Egyetlen meccse van hátra a magyar válogatottnak Eb-selejtezős csoportjában, a sorsa pedig saját kezében nyugszik: ha Marco Rossi csapata nyerni tud november 19-én Cardiffban, biztosan kijut a 2020-as, részben hazai rendezésű tornára.
Amikor az olasz szakembert 2018. június 19-én kinevezték a nemzeti csapat élére, a Nemzeti Sport úgy fogalmazott, hogy „az MLSZ továbbra is a 2020-as Európa-bajnokságra való kijutást várja el a nemzeti csapattól.” Ehhez két út vezetett: a 2018 őszén rendezett Nemzetek Ligája-meccsek (itt a C ligába kaptunk besorolást), illetve a következő tavasszal startoló, klasszikus selejtezősorozat találkozói.
A teljes képhez hozzátartozik, hogy a magyar csapatnak akkor is lehet még esélye a kijutásra, ha nem nyer Walesben, de ehhez rengeteg tényező szerencsés együttállása szükséges – és persze az is, hogy amennyiben a csapat megszerzi a jogot a Nemzetek Ligája playoffjában való szereplésre, akkor sikerrel is vegye azt 2020 tavaszán.
Ez alapján Rossit semmiképp sem temetjük, de el lehet morfondírozni azon, az olasz szakember irányításával honnan indult, és meddig jutott a válogatott.
Tekintélyt parancsoló mérleg, kevés kísérletezés
Rossi irányításával eddig 14 mérkőzést játszott a magyar válogatott, ezek egyetlen kivétellel (Montenegró, idén szeptember) mind tétmeccsek voltak. Az olasz kapitány jelenleg mérlege 7 győzelem, 1 döntetlen és 6 vereség – tétmeccsekre szűkítve 7-1-5, azaz 54 százalékos a mérleg. Ennél jobbat a magyar válogatott történetében – azok közül a kapitányok közül, akik legalább annyi meccset töltöttek a padon, mint Rossi – mindössze öt szakember tud felmutatni:
- Sebes Gusztáv (1949-56) 49-11-6, 74%
- Gallowich Tibor (1945-48) 16-1-5, 73%
- Herczog Ede (1911-14) 14-5-3, 64%
- Minder Frigyes (1908-11, 1914-17, 1919, 1930) 13-2-7, 59%
- Mezey György (1983-86, 1988) 20-7-8, 57%
Összehasonlításképp: Dárdai Pál hétmeccses regnálása alatt 57 százalékos mérleget produkált (4-2-1), Bernd Storck viszont mindössze nyolc találkozót nyert meg csapatával a lehetséges huszonötből (32%) – ez utóbbi nagyjából Bicskei Bertalan mutatója.
A jelenlegi évezred kapitányai közül az etalon egyébként – Dárdai mögött – Egervári Sándor (50%), de Storckot Várhidi Péter (44%), Bozsik Péter (43%), Pintér Attila (40%), Lothar Matthäus (39%), valamint Erwin Koeman és Gellei Imre (35%) is megelőzi. Meglehet, ezzel mindent el is mondtunk a mutató relevanciájáról, lévén közülük egyedül Bernd Storck – és Dárdai – vezette ki a válogatottat világeseményre.
Rossi tizenhárom tétmeccsét viszont érdemes külön-külön is elemezni, elsősorban a tendenciákra figyelve. Az olasz kapitány az eddigi tétmérkőzéseken összesen 30 játékost küldött pályára, nagyjából a negyedük (nyolc játékos) ráadásul a meccsek több mint kétharmadán szerepet kapott.
