Nemzetközi foci

Thomas Tuchelnek fel van adva a lecke: mihez kezd a 10-esek inváziójával?

Getty Images
Getty Images
Elözönlötték az angol focit a technikás, kiválóan képzett és sokoldalú játékosok, noha néhány éve még hiány volt belőlük. Thomas Tuchel, a leendő angol szövetségi kapitány már most elkezdhet gondolkodni, hogyan szorítson helyet csapatában egyszerre Bellinghamnek, Fodennek, Palmernek és Grealishnek is, miközben még rajtuk kívül is legalább féltucat pályázó van a posztra.

A 10-es mez már az „ősidőkben” is általában a legnagyobb klasszisoknak járt, de az 1980-as években jutottunk el oda, hogy a számozás összenőtt egy külön pozícióval: az irányítónak vagy játékmesternek nevezett poszttal, amely a középpálya és a támadósor között elhelyezkedő, a csapat támadójátékát mozgató futballistákat jelöli. Ekkor már nem a középcsatárok számítottak a legnagyobb sztárnak, hanem a hátukon 10-es számot viselő futballzsenik: Maradona, Platini, Zico, hogy csak a legnagyobbakat említsük, és aztán ez a következő évtizedre is így maradt (bár később a 10-es szerepkör alaposan megváltozott, de ez külön cikk témája lenne).

Ahogy aztán a futballtörténelem későbbi klasszikus 10-eseit vesszük sorra Zidane-tól Hagin át Roberto Baggióig, a sorból feltűnően hiányoznak az angolok. Igen, még a leginkább ideillő Paul Gascoigne sem volt igazi 10-es:

az átlagosnál ugyan jóval technikásabb és sokoldalúbb volt, de alapvetően a középpályán játszott, ahol részt kellett vennie a labdaszerzésben és a védekezésben is.

Mindez leginkább abból következett, hogy az angol futballban évtizedeken át uralkodó, szigorú 4-4-2-es játékrend alapból lehetetlenné tette a 10-es pozíciót, így ezek a játékosok, ha nem voltak elég erősek ahhoz, hogy a középpálya húsdarálójában küzdjenek (mint tette Gascoigne), akkor jellemzően kiszorultak a szélre. Angliában néha még most is tetten érhető a beidegződés, hogy az átlagosnál technikásabb játékosokat automatikusan szélsőnek tekintik, de ez ma már maximum elszólás, régebben viszont zseniális játékosok szorultak ki a szélre, Chris Waddle-tól Joe Cole-ig, akik csak kivételes esetben tudták megmutatni, hogy kötetlenebb szerepkörben mire képesek (mint amikor Bobby Robson az 1990-es vébén áttért az ötvédős rendszerre, és Waddle hirtelen megtáltosodott középen).

Stu Forster/Getty Images Pau Gascoigne az 1996-os, hazai rendezésű Európa-bajnokságon.

Idővel azonban fordult a kocka, és a korábban már említett forradalmi változásoknak köszönhetően az angol utánpótlásban egyre nagyobb számban jelentek meg a kreatív, technikás futballisták, akik már nem szélsők, de nem is csatárok, hanem a(z általában egyetlen) támadó mögötti kötetlenebb szerepkörben érzik magukat a leghasznosabbnak. Olyannyira, hogy már Gareth Southgate-nek is problémát okozott, hogyan hasznosítsa a kreativitásukat, a decemberig megbízott angol szövetségi kapitány, Lee Carsley, illetve utódja, Thomas Tuchel sorsa pedig még nehezebb lett, hiszen a nyári Európa-bajnokságon még „csak” Jude Bellingham és Phil Foden tűnt kihagyhatatlannak közülük,

azóta viszont Cole Palmer is olyan formába lendült, hogy ő is helyet követelt magának a kezdőben.

A teljes cikket előfizetőink olvashatják el.
Már csatlakoztál hozzánk? Akkor a folytatáshoz!
Ha még nem vagy a 24 Extra előfizetője, ismerheted meg a csomagokat.

Már előfizető vagyok,

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
Olvasói sztorik