Az osztrák labdarúgás a kilencvenes évekre hullámvölgybe, egy évtizeddel később komoly gödörbe került. Ugyan 1990-ben Josef Hickersberger, majd 1998-ban Herbert Prohaska irányításával kijutott a világbajnokságra, ám a Toni Polster és Andreas Herzog vezette csapat nemzetközi szinten súlytalan maradt, az említett két vébén összesen egy meccset nyert meg.
De legalább kijutott, amit utána évekig nem mondhatott el. Prohaska 1999-es távozását követően 12 év telt el úgy, hogy egyik szövetségi kapitány sem tudott pozitív mérleget felmutatni, és ugyan rendezőként ott lehetett a 2008-as Eb-n, szégyenszemre nyeretlenül esett ki. Azzal a Hickersbergerrel a kispadon, akinek második érája már nem volt olyan klassz, a legalább 10 meccsen szövetségi kapitányként dolgozó szakemberek közül toronymagasan a leggyengébben teljesített.
Volt honnan felállni, a világranglista 82. helye olyan mélynek tűnt, aminél lejjebb már nehéz pottyanni. 2011-ben jött Marcel Koller, aki gatyába rázta a válogatottat. A svájci szakember volt az első, aki selejtezőn keresztül kijuttatta az osztrákokat egy Európa-bajnokságra, vezetésével 2016-ban a nemzeti csapat elérte valaha volt legmagasabb (10.) helyét a FIFA-világranglistán.
Ezt a csapatot örökölte meg Franco Foda, akinek a 27 győzelemből, 6 döntetlenből és 15 vereségből álló mérlegével nem kell elbujdokolnia, ám a szakma inkább egy tutista, védekezésre berendezkedő edzőként ismerte el. A csapat a 2021-es Eb-12. hely után elbukott a világbajnoki pótselejtezőn (pedig Wales nem tűnt verhetetlennek), így a szerződését nem hosszabbították meg.
Konzervativizmusból a modernizáció felé
Tavaly márciusban Peter Schöttel sportigazgató azt a feladatot kapta, hogy találja meg az új, ideális szövetségi kapitányt. Olyat, aki jó, megfizethető, van benne kellő potenciál.
A helyi lapok fel is állították a sorrendet, a legesélyesebbnek a Fraditól pár hónappal korábban menesztett Peter Stögert tartották, de ott volt még a listán Ralph Hasenhüttl, Andreas Herzog, Adi Hütter, Oliver Glasner, Rene Aufhauser és Gerhard Struber neve is.
Ezek után általános megdöbbenésre Ralf Rangnick lett a befutó. A meglepetés ereje nem is az ő személyében rejlett, mert szakmai tudását senki sem kérdőjelezte meg, ráadásul a Red Bull-univerzum révén évekig a Salzburg és az RB Leipzig futballigazgatójaként dolgozott, azaz volt rálátása az osztrák labdarúgásra. Azonban ő akkor még a Manchester United menedzsereként dolgozott, és már megállapodott a folytatásról, a tanácsadói munkakör betöltéséről is.
Ehhez megtalálta azt a magot, amelyre szüksége volt, és amelyet ismert a Red Bull klubhálózatából. Márpedig azt ő építette fel, és ha a játékosai találkoztak az ő elveivel, és olyan edzőkkel, akikre nagy hatással volt, az megkönnyítette a munkáját.
A játékfilozófiája merőben ellentétes volt Franco Fodáéval, aki védekező típusú, kontrázó csapatot épített, ami olykor frusztrációt váltott ki azokból a játékosokból, akik ennél támadóbb stílust képviseltek klubjaikban. Foda statisztikája jó volt, ám komoly csapatok ellen csupán annyit ért el, mint a már említett 2021-es Eb-nyolcaddöntő, ahol hosszabbításra bírta kényszeríteni az olaszokat.
Tom Middler, a The Other Bundesliga podcast műsorvezetője szerint „hiányoztak az ötletek, a válogatott konzervatív futballt játszott, aminek időnként meg is lett az eredménye, de szörnyű volt nézni, hogy Ausztria legjobb tehetségei kárba vesznek.”
Rangnick nem hazudtolta meg önmagát, a modern német futballból ismert Gegenpressinget egyből ráhúzta a csapatra. Az eddig óvatos válogatott a labda elvesztése utáni letámadásban, labdaszerzésben és gyors támadásépítésben kiélvezhette a kreativitását. Amíg Foda futballja olykor annyira felbátorította a gyengébb ellenfeleket, hogy Ausztria képes volt kikapni Lettországtól (0-1) vagy Izraeltől (2-5), addig Rangnick a bemutatkozáskor Horvátországban vezette 3-0-s győzelemre új tanítványait.
Köszönjük, Lobanovszkij!