A legtöbbet használt játékosok a Rossi-éra tétmeccsein:
- Szalai Ádám – 13 szereplés (100%)
- Gulácsi Péter – 12 szereplés (92%)
- Lovrencsics Gergő – 11 szereplés (85%)
- Kleinheisler László – 11 szereplés (85%)
- Willi Orbán – 11 szereplés (85%)
- Kádár Tamás – 10 szereplés (77%)
- Nagy Ádám – 10 szereplés (77%)
- Dzsudzsák Balázs – 9 szereplés (69%)
Willi Orbán kapcsán árnyalja a képet, hogy a játékost 2018 őszén, az első két NL-meccset követően honosították – amióta viszont rendelkezésre áll, az összes meccs összes játékpercét a pályán töltötte Rossi csapatában. Ez egyedül róla mondható el a magyar keret játékosai közül.
Rossi a hat Nemzetek Ligája-meccsen összesen 26 játékost próbált ki, a kezdőcsapataiban pedig összesen huszonegyen fordultak meg. Az NL-hez képest az idei évre tehát négyen (Szoboszlai Dominik, Holman Dávid, Vida Máté, Sigér Dávid) épültek be a keretbe, ám közülük alapember csak Szoboszlaiból lett – hat meccsen is kezdőként szerepelt az idei hét tétmérkőzésen, amikor nem (idegenben Horvátország ellen), akkor sérülés miatt hiányzott.
A mérleg másik serpenyőjében hatan vannak: Fiola Attila, Eppel Márton, Stieber Zoltán, Dibusz, Böde Dániel és Vinícius Paulo a Nemzetek Ligájában még szerepelt Rossi válogatottjában, az idei selejtezőkön viszont már egyszer sem kaptak lehetőséget.
Így alakult ki az alapcsapat
A kapitány kezdőcsapataihoz közelebb lépve már a taktikai kép is kirajzolódik. Rossi Finnországban még láthatóan hezitált a 4-1-4-1-es és a 3-5-2-es felállás között (a meccs végén végül át is állt utóbbira), miközben akkor még a kezdőcsapat tagjai voltak olyan, eltérő okokból ugyan, de azóta lemorzsolódott játékosok, mint Stieber, Fiola és Kovács István. Utóbbi Rossi első négy mérkőzésén kezdőként kapott lehetőséget, ám az NL-sorozat utolsó két meccsére elfoglalta helyét Kalmár Zsolt – hogy aztán a szlovákok elleni első, idegenbeli meccsen mindketten a kezdőcsapatban kapjanak helyet. A Fehérvár játékosa ezt követően viszont hét hónapig egyáltalán nem szerepelt tétmeccsen a válogatottban, egészen a vasárnap esti, Azerbajdzsánnal vívott találkozóig, ahol ismét kezdőként nevezte őt Rossi (Kalmár jelenleg sérüléssel bajlódik).
Szintén látványos különbség a két sorozat között, hogy a Nemzetek Ligája-meccseken még kivétel nélkül középhátvédként szerepelt az a Kádár Tamás, aki az Eb-selejtezőkön először a horvátok elleni idegenbeli meccsen (0-3) került be a védelem tengelyébe. A védelem baloldalán kezdetben – nyilván kényszerből – Fiolát használta a kapitány, ám az első három mérkőzésen elszenvedett két vereség után váltott, és Baráth Botondba helyezte a bizalmát. Az egykori Honvéd-játékos az észtek elleni idegenbeli meccsen még balbekk volt, aztán a hazai visszavágón átkerült a védelem jobboldalára, hogy végül (már az Eb-selejtezők alatt), a horvátok hazai legyőzése alkalmával a védelem közepén stabilizálja helyét a nemzeti csapatban.
A középpályán Nagy Ádám helye stabil, mellette legtöbbször Kleinheisler László kapott lehetőséget, de nyolc pályára lépése – fele-fele arányban kezdőként, illetve cserként – Pátkai Máténak is van. A támadó középpályásoknál már sokkal nagyobb a fluktuáció: a kilenc meccsen játszó Dzsudzsák Balázs mögött a szóba jöhető kínálatból egyaránt hét meccse van Kovácsnak, Nagy Dominiknak, illetve Sallai Rolandnak, de a Szoboszlai-Varga Roland-Kalmár hármas tagjai is pályára kerültek hatszor, mint ahogyan jutott szerep Holmannak is.
