A hatvanas évek végéig sohasem fordult elő, hogy a magyar válogatott benevezett, de nem jutott ki a labdarúgó-világbajnokságra. Akkor is hallatlan pechje volt, amiért pótmérkőzésre kényszerült egyáltalán. Az azonos pontszámon (9) túl minden tényezőben felülmúlta riválisát: a gólaránya 16:7, míg a csehszlovák csapaté 12:6 volt, az egymás elleni eredmények (2:0, 3:3) ugyancsak mellette szóltak. Volna. Az idő tájt ugyanis egyik sem számított. A következő kvalifikációs sorozatban Hollandia együttese már gólkülönbséggel előzte meg Belgium válogatottját. (Két pótselejtezőt is rendeztek Európában, mert a svédek és az osztrákok, valamint a jugoszlávok és a spanyolok gólkülönbsége egyforma volt.)
A nagy bukás már 1967. október 29-én megkezdődött. Aznap a magyar válogatott tét nélküli Eb-selejtezőt vívott Lipcsében az NDK csapatával; azért tét nélkülit, mert – kronológiailag elsőként – már bejutott az Európa-bajnokság legjobb nyolc csapata közé. A Német Demokratikus Köztársaságnak nevezett államban aztán 1-0-ra kikapott, mire Csanádi Árpád, a Magyar Testnevelési és Sportszövetség elnökhelyettese, aki nem kedvelte a számára nem eléggé kifinomult Illovszky Rudolf szövetségi kapitányt, felvetette: nem kellene-e hazahozni Sós Károlyt, akit akkor már csaknem hét éve az NDK szakvezetőjeként tiszteltek a keletnémetek. Illovszkyval Lipcséig veretlen volt, nyolc győzelmet és egy döntetlent számlált a címeres mezes együttes, amelyet 1967 végén a világranglista negyedik, az európai rangsor második helyén jegyeztek. (Lipcsei sikere esetén vezette volna a kontinentális lajstromot.) Az NDK 1967. szeptemberi 3-1-es legyőzése alkalmával extraklasszisok sora – Göröcs János, Bene Ferenc, Varga Zoltán, Albert Flórián és a mesterhármast jegyző Farkas János – szerepelt az együttesben, s olyan kiegészítő emberek tartoztak a tizenegyhez, mint az 1968-ban Alberttel, Farkassal, valamint Novák Dezsővel együtt világválogatott Szűcs Lajos.
A csapat a földkerekség legközvetlenebb élmezőnyéhez tartozott – az 1966-os világbajnokságon fenomenális játékkal nyert 3:1-re a vb-n 1954, a szintén a magyaroktól elszenvedett 2:4 óta veretlen, kétszeres címvédő brazilok ellen –, jó esélye volt ismét a legjobb négy közé kerülnie az Eb-n. (Az 1964-es kontinenstornán bronzérmet érdemeltek ki hazánk – a harmadik helyezéssel amúgy súlyos csalódást keltő – fiai.) Ám 1968. január másodikán, az év első munkanapján MLSZ-elnökségi ülést kellett tartani, mert Illovszky fülébe jutottak a sporthivatali elöljáró kapitányváltást firtató szavai, az edző pedig megsértődött, és utóbb hiába kérlelték, hogy „Rudikám, ne vedd a szívedre, csak rád van itt szükség”, a tréner menthetetlenül lemondott. Ráadásul a hirtelenjében megkeresett Sós a felkérés gondolatát is elutasította, mondván: annyi ideje van távol, hogy nem ismeri alaposan a magyar mezőnyt.
