Gyorsan szeretnél értesülni a Rangadó híreiről? Csatlakozz hozzánk! Klikk és like a Facebook-on!
„Az egész futball régóta abba az irányba tart, hogy munkásosztálybeli gőzkieresztés helyett gazdagok drága színháza legyen” – mondja Inkei Bence, újságíró, a Quart főszerkesztője, a Népi papa elnevezésű véresen komoly vicczenekar énekese, a nemrégiben megjelent Mirelit című regény szerzője. Aki mellesleg focirajongó – alább kiderül, szakértő is –, hobbi-kommentátor, Kill Yr Boyfriend nevű blogján aktuális zenékről és az angol, illetve európai futballról ír, korábban pedig a Rúgd és fuss! elnevezésű angolfoci-blog egyik kitalálója és írója volt.
– Miért pont az angol/brit foci? Hazai meccsekre is jártál anno?
– Jövőre lesz harminc éve, hogy először voltam meccsen (Videoton–Tatabánya), apámmal furamód Videoton-szurkolók lettünk, pedig nem vagyunk fehérváriak, de a közelben van a nyaralónk. Nagyon sokáig a magyar foci elsőbbséget élvezett, noha a külföldi futball is érdekelt már a nyolcvankettes vébé óta. Az angol foci egy darabig hasonlóan foglalkoztatott, mint mondjuk a német vagy az olasz, de aztán köszönhetően Tandori Dezső legendás gombfocikönyveinek, illetve annak, hogy az apám vagy a barátaim szülei által külföldről hozott fociújságok közül csak az angol nyelvűeket értettem, a briteké lett az elsőbbség. Sokáig a skót foci egyenrangú volt nálam az angollal, és amíg igazán kedvenc angol csapatom nem volt, a nyolcvannyolcas Honvéd–Celtic BEK-meccsen viszont összebarátkoztunk egy idősebb skóttal, aki utána párszor küldött egy ládára való műsorfüzetet, újságot, zászlót, emléktárgyat. Úgyhogy a kedvenc brit csapatom a Celtic lett, és abban az időben a skót bajnokság is a virágkorát élte: az angolokkal szemben ők indulhattak az európai kupákban, a fél angol válogatott a Rangersbe igazolt, satöbbi. De aztán a kilencvenes évek közepére mégis az angol foci lett a győztes, és miután az ezredfordulót követően szép lassan elengedtem a magyar labdarúgást, azóta egyeduralkodó nálam.
– Kétségtelenül az angol foci az a világ labdarúgásának, mint a hatvanas évek brit zenéje a popkultúrának, de a Chelsea sikerét leszámítva klubszinten nem sok minden revelatív történt a közelmúltban az angol fociban. Válogatott szinten pedig egyáltalán nem megy az angoloknak. Talán úgy istenigazából a hatvanas években voltak utoljára a csúcson, azóta folyamatos leblokkolás van, ha a válogatott nemzetközi szituban játszik.
– Az biztos, hogy én nem a sikerek miatt lettem anglomán, ugyanakkor az is igaz, hogy gyerekkoromban az angol klubcsapatok uralták Európát a kitiltásukig, és azt se feledjük, hogy utána az angol válogatott kétszer is elődöntőt játszott: a kilencvenes vébén és a kilencvenhatos Európa-bajnokságon. Ami a klubcsapatokat illeti, egy ideig egyértelmű volt, hogy nemzetközi kupákban az angoloknak drukkolok, de aztán a Bosman-szabály és a lufivá dagadó Premier League szép lassan tönkretett mindent. Ma már ott tartok, hogy egy Chelsea vagy egy Manchester City ellen kábé bárkinek képes vagyok szurkolni. Ezeknek a csapatoknak mára a játékosaik, az edzőik és a tulajdonosaik sem angolok, és egyre inkább igaz ez a szurkolóikra is. Vagyis a Chelsea sikere nem „az angol futball sikere”, hanem Abramovicsé, de őt és a hasonló figurákat inkább hagyjuk… Ebből következik, hogy nyilván azok a csapatok szimpatikusak, amelyekről a fentieket nem nagyon lehet elmondani, és ezért is fordult a figyelmem pár éve fokozatosan az alsóbb ligák felé, ahol még jelen van az, amiért én szeretem az angol futballt. A barátaimmal indított blogunk, a Rúgd és fuss! is ebben a szellemben íródik, már amikor épp ráérünk. Az angol válogatott pedig lehet bármilyen béna, a világversenyeken nyilván nekik fogok szurkolni ezután is. Az ő szereplésük egyébként elég sokban ráverhető a kozmopolita Premier League-re, de vannak persze más okai is. Ettől még bízom benne, hogy egyszer az angoloknak is összejön: a spanyolokról se gondolta volna tíz éve ezt a szériát senki, aztán meg tessék. Bár ez a valamikor valószínűleg nem mostanában lesz.