Itt a leglátványosabb a változás a Nemzetek Ligája-meccsekhez képest is: a kapitányi start alkalmával látott csapatokhoz képest Dzsudzsák visszatért a csapatba (az NL-ben mindössze egy meccsen kezdett, azóta hétből hatszor), Szoboszlai pedig az Eb-selejtezők során minden vitát eldöntve sajátította ki magának a válogatott tízes mezét.
Érdemes megemlíteni Sallait is, aki, amikor egészséges, egyértelműen bírja Rossi bizalmát. A kapitány 13 eddigi tétmeccsén összesen hétszer játszott, mindannyiszor kezdőként: az első négy EL-meccsen és a legutóbbi három Eb-selejtezőn. Közte sérüléssel küzdött, ezért nem állhatott a válogatott rendelkezésére.
Mivel a centerposzton Szalai Ádám kirobbanthatatlan – Rossi összes tétmérkőzésén vele kezdett a csapat –, a fentiek alapján lassan kirajzolódik egy olyan alapcsapat, amelyben már csak nagyon kevés a kérdőjeles pozíció:
Gulácsi – Lovrencsics, Baráth, Orbán, Kádár (Korhut) – Nagy Á., Kleinheisler (Pátkai) – Dzsudzsák, Szoboszlai, Sallai – Szalai.
A stabilitásnak persze ára is van: ha ebből az alapcsapatból valaki vagy valakik hiányoznak (mint például Splitben a horvátok ellen, amikor Baráth, Nagy Ádám, Szoboszlai és Pátkai sem volt bevethető),
Hová tűnt a letámadás?
Apropó mozgástér: Rossi taktikailag is igyekszik keresni a csapat lehetőségeinek határát. A finnek elleni első NL-meccsen ugyan négy védővel kezdett, de 0-1-nél a meccs hajrájában formációt váltott, és a Lang-Kádár-Fiola trió sokoldalúságát kihasználva három középső védővel játszatta a csapatot. Ezt követően viszont maradt az eredeti elképzelésnél: 4-1-4-1, két, védekezésben fegyelmezetten visszazáró szélsővel, egy mélységi irányítóval (Nagy Á.), és két box-to-box játszó nyolcassal, akik közül az egyik a labda nélküli játékban Szalai mellé fellépve segít az ellenfél támadásépítéseinek zavarásában is.
Ez a típusú letámadás – amelyet el is neveztünk „gulyáspresszingnek” – a magyar csapat egyik legkomolyabb erényévé fejlődött a Nemzetek Ligája-meccsek alatt. A presszing hatékonyságát ugyan nem egyszerű mérni, ám ha mégis megpróbáljuk, akkor a legcélszerűbb valószínűleg az úgynevezett PPDA (passes per defensive action allowed) mutató használata lehet. Ez azt mutatja meg, átlagosan hány passzt engedett a válogatott ellenfeleinek a meccseken két védekező beavatkozás (szerelési kísérlet, labdaszerzés, fejpárbaj, stb.) között.
Ezt a mutatót ráadásul jelentősen torzította, hogy a görögök elleni hazai meccsen a válogatott nagyon defenzíven játszva, 18,8-as PPDA-mutatót villantva (azaz a letámadást lényegében esetileg sem használva) győzött – ha ez nincs, a kép meg szebb is lehetett volna.
Az Eb-selejtezőkre a csapatnak ez az erénye látványosan elpárolgott – és nem csak azért, mert a horvát-szlovák-walesi hármas jóval erősebb, mint az NL-riválisok. A március óta futó selejtezősorozatban a legerősebb letámadást az azeriek elleni hazai meccsen villantotta a válogatott (8,8-as PPDA), ám ez a mutató is gyengébb, mint az említett görögök elleni hazai meccs kivételével bármelyik a Nemzetek Ligájában.
Teljesen egyértelmű, hogy a téthelyzet fokozódásával Rossi letekerte a látványos, ám kockázatos letámadás intenzitási szintjét.