Megbízatása abszurd történetek sorozatát indította el. Ezek büfészínészi előadásban mulatságosak, de valójában végtelenül szomorúak, mert egy világszínvonalú válogatott széteséséhez vezettek. Mivel Sós 1961 óta csak látogatóban járt itthon, a keret edzésein Solymosi Ernő becenevén, „Pixinek” szólította az újpesti játékoshoz hasonlóan szőke Mészöly Kálmánt, „Tichynek” nevezte a hazai futballkörökben Titinek hívott Göröcsöt, „Sinkovicsnak” keresztelte el a masszőr Vinkovics Lajost. Amikor azt kérdezte, „hol van a Sinkovics?”, a labdarúgók röhögve felelték, hogy a Nemzeti Színházban…
Ilyen körülmények között egyáltalán nem volt véletlen, hogy a magyar válogatott 1968-ban nem került a négyek díszes társaságába az Eb-n. Pedig a negyeddöntő első mérkőzésén – a Népstadion 80 ezer nézője előtt – 2:0-ra legyőzte a Szovjetunió csapatát. Ám a visszavágóra Sós a kapuba állította a sérülése miatt hónapokig nem védő, Moszkvában visszatérő Tamás Gyulát, továbbá Göröcs helyére betette a jó, de korántsem virtuóz Komora Imrét. A változtatások nem használtak, az együttes – ön- és potyagóllal – 3:0-ra alulmaradt, majd egyetlen további meccset sem játszott hatvannyolcban, mert az MLSZ a négyes döntővel, illetve az őszi olimpiai szerepléssel kalkulált. Ám hogy az ötkarikás esemény miatt miért nem kötött le egyetlen barátságos meccset sem a válogatottnak, azt csak a jó ég tudja, mert a mexikói játékokon jórészt olyan labdarúgók nyertek aranyérmet, akik addig egyszer sem szerepeltek az A együttesben. (Kivétel volt a 9-szeres válogatott Novák Dezső, az odáig 8-szoros Szűcs Lajos, továbbá a hatvannyolcig, valamint örökre „egyszeres” Páncsics Miklós, Fazekas László, illetve Fatér Károly.)
A csehszlovákok sem sok meccset vívtak 1968-ban, de mind a négy mérkőzésüket megnyerték, s Pozsonyban 3:2-re legyőzték a brazilokat is. Ezen a találkozón nyolc olyan játékosuk – Viktor, Pivarnik, Horváth, Hagara, Pollak, Frantisek Vesely, Jokl, Kabát és a triplázó Adamec – szerepelt, aki Marseille-ben is pályára lépett. A csehszlovák futball erejét tükrözte még, hogy a Kupagyőztesek Európa Kupája 1969-es döntőjében a Slovan Bratislava 3:2-es diadalt aratott a Barcelonával szemben, a Spartak Trnava pedig hajszálnyira volt a BEK-döntőtől, mert a legjobb négy között Amszterdamban elszenvedett 3:0-ás vereség után a visszavágó negyvenkilencedik percében 2:0-ra vezetett a Johan Cruyff vezérelte kultikus Ajaxszal szemben. (Aztán ez maradt a végeredmény.)
Az igazán erős csehszlovák válogatottra 1969. május 25-én, az évi első vb-selejtezőjén 2:0-ás vereséget mért a magyar csapat. A győzelem persze nem volt sima: az után, hogy a válogatottban európai ezüstcipősként és olimpiai bajnokként debütáló Dunai Antal már az elején megszerezte a vezetést, Albert az utolsó percben fejelte a másodikat. Ez volt a „Császár” utolsó gólja címeres mezben, mert húsz nappal később ragyogó pályafutását kettétörő, súlyos sérülést szenvedett az aranylabdás center, miután a dán Engedahl kapus brutálisan „beleszállt” Koppenhágában. Előbb azonban Dublinban vívott újabb selejtezőt a magyar együttes, és 2:1-re nyert az írek ellen. Sós 4–3–3-as formációban játszatta a csapatot, a középpályán három támadójátékossal, a szerelni és gürizni nem tudó és nem is akaró Göröccsel, Alberttel, Zámbóval. (Elöl Kozma, Bene, Dunai II szerepelt.) Az elképzelés képtelensége miatt a Népsport úgy érezte, a győzelem ellenére is fel kell emelnie a szavát, és váratlanul nekiment – Albertnek.
Kivételes tudású befejező csatár, de mozgáskészségét, fizikai és pszichológiai adottságait figyelembe véve, úgy tűnik, alkalmatlan erre a posztra. Egyébként is (…) az a különleges helyzet, amit ő a magyar labdarúgásban élvez, már-már veszélyes a számára. Senki nem mondja meg neki, hogy amit hétről-hétre nyújt, az kevés. Mi, újságírók is, szinte belekapaszkodtunk a csehszlovákok ellen utolsó percben fejelt góljába, mondván: ezzel elfeledtette kihagyásait.