– Az angol foci külsőségeit gyakran írják le popkulturális jelzőkkel, például az első igazi botránysztár – aki igaz, ír volt, de Angliában játszott –, George Best akkora isten volt, mint egy rockénekes. Ráadásul alig ismerünk olyan nagy brit előadót, aki ne lenne fociőrült is egyúttal. Massive Attack, Roni Size, Ian Brown, Demon Albarn, Johnny Rotten, és hosszan folytatható a sor a Celtic-siker apropóján síró-pityogó Rod Stewartig.
– A briteknél nagyon össze van nőve a foci a popkultúrával: azok a focimagazinok, amiket gyerekként nézegettem (nevezetesen a Shoot és a Match) pont olyan hangnemben íródtak, mint a popzenei újságok. Már azokban is tetszett az az ironikus hangvétel, amellyel az angolok nagyjából bármihez viszonyulnak. Az is hamar meggyőzött, hogy ott mennyire mélyen bele van szőve a futball a hétköznapokba, az pedig különösen tetszett, hogy még a negyedik ligás kluboknak is vannak celeb szurkolóik bőven, miközben itthon kis túlzással mindenki Fradi-, Újpest- vagy Honvéd-drukker volt. Amikor brit zenészekkel készítek interjút, rendre felhozom a focit is kérdésként, ha tudom, hogy érdekelt benne az illető, és általában mindig szívesen beszélnek róla. A Los Campesinos! énekese volt a csúcs, vele vagy negyedórát dumáltunk csak fociról, tényleg igazi fanatikus – kár, hogy a zenéjüket már annyira nem szeretem.
– Az idei Európa-bajnokságról azt írtad, hogy nem volt nagy szám, „inkább csak kiszámítható, és fájóan hiányoztak belőle az úgynevezett drámai csúcspontok: sehol egy mindent romba döntő kiállítás, sehol egy fordulatos, elsőtől az utolsó percig izgalmas fociklasszikus”. Ennyire gyenge lett volna?
– Nem, ezt azért nem mondanám, hiszen a kilencvenkettes vagy a kilencvenhatos tornáról például emlékszem néhány sokkal gyengébb színvonalú meccsre, mint amilyeneket idén láthattunk. Szóval nem a gyenge erre a jó szó, hanem a langyos: sok meglepetés nem volt, és a legfőbb esélyes úgy nyerte meg a tornát, hogy elég volt kábé két alkalommal jobban játszania az átlagosnál. Már most, fél év távlatából sem tudok mondani igazán emlékezetes meccset – mi lesz öt év múlva? Én ezt az egészet a klubfutball számlájára írom: sajnos nyilvánvaló az a trend, ami egyre jobban a klubok felé billenti a mérleg nyelvét a válogatott focitól, és a játékosok számára ezek a tornák már csak desszertnek jók. Becsülettel végighajtják ugyan, de már nem is próbálják tagadni, hogy számukra az idény legfontosabb része májusban véget ér. Szeretném azért azt hinni, hogy ez nem végleges, és nem kell még eltemetni a válogatott futballt. Mert azért egy jó focivébével vagy Európa-bajnoksággal száz Bajnokok Ligája sem érhet fel.
– Napjaink, edzőkérdés. Rafa Benitez alighogy leült a Chelsea kispadjára, máris gyűlölet veszi körül. Marad-e, egyáltalán érdekel-e ez a téma? Míg a másik nagy találgatás Guardiolára vonatkozik, aki sokak szerint Ferguson helyét veszi át.