Nos, Rangnick futballistaként nem vitte sokra, 25 évesen már játékosedzőként irányította az FC Viktoria Backnang, majd a TSV Lippoldsweiler csapatát. És folyamatosan ötletelt.
1984-ben még az egész németországi futball az emberfogás megszállottja volt. „Ha kell, akkor követed a mosdóba is!” – ezt a mondást minden védekező játékos ismerte. A Franz Beckenbauer-féle liberóval (hátra vont irányító-középhátvéddel) és merev 3-5-2-es felállással, emberfogásos védekezéssel operáló német stílus nem tűrt semmiféle újítást.
Máshol próbálkoztak már a zónavédekezéssel, de az eltökélt és tévedhetetlen német vezetés szerint ez náluk nem működhetett. Alacsonyabb szinten azonban miért ne lehetett volna kísérletezni? Württemberg tartomány egyes falvaiban alternatívákon dolgoztak, a ligapiramis legalján lévő csapatoknál új rendszerekben gondolkodtak. A fő hajtóerő egy hídépítő mérnök, Helmut Gross volt, aki szabadidejében az SC Geislingen amatőrcsapatát edzette, és próbálgatta a területvédekezést. Mindezt olyannyira titokban, hogy játékosait arra kérte, hogy nyilvánosan sohase beszéljenek arról, mit történt az edzéseken és tapasztalatairól is csak nagyon szűk körben cserélt eszmét.
Ebbe a körbe tartozott a fiatal Rangnick, aki Gross szerint a legkíváncsibbnak bizonyult és a legjobb kérdéseket tette fel. Rangnick jókor volt jó helyen, a Viktoria Backnang játékosedzőjeként az ő csapatát kérték fel a németországi edzőtáborozáson lévő szovjet Dinamo Kijev edzőpartnerének. A Valerij Lobanovszkijjal történő találkozás pedig mindent megváltoztatott.
„Néhány perc után, amikor a labda kiment az oldalvonalon, meg kellett számolnom az ellenfél játékosait. Itt valami baj van. Talán 13 vagy 14 emberük volt a pályán? Korábban is játszottam topcsapatokkal – természetesen mindig veszítettünk ellenük –, de legalább időnként hagytak egy kis levegőt.
A Kijev volt az első olyan csapat, amely szisztematikusan letámadott bennünket. Megértettem, hogy van másfajta játék is
– nyilatkozta Rangnick később.
Rojtosra nézett videokazetták
A rejtély megfejtése érdekében Rangnick és Gross mindennap találkoztak a sportiskolában, elemezték Lobanovszkij taktikáját. Azt, ahogy a védelem labdaorientáltan mozog, akárcsak a csapat többi része. A legnagyobb gondjuk azonban az volt, hogy erről kézzel fogható szakirodalmat nem találtak, a szovjet zseni pedig semmiről nem nyilatkozott. Mit volt mit tenni, Grosszal a letámadásos zónavédekezésről (Ballorientierte Raumdeckung) együtt kezdtek el szakkönyveket írni.
Célul azt tűzték ki, hogy útmutatóul szolgáljanak és megtanítsák az edzőknek, hogyan lehet azt tökélyre fejleszteni.
„Voltak barátaink Olaszországban, és küldtek nekünk videókat az Arrigo Sacchi irányította AC Milan meccseiről. Annyiszor leállítottuk és visszatekertük a szalagokat, hogy a berendezés elromlott” – mesélte másik nagy példaképéről.
Tudták azonban azt is, hogy az új elméletek csak akkor működnek, ha a gyakorlatban sikeresebbek, mint a régiek. Gross ezt bizonyította a VfL Kirchheim/Teck csapatával, amellyel feljutott a harmadosztályba. Rangnick a regionális ligában szereplő SC Korb csapatánál próbálkozott, de óvatosan: csak a szezon első fele után váltott taktikát. A nézők eleinte elborzadtak, de hamar jött a siker: az SC Korb mindössze két meccset veszített el a szezon második felében, és magabiztosan feljutott.
Ha amatőrökkel megy, akkor bármelyik csapattal működik
– gondolta Rangnick, akinek szerencséje is volt, hiszen a VfB Stuttgart ifjúsági koordinátora addigra Helmut Gross lett, aki 1990-ben magával vitte a klubhoz. Ugyan velük a VfB Stuttgart 1988 és 1991 között zsinórban négyszer lett német ifjúsági bajnok, a válogatott 1990-es vb-aranyérme vagy a Stuttgart felnőtt csapatának 1992-es Bundesliga-címe még azt jelezte, nem jött el az idő az újításra.
Az átállás egyébként sem megy egyik napról a másikra, ráadásul egy ilyen nagy váltáshoz a játékosok mellett a teljes klubvezetés meggyőzésére is szükség lenne. Rangnick az SSV Reutlingenhez, majd nem sokkal később az SSV Ulmhoz szerződött, hogy tökéletesítse elméletét.