A kritika nyomán Albert nem akart elutazni Dániába, a következő heti kvalifikációs mérkőzésre, és a bírálat felzaklatta még az újpestieket is. A Megyeri út környékén már addig is morogtak, mert a lilák – a címvédő Leeds Unitedet is kettős győzelemmel kiejtve – bejutottak a Vásárvárosok Kupája döntőjébe, s hiába rimánkodtak az MLSZ vezetőinek, hogy a szövetség próbáljon meg időpont-módosítást kérni a dublini és/vagy a koppenhágai vb-selejtezőre, a program így jött ki: Írország június 8-án, a VVK-döntő visszavágója június 11-én, Dánia június 15-én. S a csehszlovákok elleni válogatott-évnyitó előtt tíz újpesti sorakozott a keretben… A döntő amúgy rosszul kezdődött, mert a Newcastle 3:0-ás vereséget mért az addig veretlen és 25:5-ös gólaránnyal finalista lila-fehérekre. Ez talán azért is történt, mert a londoni átszállásnál elveszett Baróti Lajos edző mágneses táblája. Az alapvető eszközt úgy keresték a repülőtéren, mint a legértékesebb festményt, s attól fogva, hogy meglett, Barótit a labdarúgók „Rembrandtnak” hívták. A Népsport aztán Angliában is odavágott, hiszen azt jelentette Newcastle-ból: „Séta a vágtával szemben.”
Mire a visszavágón az Újpest a szünetben 2:0-ra vezetett – majd a második félidő első percében váratlanul gólt kapott, s ettől összeomlott (2:3). A lilák a műsor zsúfoltságának és a szövetség közönyének tulajdonították a fordítást, szurkolóik pedig Albert ellen fordultak: nem elég a kettős terhelés, még helyette is futni kell… A ferencvárosi középcsatárt végül – nem az újpesti drukkerek – rábeszélték, hogy játsszék Koppenhágában, de bár hagyta volna ki a végzetes találkozót! Az Idraetsparkban egyébként Dunai II is megsérült, ám a legnagyobb veszteség az volt, hogy a magyar futball elvesztette minden idők legnagyobb artistáinak egyikét, Albert ugyanis – bár tíz hónappal később felépült – soha nem lett már az a bámulatos labdaművész, aki Dánia előtt volt. Ráadásul a magyar együttes 3:2-re kikapott, jóllehet addig így festett a mérlege az északi ország legjobbjaival szemben: öt mérkőzés, öt győzelem, 23:1-es gólarány.
Ám – minden viszontagság ellenére – szeptemberben Prágában már-már kézben volt a továbbjutás. A csehszlovákiai selejtezőn a magyar válogatott klasszisának megfelelően, magával ragadóan futballozott – az újpestiek a nyári szünetben kipihenték magukat –, minek következtében a 48. percben 3:1-re vezetett. Ám Sós megakasztotta a szellemes támadásokban tobzódó csapatot. A szünetben Bene észrevette, hogy Mészöly zuhanyozik. Kérdezte tőle: „Te mit csinálsz?” Mire a Szőke Szikla röviden azt felelte: „Lecserélt.” Bene rohant a csapatkapitány Göröcshöz, aki kisírta, hogy Sós mégse váltsa le a védelem világklasszis oszlopát, így a kapitány visszahívta a pályáról a már az egész pauza során a pázsiton melegítő Juhász Istvánt. Majd az 55. percben, nem tudni, miért, mégis csak lecserélte Mészölyt, és a 3:1-es vezetésből 3:3 lett…
A játékosok addig csodabogárnak tekintették a szakvezetőt, de a biztos győzelem elszalasztása miatt elfordultak tőle, a korábban is bizarr szituációkat előállító Sós kezéből végképp kiesett az irányítás. Nem mond ennek ellent, hogy itthon a dánokat 3:0-ra, az íreket 4:0-ra verte a csapat, mert a kvalitás-különbségek alapján edző nélkül is hasonló fölény mutatkozott volna.