– Engem ez leginkább csak annyiban érdekel, hogy lesz-e majd nagy sztárklub, amelyik egyszer bevállalja, hogy kilépjen a szokásos nemzetközi edzőkeringőből, és egy ezen a szinten zöldfülűnek számító brit menedzsert nevezzen ki. A nagy kluboknak olyan edző kell, akinek eredményei vannak, eredményei viszont csak olyan edzőknek lehetnek, akik nagy kluboknál dolgoznak: csinálhat például David Moyes bármekkora csodákat az Evertonnal, Bajnokok Ligáját vagy bajnokságot soha az életben nem fog nyerni. Egy André Villas-Boas nála sokkal gyengébb edző, csak volt akkora szerencséje, hogy Portugáliában egyetlen jól sikerült idény után is leülhetett egy Porto kispadjára, és onnantól már nyitva állt az út. Fiatal brit edző soha nem fog ilyen lehetőséget kapni. A Chelsea sorsa épp ezért nem tud érdekelni, az már inkább, hogy lesz-e a Man Utd olyan tökös, hogy Ferguson után ne a Guardiola/Mourinho kettős valamelyikére szavazzon. Attól tartok, nem, pedig most a jó pár éves hullámvölgy után megint vannak tehetséges brit edzők: Brendan Rodgers (Liverpool – ő mondjuk, pont nem jöhet szóba Manchesterben), Paul Lambert (Aston Villa), Steve Clarke (West Brom), Nigel Adkins (Southampton) és mások is már a felvilágosult, modern edzőgenerációt képviselik, drukkolok is nekik.
– Mostanában nem hallani mást az angol pályákról, mint úgynevezett „rasszista” híreket. Nem gondolod, hogy ez már túlmegy egy határon? Mintha az úgynevezett politikai korrektség átfordult volna egyfajta fegyverré, médiazsarolássá? Mennyire érzed műbalhénak a szurkolók folyamatos, ilyen jellegű kipellengérezését?
– Amikor már sokadszorra olvasok olyanról, hogy letartóztatnak valami kisfiút, mert hülyeségeket irkált a Twitteren, vagy rendőrségi ügy lesz abból, hogy valaki gorillát utánoz a nézőtéren, arra nyilván nincs más reakció, minthogy: na, ne már! Közben ez az egész röhejesen álszent dolog: most, hogy már a játékosok igen nagy része fekete, fontos lett a rasszizmus elleni harc, és ez önmagában nem is baj. Viszont az, hogy a futballpályákon elhangzó sok-sok sértés közül csak ezeket üldözik, azt eredményezi, hogy „kurvaanyádozni” bezzeg szabad, mint ahogy buzizni, halálesetekkel és családi tragédiákkal gúnyolódni, újszülött gyerekek halála felett örvendezni, bármit, ami nem rasszizmus. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy mindent tiltani kell a futballpályákon, csak valami ésszerű módon harcolni ellene, nem így. Különben már ez is felvetődött: Sol Campbell, a volt válogatott védő már felhozta egyszer, hogy be kéne tiltani az összes lelátói szidalmazást, mert szegény, fontmilliókat kereső futballistáknak rosszul esik. Amúgy is az egész futball régóta abba az irányba tart, hogy munkásosztálybeli gőzkieresztés helyett gazdagok drága színháza legyen: képzeljük el, milyen lenne, mondjuk egy magyar-román meccs, ahol mindenkit, aki oláhozni mer, bilincsben vezetnének ki a stadionból. Pont azt akarják elvenni a futballtól, ami az egyik legjobb az egészben.
– Mi az, ami a világ jelen idejű labdarúgásában az angol focin kívül hatással van rád?
– Nem nagyon követek már jó ideje más bajnokságot rendesen, eléggé beszűkültem az elmúlt években. Ez mondjuk annak is a következménye, hogy ma már nem lehet úgy bekapcsolni valamelyik sportadót, hogy ne legyen valahol épp meccs. De az utóbbi egy-két évben odafigyelek a Bundesligára: húsz éve nem múlhatott el szombat anélkül, hogy ne néztem volna meg az összefoglalót a Sat1-en, de aztán levettem a kezem róla, és egy időben nem is volt miért nézni, hiszen a csapataik gyengék voltak, tele középszerű külföldivel. Mégis sikerült rendbe rakniuk, és korlátozzák a vadkapitalizmust, ezért a német klubokat nem adják-veszik posztszovjet bűnözők vagy arab sejkek. A Bundesliga most újra jó bajnokság lett, minden szempontból. Az meg nem lehet meglepetés, hogy tetszik, amit a Borussia Dortmund csinál. Húsz éve szerettem a Chapuisat, Poulsen, Zorc fémjelezte csapatot, ez a mostani pedig azon is túltesz: imádtam, ahogy például a Manchester Cityt lefocizták, ahhoz képest fillérekért vett kerettel, túlnyomórészt hazai játékosokkal. Angliában ezt nem lehet már megcsinálni sajnos.
