2003-tól kezdve 2005 májusáig fokozatosan, több részletben, összesen közel 800 millió fontért jutott a Manchester Unitedhez Malcolm Glazer amerikai üzletember, aki akkoriban már rutinos rókának számított a sportbizniszben: 1995-től az amerikaifutball-ligában (NFL) szereplő Tampa Bay Buccaneerst is tulajdonolta. Beszállását az angol fociba való a JP Morgan is finanszírozta, ám már akkor heves vitákat szült az üzlet, mert főleg hitelekből valósult meg, így Glazerék több mint 500 millió fontos adósságot halmoztak fel, évi 50 millió fontot is meghaladó kamattal. Ezen csökkenteni tudtak az évek alatt, a márciusi adatok szerint most mindössze 455 millió fontra rúg a United adóssága.
Az adósság az összeomláshoz vezető legjobb út
– mondta állítólag a kétezres évek közepén David Gill, a Manchester United korábbi vezérigazgatója, aki kifejezetten ellenezte Glazerék ténykedését. A mondat elhangzását tagadta, a csapat Red Knights nevű szurkolócsoportjának azonban megtetszett, és zöld-sárga sáljaikra (a Unitedet Newton Heath néven alapították, és akkor még ezek voltak a színei) is felírták.
Gill agresszívnak találta a hatalomátvétel módját, évekkel később távozott pozíciójából, hogy a klubvásárlást elősegítő, Glazer-barát Ed Woodward vegye át 2013-ban a helyét. A pénzügyi szakember volt az, aki meglátta az értéket a United brandjében, és gyakorlatilag meggyőzte Glazeréket, hogy jó üzlet lesz a manchesteri csapatba pénzt fektetni. Mióta vezérigazgatóvá nevezték ki a klubban, ő keres legjobban az angol foci hasonló pozícióiban lévő szakemberek között.
A legidősebb Glazer 2014-ben meghalt, két fia, Joel és Avram lettek a United felső vezetői. A United-szurkolók pedig egyre hangosabban felszólaltak az ellen, hogy a család rengeteg pénzt keres a klubon, miközben szerintük vissza nem igazán szeret forgatni. Ezt a meglátásukat leginkább a csapat átigazolásaival, illetve szolid eredményeivel támasztják alá a drukkerek (a MU Sir Alex Ferguson visszavonulása óta nem nyert bajnoki címet, kupákat is csak elvétve). Tény, hogy a befektetők közel 400 millió dollárt vettek ki felvásárlás óta a klubból, de a skót edző távozása után több mint egymilliárd fontot költöttek is játékosokra – más kérdés, mennyire váltak be ezek a futballisták.
A mindenhez értő Ed Woodward
Glazerék negatív megítélése mindig mérséklődött a szurkolók körében annak köszönhetően, hogy nem akartak játékosokat, edzőket ráerőltetni a csapatra, hagyták Fergusonnak, hogy csinálja azt, amihez a legjobban ért. A skót többször kiállt az amerikai tulajok mellett, mondván, mindig támogatták őt, ha játékosokat kért – ha pedig úgy tűnt, nem költekezett eleget a csapat, Fergusonnak az volt a magyarázata, „nincs érték a piacon”. Ez az érv számos esetben sántított, hiszen például a Cristiano Ronaldo távozásáért kapott őrületes összeget nem igazán költötték erősítésre: mindössze Antonio Valenciát szerezték meg az angol másodosztályból, Michael Owen is ingyen érkezett a csapathoz.
A rossz nyelvek szerint a pénz nagy részét Glazerék a saját zsebükbe juttatták, kisebb hányadát pedig az adósság csökkentésére fordították. Amíg Ferguson szállította a sikereket, a kritikákat el lehetett csitítani, hiszen a csapat versenyben volt a bajnoki címért, vonzó volt a világ legjobb játékosainak is. Az edzőlegenda visszavonulása után is profin kezelte a klub a kialakult helyzetet: 24 órán belül szerződtették helyére David Moyest, aki ideális választásnak tűnt, mellette pedig feltűnt Woodward mint Gill utódja, feladata a United pénzügyi felvirágoztatása lett.
Mintaszerűen is dolgozott a vezérigazgató, már akkor úgy beszéltek róla a szakmában, mint aki gyémántként képes eladni a United brandjét. Mindenhonnan ömlött a pénz, úgy árulta ki a klubot, hogy az követendő példa lett másoknak is: meghódította a kiaknázatlan indiai és kínai piacot, terjeszkedni kezdtek Amerikában, a legapróbb cégekhez is személyesen utazott el, hogy üzletet kössön. Az eredményeket nem lehetett elhallgatni:
- a közösségi médiát, az egyik legfontosabb piacot mintaszerűen kezdte használni a klub,
- a United modelljét pedig szép lassan más csapatok is elkezdték utánozni, miután a recept egyszerű és világos volt.