Ráadásul a pótselejtezőt sokszorosan rossz előjelekkel kellett megvívni. Dunai II újra megsérült – bár elutazott a csapattal, végül nem játszhatott –, és kidőlt Páncsics Miklós meg Szűcs Lajos is: utóbbit az írek elleni meccs kilencvenedik percében kiállították… A keret persze így is erősnek tetszett, a csatárok között az NB I góllistájának mindhárom dobogósa – Bene (27 gól), Puskás Lajos (25), Farkas (21) – ott volt. A teljes névsor így festett: Szentmihályi, Noskó, Göröcs, Fazekas, Bene, Dunai II, Zámbó (mind Újpest), Mészöly, Ihász, Menczel, Puskás, Farkas (mind Vasas), Kelemen, Kocsis (mindkettő Honvéd), Tamás (Diósgyőr), Halmosi (Szombathely).
A helyszínről a felek Pozsonyban állapodtak meg, és nem könnyen döntöttek: a kötélhúzás két napig tartott. Szóba került Belgium, Franciaország, Hollandia, Lengyelország, az NDK és Olaszország is, mielőtt a tanácskozás résztvevői kikötöttek Marseille-nél. Az érdeklődésre és a ráadást játszók mindenütt elismert képességeire jellemző: a találkozóra 300 újságírót akkreditáltak a világ minden tájáról, s a mérkőzést kilenc ország televíziója közvetítette egyenesben. (Figyelem, 1969-et írunk.) A különlegességekhez tartozott, hogy a meccsre egyhetes társasutazást hirdetett az IBUSZ Sportiroda 7900 forintért, valamint további 635-ért, amelyért 88 frank költőpénzt lehetett kapni. Noha az átlag kereset 2012 forint volt, a charter gép zsúfolásig megtelt…
A nézőtéren viszont csak 12 ezren ültek, és meglepetten tapasztalták a mérkőzés előtt, hogy csak a csehszlovák csapat melegít. A magyar elakadt a dugóban. Mivel Hegyi Gyula, az MLSZ elnöke gyomorrontást kapott, a válogatott tagjai hosszasan dekkoltak a Hotel Arbois előtt álló buszban, mialatt a sportvezető könnyített magán. E miatt – a rendőri felvezetés ellenére – az esti csúcsforgalomban ragadt a társas gépkocsi, olyannyira, hogy a játékosok abban öltöztek át (!) a nem csekély jelentőségű találkozóra. Ilyen előzmények után hallatlanul enervált játékkal, nem egy bántó potyagóllal szenvedett megsemmisítő vereséget az együttes, amelyet Adamec már előre elparentált. A szlovák ikonnal volt szerencsém találkozni harminc évvel Marseille után, és az edzővé lett, a múlt év karácsonyán elhunyt klasszis csatár így emlékezett 1969 decemberére:
A franciaországi mérkőzéstől nem tartottunk. Mivel a magyarok szinte már Mexikóban voltak, mi meg a prágai meccs első hatvan perce után úgy hittük, elbúcsúztunk a vb-től, Marseille-t megelőzően biztosak voltunk benne: ha ilyen körülmények között sem kaptunk ki, akkor a pótselejtezőn csak győzhetünk. A marseille-i meccset Prágában nyertük meg, illetve vesztették el a magyarok.