Inkább a védekezésünk esett vissza az ellenfelek erősödésével
Szoboszlai beépülésével párhuzamosan a formáció is megváltozott. Bár Rossi a Szlovákia elleni idegenbeli meccsen újra megpróbálkozott a 3-5-2-vel, a vereség után gyorsan belátta a tévedését, és visszatért a négyvédős rendszerekhez – de már nem a 4-1-4-1-hez. Szoboszlaiból klasszikus tízes lett, a válogatott felállása pedig többnyire 4-2-3-1-re módosult, ha pedig a fiatal salzburgi középpályás mégis mélyebben kapott szerepet, akkor – elsősorban Dzsudzsák szerepköre miatt – inkább 4-3-3-ra hasonlított a hadrend.
Szintén látványos, hogy a csapat az Eb-selejtezőkön már jóval kevesebbet birtokolja a labdát, mint az NL-meccseken. A Rossi-éra első hat meccsén átlagban 51 százalékban volt a labda a magyar válogatottnál (és mindössze a görögök elleni két meccsen veszítettük el a labdabirtoklási csatát), addig az Eb-selejtezőkre vetítve ugyanez az átlagos arány már csak 45%. Hét eddigi kvalifikációs meccsén a válogatott mindössze kétszer (Wales és Azerbajdzsán itthon) vívott ki labdabirtoklási fölényben ellenfeleivel szemben.
E mellé téve érdekes, hogy a passzhatékonyságunk alapvetően nem változott a Rossi-éra alatt (80% az NL-ben és 82% az Eb-selejtezőkön) – bár tény, hogy a horvátok elleni idegenbeli meccsen mért 71 százalékos beszakadást nehéz megmagyarázni. Az ellenfelek erősségével könnyen megmagyarázható a tény, miszerint válogatott arányaiban több hosszú labdával próbálkozik az Eb-selejtezőkön (12%), mint a Nemzetek Ligájában (10%).
Ha a helyzetek minőségét mérő, ún. xG-modellt vizsgáljuk, még érdekesebb képet kapunk. Egyrészt látványos, hogy 13 meccséből mindössze öt alkalommal maradt alul a válogatott ebben az összevetésben aktuális ellenfelével szemben:
- Görögország (hazai) – 0,76-1,21
- Észtország (idegenben) – 0,75-0,93
- Szlovákia (idegenben) – 0,89-1,61
- Wales (hazai) – 0,74-0,92
- Horvátország (idegenben) – 0,26-2,78
Másrészt érdekes, hogy az Eb-selejtezőkön meccsenként átlagosan kialakított xG-nk (1,2) nem változott a Nemzetek Ligájában tapasztaltakhoz képest (1,17). Amiben visszaesés van, az az engedett helyzetek minősége: míg az NL-ben átlagosan mindössze 0,6-os xG-t engedtünk az ellenfeleknek, addig ugyanez a mutató az Eb-selejtezőkön már 1,3-ra ugrott fel.
A magyar válogatott támadójátéka Rossi regnálása alatt meglehetősen konstansnak mondható: a Nemzetek Ligájában és az Eb-selejtezőkön is átlagban 12-13 lövéssel próbálkozunk meccsenként, amelyből nagyjából 5,1 találja el az ellenfelek kapuját. Még az egy lövésre vetített xG-mutató is ugyanazt mutatja átlagban: egy magyar helyzet nagyjából 0,09 xG-t ér, azaz minden tizedik lövésből számíthatunk gólra.
Ez – tehát az xG-mutató szinten tartása – különösen úgy érdekes, hogy eközben az Eb-selejtezőkön már látványosan kevesebbszer (6,6) jut el meccsenként az ellenfél tizenhatosán belülre a magyar válogatott, mint az NL-meccseken (9,3).
Kérdés, hogy ha mégis így alakulna, az vajon levonna-e bármit is az érdemeiből? Cardiff után visszatérünk rá.
Kiemelt kép: MTI/Illyés Tibor