Woodward azonban szép lassan átvette az irányítást futballszakmai fronton is: játékosokról, koncepciókról hozott döntéseket. Ő győzte meg a Glazer családot, hogy Louis van Gaalt és José Mourinhót szerződtessék új menedzsernek, de mindkettő megbukott az Old Traffordon, nem beszélve arról, hogy elképesztő mennyiségű fontot elköltött a csapat ezekben az időkben új, de a rendszerbe nem passzoló játékosokra. Mindez a koncepció hiánya miatt történhetett: a legtöbb európai futballklub ma már sportigazgatóval dolgozik, ő az, aki a menedzserrel együtt kitalál egy irányvonalat, amelyhez mind az átigazolásokat, mind a taktikát igazítják. Woodward azonban régi módiban hitt, ezt ő maga nyilatkozta 2013-ban:
Nincs sportigazgatónk, mert mi a menedzsert támogatjuk. Nem úgy tekintünk rájuk, mint akik csak két-három évre érkeznek hozzánk.
Ez a szemléletmód szakmailag nem vált be: ha piaci alapon úgy tűnt, egy futballista jó lehet a Unitednek, Woodward átnyomta a dolgot a tulajdonosokon, az aktuális edző pedig legfeljebb nyugtázhatta a döntést. A megkérdőjelezhető átigazolásokon túl kedvezőtlen szerződéshosszabbítások is tetézték a bajt Manchesterben, mígnem kialakult egy olyan légkör, amelyben sem a játékosok, sem az edzők nem érezték jól magukat. Bizalmi embereket neveztek ki fontos pozíciókra, ekképp Matt Judge lett az átigazolásokért felelős biztos, aki meghallgatta az ügynököket, de a játékosok emberi oldalát nemigen vették figyelembe. Ügyvédeket küldtek tárgyalni, Glazeréknek pedig tolmácsolták, hogyan alakult a helyzet.
A lassú ügymenetek végül odáig jutottak, hogy a klub több topjátékosokról is lecsúszott az elmúlt hónapokban, helyettük olyanokat szerződtettek, akikre a menedzserek nem tartottak komolyabb igényt – friss példaként Donny van de Beek említhető meg, aki epizodista lett a negyvenmillió fonthoz közelítő vételárával.
Végül Ole Gunnar Solksjaer mellett tette le a voksát Woodward és a Glazer család, a norvég klublegendával igyekeznek visszaállítani a megtépázott renomét, ő sokkal simulékonyabb szakvezető Van Gaal és Mourinho után. Közben a csapat futballban mutatott sikertelensége a pénzügyi mérlegre is rányomta a bélyegét: a legfrissebb adatok szerint a Manchester United a világ negyedik legértékesebb klubja 4,2 milliárd dolláros piaci értékével, ez pedig jelentős visszaesés az előző évekhez képest. Miután a United gazdasági modellje ismert, így reprodukálható, úgyhogy
Közben a koronavírus-járvány alapjaiban formálta át a futballt: nem elég, hogy a topcsapatok egyébként is görgetik maguk előtt a milliárdos adósságokat, az újabb gazdasági reccsenésre valami új megoldást kerestek.
Megoldás? Szuperliga! Jó megoldás? Nem!
Joel Glazer lett a hamvában elhunyt Szuperliga alelnöke, így a Manchester United nyakig benne volt a tizenkét szakadár klub döntésében, mely alapján külön játszóteret hoztak létre maguknak, így enyhítve financiális problémáikat az UEFA megkerülésével. Elgondolásuk az volt, hogy egy hétközi kupasorozatban a világ legjobb csapatai mérkőzzenek meg, ugyanis rájuk kíváncsiak igazán a szurkolók, a Bajnokok Ligája tervezett megreformálásából (amely 2024-25-ben lesz esedékes) nem kérnek. Az amerikai mintára megtervezett Szuperligából azonban a legtöbb csapattal egyetemben a MU is visszalépett, Joel Glazer pedig sűrű elnézéseket kért amiatt, mert nem tisztelték eléggé a szurkolókat és az európai futball hagyományait.
A bukás klubszinten is megmutatta hatását: Ed Woodward benyújtotta lemondását, melyet a klub úgy kommunikált: egyébként is tervben volt az idény végeztével, hogy a vezérigazgató más feladatok után néz. Vélhetően a népharagnak inkább volt köze ehhez, miután angol sajtóhírek szerint Woodward házát újból megrohamoztak a dühös szurkolók.
„Takarodjanak Glazerék!”
A United ősi riválisa, a Liverpool ellen játszott volna rangadót május másodikán, azonban a csapat szurkolóinak jelentős része tüntetni kezdett az Old Trafford körül, majd később a stadionba is betörtek, hogy kikényszerítsék a Glazer család távozását. A Szuperliga volt az utolsó csepp a pohárban.
Indokaik általánosításon alapszanak: Glazerék a pénzt kiveszik a klubból, vissza pedig nem forgatnak semmit. Részigazság persze van ebben.
- 2012-ben a New York-i tőzsdén 75 millió fontot kerestek Glazerék a United-részvényeken,
- 2014-ben, szintén tőzsdei ügyletekkel 130 milliót.
