Ötven évvel ezelőtt Szolnokon rendezték a Magyarország–Svájc találkozót, mert a labdarúgó-szövetség másfél esztendőre száműzte a fővárosból a válogatottat. Ennek oka az volt, hogy
Ezért aztán a bolgárokat a következő év márciusában Zalaegerszegen fogadta a csapat (3-1), majd májusban Székesfehérvárra telepítették a magyar–jugoszláv meccset (3-2), jóllehet azon búcsúzott a válogatottól Albert Flórián. Az aranylabdás Császárnak semmi köze nem volt a királyi székhelyhez, ám ez sem számított, a különleges találkozót sem rendezhette Budapest, amelyet olyan bőszen büntetett az MLSZ, mint manapság a kormány teszi.
Így játszották Szolnokon a magyar–svájci partit 1974. december 4-én. Mivel a Tiszaligeti stadionban nem volt világító-berendezés, a köd és a sötétedés veszélye folytán a mérkőzést hétköznap délután egy órakor kellett kezdeni, e miatt a televízió nem adta egyenesben, csak 17.20-tól, felvételről.
A villanyfényen kívül igyekeztek mindent előállítani a fennállásának 900. évét ünneplő Szolnokon, a sporttelep felújítására három hónap alatt 10 millió forintot költöttek. A helyi Néplap szívet melengetően jelentette: „A rendezők maguk mögött érzik a megye párt- és állami szerveinek támogatását, s ez a biztosítéka annak, hogy a magyar sporttársadalom közmegelégedésére bonyolítják le a válogatott találkozót.”
A Képes Sport szerint
sártengerből stadion emelkedett, igaz, a mérkőzés előtt néhány órával még népes csapat végezte az utolsó simításokat.
A jegyeket november 11-én kezdték árusítani, ám elővételben nem kelt el mind a 17 500 belépő, nagyjából négy és fél ezer tikett eladása az utolsó fél napra maradt. Ülőhely csak 3420 volt egyenként 40 forintért, az állóhelyekért 25 forintot kellett leszurkolni. Végül megteltek a tribünök, de ez semmi nem volt ahhoz képest, hogy a Népstadion 1973-as – egyaránt telt házas – vb-selejtezői közül előbb 67 392-en váltottak jegyet a magyar–osztrákra (2-2), majd 73 070-en az „edströmös” és póttribünös magyar–svédre (3-3), amelyen elúszott a vb-szereplés, noha a kvalifikációs csoportmeccseken a válogatott mindvégig veretlen maradt.
Az év rekordját azonban egy bajnoki kettős rangadón jegyezték fel: 1973. szeptember 9-én 75 552 fizető nézője volt a szintén mobil lelátók beállításával megrendezett Vasas–Újpest (4-2), FTC–Honvéd (2-1) dupla derbinek. Másfél hónappal később pedig elveszett az a hat és fél ezer ember, aki elszenvedte a keletnémet Reinhard Lauck gólját; az egyetlent, amely aznap esett a kongó létesítményben…
A válogatott 1974-ben sem szórta a gólokat, a svájciak vendégjátéka előtt 2-0-ra kikapott Walesben, majd 0-0-t ért el Várnában a bolgárokkal. Abban az esztendőben 36 labdarúgó szerepelt a nemzeti együttesben, a legtöbbször – 7-szer – Mészáros Ferenc (Vasas) szerepelt a csapatban, mögötte Bálint László (FTC, 6), valamint az egyaránt 5-ször pályára lépő Török Péter (Vasas), Bene Ferenc (Újpest) és Máté János (FTC) következett. A mérkőzésekre tíz játékost delegált az Újpest, egyaránt hetet az FTC és a Vasas.
A kapitányok éppen egy csapatra való újoncot avattak, bemutatkozott Becsei József és Kiss Tibor (mindkettő MTK), Csapó Károly (Tatabánya), Fekete László (Újpest), Kántor Mihály és Lakinger Lajos (mindkettő Vasas), Mucha József (FTC), Nagy III János (Videoton), Pénzes Mihály és Póczik József (mindkettő Győri ETO), Tóth József (Pécs).
Moór Ede megbízott szakvezető Szolnokra hét futballistát (Szigethy András, Kolár Endre, Horváth József, Dunai III Ede, Fazekas László, Bene, Nagy László) vezényelt az Újpestből, kilencet további nyolc klubból – egynél többet a lila-fehér klub játékosain kívül csak Angyalföldről – hívott meg.
René Hüssy svájci kapitány szintén kilenc klubból trombitálta össze keretét, ám túlnyomórészt ismeretlen fiatalokkal kísérletezett, a szereplési átlag az 58-szoros válogatott Köbi Kuhnnal 9,7, nélküle 4,4 volt. Az alpesi kezdő tizenegy így festett: Hans Küng (Winterthur, addig 1-szer volt válogatott) – Valentini (Sion, 7), Kuhn (FC Zürich, 58), Bizzini (Chénois, 4), Botteron (FC Zürich, 4) – Schild (Young Boys, 5), Hasler (FC Basel, 13), Schneeberger (St. Gallen, 3) – Pfister (Servette, 4), Kudi Müller (Hertha, 5), Risi (Winterthur, 3).
Ám a magyar csapat csak kínlódott, pedig az MLSZ 1974-ben vezette be a követelményrendszert, amelytől forradalmi változást remélt a szövetségi vezérkar.
A svájciakat Fazekas László 11-esével sikerült legyőzni, a válogatott megismételte a négy évvel korábbi bázeli eredményt (akkor is 1-0-ra nyert a csapat, ugyancsak Fazekas góljával). Az 1970-es együttesből négyen maradtak: Dunai III, Halmosi Zoltán, Fazekas és Bene. Az összeállítás ez volt: Mészáros – Török, Nagy III, Horváth, Tóth – Dunai III, Csapó (Kiss), Halmosi (Kolár) – Fazekas, Bene (Máté), Nagy.
A sajtót nem bűvölték el a látottak. Az Esti Hírlap leszögezte: „Győztünk, de nem léptünk előre. Továbbra sem tudunk gólt rúgni, e nélkül pedig nehéz nyerni.”
A Hétfői Hírek szomorúan állapította meg:
Nincsenek klasszis játékosaink! A magyar labdarúgás több évtizedes történetében erre aligha volt példa. Ameddig csak visszaemlékszünk, a klubok mindig szállítottak nagy tehetségeket, s nem akadt periódus – akár a háború előtt, akár utána – a legutóbbi évekig, amikor ne lettek volna nagy csillagok, akiket ne ismert volna egész Európa, sőt a világ. Most nincsenek.
A már említetteken kívül az NB I-ben a következő futballisták játszottak rendszeresen: Juhász Péter, Tóth András, Fekete László, Zámbó Sándor (mind Újpest), Páncsics Miklós, Kocsis Lajos, Szűcs Lajos (mind Honvéd), Ebedli Zoltán, Kű Lajos, Branikovits László (mind FTC), Müller Sándor, Vidáts Csaba, Várady Béla (mind Vasas), Kovács József (Videoton).
Mai szemmel különleges kollekció. De az akkori kritikusok nem a mostani NB I-es készletre, hanem az ötvenes-hatvanas évek mezőnyére tekintettek. A fővárosi szurkolók pedig nem hatódtak meg a válogatott visszatérésétől: 1975. április 16-án mindössze 21 080 ember fizetett be a magyar–walesi Eb-selejtezőre.
A drukkerek ráéreztek, hogy a csapat a Népstadionban ott folytatja, ahol másfél évvel korábban abbahagyta: kikapott 2-1-re.
