– Gigi, hová mész?
– Ahová akarok, baszd meg!
Ezt persze csak magamban válaszoltam, hiszen mindig tiszteltem a feljebbvalóimat, és úgy feleltem nekik, ahogyan elvárták” – meséli új önéletrajzi könyvében Gianluigi Buffon.
Ez a rövid szösszenet egyáltalán nem tűnik a kapuslegendára jellemző pillanatnak, nem tartozott sem a hisztiző ripacsok közé, sem a trágárkodó balhés focisták táborába. Amikor azonban egy modell lett a barátnője, a Juventusnál aggódni kezdtek, hogy nem a futballra fog koncentrálni. A fenti idézet ezzel kapcsolatban fogalmazódott meg a kapusban, de mint maga is írja, csupán a fejében válaszolt igazán őszintén a kérdésre. Talán ez adja vissza legjobban a személyiségét, egyben pedig azt is, milyen az Elbukni, felállni, elbukni, felállni című könyve.
A most 47 éves ikon mindössze hét fejezetben enged betekintést a gondolataiba, de így is árnyalt képet kaphatunk róla – bár a legtöbb önéletrajzi művel ellentétben Buffon könyve egyáltalán nincs strukturálva. A kapus lépten-nyomon elvész a saját gondolataiban, egy-egy rövid epizód erejéig rendszeresen eltér az eredeti történetétől, látszólag némelyik bekezdés ad hoc jelleggel van betűzve a történetei közé. A csapkodó meséléstől viszont kevésbé hat újságírói brillírozásnak a könyv, inkább olyan hangulatot teremt, mintha a kiváló futballista leülne velünk szemben – és mesélne.
Ennek ékes példája a harmadik fejezet, amelynek központjában egy Marc Chagall-kiállítás áll. Buffon gondterhelt fejjel a rossz időre való tekintettel ellátogatott egy múzeumba, ahol annyira tetszettek neki a festmények – különösen a Séta című alkotás –, hogy többször is visszament végignézni a képeket. Ekkorra már tudatosult benne, hogy depresszióval küzd, de a festmények nyugtató hatására érdeklődni kezdett a festészet, különösen a kortárs művészek munkái iránt.
„Elég sok pénzed van, vehetnél magadnak néhány szép képet” – javasolta neki Riccardo Agricola, a Juventus akkori csapatorvosa. Buffon így is tett, de szép lassan annyi festmény lepte el a lakását, hogy új otthon után kellett néznie.
A kapus beszámolójából – számtalan vargabetű után– kiderül az is, hogy
- Andrea Agnelli egy szerencsétlen beszélgetés után Buffonnal és Pavel Nedveddel sem állt szóba,
- Fabio Capello hogyan alázta porig Alessio Tacchinardit a cipője miatt,
- de szerepel néhány mondat erejéig többek között váratlan barátsága Antonio Cassanóval a nehéz természete ellenére, valamint Luciano Moggi sportigazgató besúgói hálózata is.
Mindez csupán egyetlen fejezetben szerepel, amelynek lényege, hogy a fel-felbukkanó pánikrohamainak kezelésében milyen komoly segítséget nyújtott a művészet. Buffon, valamint a könyv elkészítésében segédkező Mario Desiati azonban nem trehányságból hagyta ki a szerkesztést a kiadás előtt. Épp ellenkezőleg. Ez az a káosz, ami a kapus fejében folyamatosan tombol. A külvilág számára ő mindig is egy védéseit szenvedélyesen ünneplő, társait folyton ugrató fickónak számított, miközben a belső monológjában felbukkannak érzések, kételyek, örömök, bosszúságok és persze felkavaró emlékek.
