen Németországban bizonyíthat, pedig nagy jövő előtt álló focista.

– Úgy hírlik, már gyermekkorodban betegre izgultad magad a futball miatt… Melyek voltak a meghatározó élményeid?
– Csak egy szót mondok: Ferencváros. Én ezen szocializálódtam, kicsi gyerekkoromtól kezdve. Apám mindig mondta, hogy „Albert óriási játékos, de fiam, volt ott egy még jobb is, a Varga Zoli”. Szóval megveszekedett fradista voltam, igazi fanatikus, aki még az ellenfél háromgólos vezetésénél, négy perccel a vége előtt is bízott abban, hogy lehet nyerni.

– Majdnem az egész család focizott…
– A családban voltak jó futballisták, nagybátyám NB II-ben játszott, a BKV Előrében, látta anno az Aranycsapat játékosait edzeni is, játszani is. Ő fantasztikus dolgokat mesélt. Budapesten tanult és futballozott, így fordulhatott elő az az érdekes helyzet, hogy középiskolásként atlétikaversenyen szerepelt ott, ahol Varga Zoltán magasugrásban indult. Apám unokatestvére szintén remek játékos volt. Körülvett a futball, voltam kettős rangadókon apámmal, a hetvenes évek közepének-végének Ferencvárosának összeállítását már kívülről fújtam, mindent gyűjtöttem, ami a zöld-fehérekkel volt kapcsolatos. Az Üllői úti pályaavatóra kiadott emlékplakettet is megkaptam valakitől, csak sajnos elveszett valamelyik költözés folyamán, amit nagyon sajnálok.

– Kik voltak a kedvenceid?
– Számomra Ebedli és Nyilasi volt a két etalon. Emlékszem, Komáromban laktunk a nyolcvanas évek elején, és egyszer véletlenül elcsíptem a teljes csapatot, amikor a Banik Ostrava elleni kupameccsre mentek és ott álltak meg ebédelni, ahol iskolásként én is kajáltam. A meccs egyébként sajnálatosan rosszul sikerült, simán tovább lehetett volna menni, úgy emlékszem három-nullról elszórakozták három-kettő a meccset. De mintha a jóisten szállt volna le a Fregatt étterembe, én kábé úgy éltem meg ezt az egészet, szóval mindenkitől begyűjtöttem az aláírást, ahogy kell. De nemcsak Fradi-meccsre jártam, mert például láttam a Gallego-féle Real Madridot a legendás tatabányai kupameccsen, ahol nyert a Bányász kettő-egyre. Ugyanitt szólalkoztam össze mintegy tizenkét évesen öreg Tatabánya-szurkolókkal, amikor a Fradi ott játszott és Pölöskeit szidták, azt meg nem viseltem el, még úgy sem, hogy a „hazai” tribünön ültem!

– A szurkolás után meg jött maga a futball, meg a pályára lépés.
– Magam is futballoztam persze, először Komáromban, aztán Szekszárdon, nem is ment rosszul, de aztán szüleim a „hülye futballista mindenkiből lehet” mottó alapján véget vetettek a dolognak. Akkor fogadtam meg, hogy én ilyen hibát nem fogok elkövetni a saját gyerekemmel. Ami érdekes és elgondolkodtató, így visszagondolva, hogy már akkor is voltak olyan tendenciák, amelyek aztán később még inkább láthatóvá, érezhetővé váltak, például a szülői „ráhatás” az edzőre. A Szekszárdi Dózsa, ahol két évet töltöttem, miután odaköltöztünk, egy igazi belügyes „rendőrcsapat” volt, ahol a rendőr apuka meglehetős befolyással bírt, szóval ott már lehetett látni, tapasztalni néhány érdekes dolgot. Ott egyébként csapattársam volt Máté Csaba, aki a válogatottnál volt Ronald Koeman segítője, illetve most a Fradinál Ricardo Moniz segítője, illetve Bozsér Gyuri, aki a Vasasba került utána. A Csank-féle váci bajnokcsapathoz került Kasza István is ebben a csapatban szerepelt, vele egy gimnáziumba jártam.

– Később együtt fociztál azzal a Magyar Istvánnal, akit minden szurkoló csak „Magyarpistának” szólít ma is.
– Óriási élmény volt számomra, már soproniként, jóval később, hogy megismerkedhettem, összebarátkozhattam a Fradi-legenda, sokszoros válogatott, Austria Wient és Bruges-t is megjárt Magyar Pistával, sőt kispályán egy csapatban is futballozhattam vele. Benne még mindig megvan az, amiért én a Fradit annyira szerettem, viszont mára már sajnos úgy érzem, végérvényesen elveszett.

– Fiaid ügyes játékosok, azonban közülük is kiemelkedik Gergő, aki ráadásul most Németországban focizik.
– Négy fiam közül Gábor pár évvel ezelőttig a Sopron csapatában futballozott, de mára már a tanulásra koncentrál, sportmenedzser szeretne lenni. Gergő fiam még mindig játszik, a Soprontól a ZTE-hez, majd egy évre Újpestre került, ahol Ligakupa-mérkőzésen az első csapatban is pályára lépett. Tavaly bekerült az U19-válogatott bő keretébe, Mészöly Géza behívta, edzőtáborban volt a csapattal, talán majd egyszer hivatalos mérkőzésen is pályára tud lépni. Azon dolgozik, hogy ez sikerüljön, ez a legnagyobb célja. Ő most igazolt a német FC Chemnitzhez, ahol tavasszal a Bundesliga Junior A-bajnokságban fog szerepelni és olyan csapatok ellen léphet pályára, mint a Hamburg, a Werder Bremen, a Wolfsburg, a Hannover vagy a Hertha. Nagy lehetőség ez számára, amivel élni kell. A két kisebb fiú közül Márk az autósport irányába mutat akkora lelkesedést mint a többiek a futballban, a legkisebb pedig lévén két és fél éves, az első botladozásait végzi a labdáival.

– Apa akkor hamar megfertőzte őket a foci meg a sport szeretetével.
– Hát nem nagyon kellett őket fertőzni, a futball szeretetében nőttek fel, Gábort körülbelül hat-hét évesen elvittem már egy közönségtalálkozóra, ahol Varga Zoltán volt a főszereplő. Az első sorban ült, sőt a Bocsák-könyv hátlapján a fotón láthatóak is vagyunk az Üllőin készült képen a közönség soraiban, Lisztes búcsúmeccsén. Ott fagyoskodott velem meg az unokatestvérével decemberben a ZTE elleni utolsó őszi találkozón a WE LOVE VARGA ZOLI felirat fölött. Szóval nálunk ment a futball a lakásban, az udvaron, mindenhol, aztán jött a radiátorba fejelés, meg a többi, ez volt az én életem is, meg az övék is.

– Mi a véleményed a hazai utánpótlásról, látsz-e elmozdulást a holtpontról, van-e, volt-e valami nagy élményed ezzel kapcsolatosan?
– Talán alakul valami, a problémát én nem a tehetségek hiányában, hanem az azokkal való sáfárkodásban és az infrastruktúra hiányában látom… Hát élményben meg megint haza kell beszélnem! Az említett Ligakupa-meccs volt a legfontosabb, ahol Gergő pályára lépett, az nagyon személyes, mondhatnám „családi” ügy volt, emiatt ez jut először eszembe, nem tehetek mást!

Olvasói sztorik