Itthon nemzeti gyászba fordult az év utolsó hónapja, a veszteseket pedig össze-vissza kaszabolták. A Képes Sport szerint „Szentmihályit idegösszeomlás fenyegette, Viktort csak a meghűlés.” Az Esti Hírlap úgy vélte: „A marseille-i 1:4-nek el kell indítania valamit, ami szellemében gyökeresen más, mint ami eddig volt.” A Népszabadság ekképpen reflektált: „A magyar futball a kispadra került. Elsatnyult, nem tartott lépést a modern realista labdarúgással, a klubok, az edzők nem képesek tudomásul venni, hogy – akár tetszik, akár nem – ma csak a harcos, lendületes, a százszázalékosan kondicionált játékosok vehetik fel a versenyt Európa és a világ legjobbjaival. Gyökeres, az egész vonalon radikális és most már semeddig sem halasztható intézkedésekre van szükség ahhoz, hogy a magyar futball, ha nem is egyik napról a másikra, belátható időn belül visszanyerje régi fényét és nagyságát.” A Népszava leszögezte: „A magyar bajnokság színvonala alacsony, a játékosok komolytalanul edzenek, a pályán pedig nem küzdenek, hanem alkudoznak. A szövetség sajnos ezt már hosszú idő óta tűri, a Magyar Testnevelési és Sportszövetség pedig nem szól bele, mert bizonyítékokra vár. S közben egész labdarúgásunk süllyed lefelé.” A Népsport bokszolt: „Ökölvívó-kifejezéssel élve, ilyen technikai knock out nem tudjuk, mikor érte, ha érte egyáltalán, a magyar labdarúgó-válogatottat. A mérkőzés utolsó húsz percében már szinte könyörögtünk volna az edzőnek, dobja be a törölközőt, ne hagyja vergődni, kínlódni az alaposan helybenhagyott vesztest.” A Magyar Nemzet sem kímélt senkit: „A mérkőzés tükörképe volt mindannak, ami mostanában a magyar labdarúgásban történik. A nívótlan, érdektelen bajnoki mérkőzések után aligha volt várható, hogy harcedzett, testileg, szellemileg felkészült játékosok lépnek pályára Marseille-ben.”
Azt azért meg kell jegyezni, hogy a „nívótlanok”, valamint „testileg, lelkileg egyaránt felkészületlenek” az 1:4 után is a hetedik helyet foglalták el a világranglistán, és – amint arra már utaltunk – egy esztendővel korábban, az első brazil világbajnoki cím elnyerésének tizedik évfordulója alkalmából a riói Maracana stadionban rendezett Brazília–Világválogatott mérkőzésen a FIFA All Star Team tizenhatos keretének negyede magyar volt!
Annál kevésbé tudták feldolgozni a szurkolók a felfoghatatlan kiesést, amely után négy nappal mindösszesen 12 400 néző jelent meg az NB I záró fordulójának nyolc találkozóján. A Honvéd–FTC-t (5:2) ezer drukker jelenlétében rendezték a havas Népstadionban… (Az időjárási körülmények ne tévesszenek meg senkit. Öt évvel korábban ugyanott a hangosbemondó megkérte az FTC–Komló mérkőzés publikumát, hogy tapossa le a havat, és a közönség minden további nélkül eleget tett a kérésnek, mert meccset akart látni.)
Az MLSZ megvált Sóstól, és Hoffer Józsefet, a Magyar Távirati Iroda sportszerkesztőségének elöljáróját, az ifjúsági válogatott korábbi szakvezetőjét nevezte ki szövetségi kapitánynak. Ő 1970 márciusában tíz olyan játékost – Rothermel, Vellai, Vidáts, Konrád, Fejes, Somogyi, Pusztai, Karsai, Máté, Becsei – hívott a keretbe, aki addig egyszer sem volt válogatott, kihagyta viszont Szentmihályit, Noskót, Mészölyt, Szűcsöt, Ihászt, Juhász Istvánt, Göröcsöt, Kocsist, Puskást, Farkast, Kozmát, Zámbót. A Képes Sport megjegyezte: „Benn a bárány, kinn a Farkas.” De 1971 márciusában már visszakerült Noskó, Mészöly, Szűcs, Kocsis, Kozma, Zámbó, valamint a felgyógyuló Albert. A válogatott velük – s egyáltalán nem mellesleg: a Hoffer lemondása után reaktivált Illovszkyval – jutott be az 1972-es Európa-bajnokság legjobb négy csapata közé.
Az volt a nemzeti együttes mindmáig utolsó nemzetközi élvonalbeli sikere. De Marseille-ből már csak átmenetileg sikerült kikecmeregni. Míg Magyarország csapatát 1972-ben hatodikként, addig 1978-ban csupán huszonkettedikként jegyezték a világranglistán; igaz, 1985-ben sikerült feljönni a tizenkettedik helyre. Azóta más dimenzióba került a magyar futball, amely a kilencvenes évektől kénytelen volt végleg – vagy legalábbis mindmáig – megválni attól, hogy tényező legyen.
A marseille-i megsemmisülés a negatív spirál kezdőpontja. Roppant keserű felhanggal: fél évszázad mérkőzése.
Kiemelt kép: Petrovits László /MTI