- 2017-ben 56 millió fontra tettek szert,
- 2019-től kezdve pedig több Glazer-családtag vesz ki pénzt a klubból, illetve ad el részvényeket 100 millió font feletti értékben.
- Avram Glazer tavasszal közel 100 millió fontért adott el részvényeket.
Ez azt is előrevetítheti, hogy az állítólag európai futballt nagyon is kedvelő Joel Glazer mellett a család többi tagja már nem ennyire elhivatott a United brandje mellett, így lassacskán ugyan, de kilépnek a klub mögül, lehetőleg minél nagyobb profittal (2019-ben az amerikai sajtó tényként írt arról, hogy az egyik családtag, aki a klubból 13 százalékot birtokol, szeretne kiszállni – végül ez nem történt meg).
Bár a keret megerősítésében nem szűkmarkúak a tulajok (szinte mindig 100 millió font feletti összeggel szaladnak neki a nyári átigazolási szezonnak), de a pandémia miatt érthetően vissza kellett venni a költekezésből. Így a nyáron főként olyan futballistákat szerződtetett a klub, akik nem teljesen a „felső polcról” érkeztek, említhető itt a 33 éves, szabadügynök Edinson Cavani. Az már valóban nem egy sikersztori, hogy a ráfordított fontmilliók ellenére a Manchester United – amely most második helyen áll –, nem egyszer oda sem ért a legjobb négybe a Premier League-ben.
A vasárnapi tüntetésben két rendőr is megsérült, az egyik súlyosabban, vélhetően az Angol Labdarúgó Szövetség szankcionálni fogja mindezt – jobb esetben pénzbírsággal, rosszabb esetben pontlevonással. A balhét élőben közvetítették a brit tévétársaságok, Gary Neville korábbi United-legenda szimpátiáját fejezte ki a tömegnek.
Az, amit most látunk, a tulajok ténykedésének következménye. Értem ezalatt a Szuperligát. Amúgy is bizalmatlanok feléjük, egyszerűen a Glazer család nem képes biztosítani a megfelelő pénzügyeket a klubnak. Egy vagyont keresnének, ha most eladnák a Unitedet, ez tiszteletreméltó lépés volna a részükről. A stadion csillog, de ha a dolgok mögé nézünk, minden rohad. Tíz éve nem voltunk BL-elődöntő közelében, évek óta nem nyertünk bajnokságot.
Roy Keane úgy fogalmazott, nem a Szuperliga áll kizárólag a háttérben, ez a harag évek óta gyülemlett a szurkolókban.
Nézzenek a tulajokra: az egész arról szól, hogy minél több pénzt vegyenek ki a klubból. Ez miért tetszene az embereknek? Néha radikálisabb eszközök kellenek, erre azért felkapja a fejét a világ. Bizonyosan nem itt lesz vége a dolognak.
A tüntetésen számos drukker az 50+1-es szabályra utaló táblát tartott a kezében, így utalva arra a gazdasági berendezkedésre, mely a Bundesligában kiválóan működik. Ennek lényege, hogy a klubok irányításában a szurkolók rendelkeznek többségi szavazattal, azaz hiába ontja egy tulajdonos a pénzét a csapatba, teljhatalmat akkor sem kaphat.
Meghatja egy kis felfordulás a Glazereket?
Aligha. Vagy legalábbis olyan mértékben nem, hogy eladják a klubot. Hosszú ideje lehet olvasni arról, hogy szaúdi befektetők szívesen megvásárolnák a Manchester Unitedet, de az amerikaiak 2005 óta minden egyes alkalommal elhatárolódtak az ilyesmitől,közben pedig megduplázták a klub piaci értékét.
Ahhoz, hogy meggondolják a klub eladását, a szurkolóknak nem lenne szabad jegyet, bérletet vásárolniuk, ki kellene kapcsolniuk a közösségi médiát – minden olyan platformon sztrájkolniuk kellene, ahol pénzügyileg megfoghatók a tulajdonosok. Ennek valószínűsége a zéróhoz közelít, és miután a legtöbb ország gazdaságát kezdik újraindítani, újra lesznek meccsbevételek, és az ezzel járó minden más pozitívum.
Ám mivel alkalmasint tényleg a profit az első Glazeréknek, brit sajtóértesülések szerint négymilliárd font fölötti összegért hajlandóak lennének elgondolkodni azon, hogy eladják a Unitedet – mert bár a népszerűtlenséget eddig is jól viselték, a csapat teljesítménye alapján egyelőre nem számíthatnak az eddiginél sokkal fényesebb évekre. Ugyanakkor a legnagyobb hibájuk alighanem az volt, hogy a szakmai döntéseket is rábízták Ed Woodwardra, most, hogy ő távozik és a United sportigazgatót keres, talán elindulnak egy sikeresebb klubmodell felé. A Manchester City és a Liverpool elmúlt években mutatott dominanciáját persze így sem lenne egyszerű megtörni.