Klopp is őt másolta
A Bundesliga másodosztályában szereplő klubnál dolgozott, amikor 1998-ban meghívták egy tv-műsorba, hogy meséljen a négyvédős, letámadásos taktikáról.
Abban az országban tettem meg, amely a világnak a liberópozíciót adta. Futballeretnekké váltam
– jegyezte meg. Egészen 2000 nyaráig az is maradt, ám miután a német válogatott csúfosan leszerepelt az Európa-bajnokságon, és (akkor, majd négy évvel később is) nyeretlenül kizúgott a csoportkörből, hirtelen megnőtt a kereslet a reformerek iránt.
Rangnick ekkor már óriási előnnyel bírt, és jöhettek a nagy kihívások a Stuttgart, a Schalke és a Hoffenheim csapatainál. Bevallotta, számára nagyon imponáló, hogy még Jürgen Kloppot is inspirálta, hiszen az ő Gegenpressing-stílusa az, amit a Liverpool menedzsere már Heavy Metal Footballnak nevez.
„Amit Hoffenheimben csináltunk, az nagy hatással volt a német futballra. Emlékszem, 2008-ban az első Bundesliga-évünkben a Borussia Dortmunddal játszottunk, ahol Klopp dolgozott, és 4-1-re nyertünk. De úgy, hogy könnyen szerezhettünk volna hat-hét gólt is, mert folyamatosan nyomtunk.
Jürgen azt mondta, hogy pontosan ezt a futballstílust szeretné a jövőben a Dortmunddal játszatni. A következő két évben olyan lenyűgözően fejlesztette csapatát, hogy két egymást követő bajnoki címet és két kupát sikerült nyerniük.
Enyhülő frusztrációval irány az Eb
A stílus, ami bejött Németországban, illetve Klopp jóvoltából a Liverpoolban, ült az osztrák válogatottnál is. Az eredmény egy olyan csapat lett, amely a letámadásos, nagy energiájú stílust és a taktikai finomságokat is jól ötvözi. Ausztria kapott egy olyan nagy hatású szakembert, mint amilyen a magyaroknak Marco Rossi lett.
„Igazán erős kapcsolatot alakított ki játékosaival, mindenkivel megérteti magát, aminek nagyon pozitív hatása lett. Jót tett az osztrák futballnak, hogy ekkora szakembert talált” – nyilatkozta a korábbi 73-szoros válogatott védő, Sebastian Prödl.
Szerinte Rangnick kinevezése nem csupán felkeltette és a csapatra irányította a figyelmet, de növelte az elvárásokat is.
Az osztrák játékosok meglehetősen lazák: ha elég a 80 százalék, akkor mi annyit adunk. Rangnick ezen változtatott.
Az eredmények pedig jöttek, bár a csapat a már említett első, horvátok elleni sikert követően egy döntetlennel és négy vereséggel zárta a Nemzetek Ligáját és kiesett az A csoportból. Ugyan szűk vereségek voltak, de ettől még a szurkolók kudarcként élték meg.
Olyannyira, hogy a tavaly novemberi, Olaszország elleni barátságos mérkőzésre mindössze 18 ezren váltottak jegyet egy 48 ezer fős stadionban. A 2-0-s győzelemmel viszont beindult valami.
A Rangnick-csapat 2023 nagy részében veretlen volt, a svédeket és az azerieket otthon és idegenben is legyőzte, ikszelt Belgiumban, és amikor a rivális a múlt héten Bécsbe látogatott, mindössze két és fél óra alatt eladtak minden belépőt az Ernst Happel Stadionba – kevesebb, mint egy évvel az olaszok elleni meccs után.
Gerald Gossmann sportújságíró szerint Rangnick érkezése enyhített a frusztráción, végre akadt egy olyan szakember, aki felismerte, hogy Ausztriának több játékosa van a topligákban, mint valaha. De ahhoz, hogy ezt ki lehessen aknázni, megfelelő rendszerre van szükség.
Az osztrák futballban ez régóta aggodalomra adott okot. Voltak bátor támadó játékosaink, akikhez óvatos, kiváró edző párosult. Ralf Rangnick ennek az antitézise.
Ami még fontos, hogy a kapitány végre bízik a hazai Bundesligában szereplőkben. A Red Bull Salzburg kapusa, Alexander Schlager immáron első számú kapusnak számít, Manprit Sarkaria és Alex Prass (Sturm Graz) is rendszeresen meghívást kap, a legutóbbi keretben ott volt a salzburgi Samson Baidoo, valamint a Rapid két játékosa, Matthias Seidl és Marco Grüll is.
Idén még két meccs vár a válogatottra, november 16-án Észtország ellen kell megmérkőznie Tallinnban, majd az év november 21-én, Bécsben zárul az Eb-házigazda Németország ellen.