– S ha már Dortmund, mintha az aktuális foci értékelésénél sokszor előjönne az a kérdés, hogy „saját nevelésű csapat vagy összevásárolt”?
– Igen, nálam biztosan előjön. Egyrészt nyilván a nosztalgia mondatja velem, hogy akkor volt jó világ, amikor még egy csapatban három idegenlégiós játszhatott legfeljebb, de szerintem ez a normális. Nekem fontos, hogy tudjak kötődni a játékosokhoz, és többek között ezért nem tud érdekelni nagyon a mai Videoton sem: míg a kilencvenes évek kiesés ellen küzdő Vidijeit teljesen a magaménak tudtam érezni, ehhez a csapathoz sajnos semmi közöm. És pont ez a hozzáállás az, ami ma már lehetetlenné teszi számomra, hogy igazán szurkoljak egy csapatnak, hiszen bármikor megváltozhat minden. Angliában sokáig nem volt kedvenc csapatom, aztán beleszerettem a BL-elődöntős Leedsbe, amikor nagyrészt fiatal, brit és ír játékosokra építve verték végig Európát. De tudom, hogy ha majd jön egy arab olajsejk, aki egy új Chelsea-t akar csinálni a klubból, és mondjuk, megváltoztatja a mez színét pirosra, mint most a Cardiff ázsiai tulajdonosai, és odahozza a csapathoz a fél brazil és spanyol válogatottat, akkor én azért nem fogok tudni lelkesedni, sőt. Szóval nem könnyű, ha az embernek ilyen idióta elvei vannak. Másfelől meg azt gondolom, hogy szerencsés vagyok, amiért a labdarúgás legjobb időszakából (szerintem a hetvenes évektől a kilencvenes évek elejéig tartott ez) még sok konkrét emlékem van. A legjobb időszakot nem színvonalra értem feltétlenül, bár a válogatott futball esetében egyértelműen erre a korszakra estek a legjobb vébék. Egyszerűen szerethetőbb volt a foci még akkor: a tényleg bosszantó amatőrizmusokat addigra már leküzdötték, viszont az üzleti jelleg még nem dominált annyira, mint a kilencvenes évek közepe óta egyre inkább. És mint aki abban a focivilágban szocializálódott, ezt a mostanit sokkal kevésbé tudom elfogadni.
– Kedvenc, máig ható technikájú és emlékű játékosaid?
– Valamiért mindig is szerettem a gyors, technikás, alacsony szélsőket. Ez nem tudom, miből jön, hiszen én egy-két évet leszámítva mindig a tornasor elején álltam, és technikás se voltam soha, mindig védőt játszottam. A kedvenc játékosom sokáig Májer Lajos volt, aki túlzás nélkül zseniális volt, ha kijött neki a lépés, a Vidi UEFA Kupa-menetelésekor elképesztő dolgokat művelt, a Madridban lőtt gólon túl is. Nagyon bírtam az olyan, hasonló típusú játékosokat, mint Pierre Littbarski vagy Marc Overmars. Ahogy a túl jó és túl népszerű csapatokat nem szerettem soha, ugyanúgy a legnagyobb sztárokat sem. Így volt a kedvenc francia játékosom Platini helyett Giresse például, és nem Maradonát vagy Romáriót fogom mondani a megfelelő korokból, hanem Enzo Scifót vagy Gary McAllistert – utóbbira senki sem emlékszik, mekkorát focizott a kilencvenkettes Európa-bajnokság mindhárom skót meccsén. Aztán John Barnestól Chris Waddle-on át Tony Adamsig sok-sok angol kedvenc. Sok ilyet tudnék meg sorolni, és a maiak közül is nyilván sok mindenkit bírok (bár közülük már jóval több a brit), de azért ha all time kedvenceket kell mondani, akkor ezek a kivarrt metroszexuálisok kevésbé jutnak az eszembe. Egyébként is sokkal jobban emlékszem a régi meccsélményekre, a mai meccszuhatagban hamar elveszik minden.
– Legkedvesebb focitémájú zenéd, esetleg kliped?
– Ha csak egyet lehetne mondani, akkor egyértelműen a volt Marseille-kapus, Pascal Olmeta Tape dans un ballon című számát jelölném, az egész produkció frenetikus élményt nyújt, valahányszor megnézem.
