Gyorsan szeretnél értesülni a Rangadó.hu híreiről? Csatlakozz hozzánk! Klikk és like a Facebookon!
Simon Attila tavaly a Paks csatáraként magyar bajnoki gólkirály volt Nemanja Nikolics társaságában 18 találattal, aztán jó vándormadárhoz illően továbbállt az osztrák élvonalban szereplő Wolfsberger AC csapatához. Ausztriában azonban kevés játéklehetőséget kapott, és most lengyel váltás következhet. A 32 éves csatár a Digi Sport televízió reggeli műsorában beszélt az elmúlt időszakról és a jövőjéről.
– Annak idején miért választotta a Wolfsbergert?
– A szerződésem lejártakor nem akartam elkapkodni a döntést. Gólkirályként szerettem volna egyrészt egy jobb bajnokságban játszani, másrészt persze az sem volt mindegy, hogy milyenek lesznek a feltételek. Jött először egy lengyel lehetőség, majd az utolsó pillanatban becsúszott a Wolfsberger ajánlata, amit még így utólag sem bánok, hiszen nyilvánvalóan kedvező feltételekkel tudtam kijönni. Persze az sajnálatos, hogy nem tudtam annyit játszani, amennyit szerettem volna, de ezen már kár rágódni. Meglátjuk, mit hoz a jövő – kezdte Simon Attila.
– Az edzővel vagy inkább a konkurenciával akadtak gondjai? Miért alakult ez így?
– Nem húzom ki magamat, megvan nekem is ebben a felelősségem. Röviden összefoglalva annyi történt, hogy egy nappal a bajnokság kezdete előtt estem ide be a kivárás miatt, így eleve hendikeppel indultam. A csapat aztán nagyon jól kezdett, a tizenegyedik fordulóig vezettük is a bajnokságot, nagy menetelésben voltunk. Ez a klub számára is meglepő volt, mert alapesetben ez egy középcsapat, úgyhogy akkoriban nagyon nehéz volt bekerülni. Amikor leszállóágban voltunk, akkor kaptam egy kevés lehetőséget. Kétszer voltam kezdő, abból az egyik meccsen az utolsó helyezett ellen bűn gyengén játszottunk, a szezon leggyengébb produkciója volt, és én sem remekeltem. Onnantól kezdve az edző szinte le is írt, nem adott lehetőséget. Összesen játszottam kétszáz percet, ami nem tűnik túl soknak. Amikor a kupában kezdő voltam, akkor ott gólt is lőttem, úgyhogy talán érdemeltem volna még játéklehetőséget. A téli felkészülés során jól ment a játék, aztán január végén igazoltak még egy csatárt, és jelezték, ha gondolom, kereshetek csapatot, de néhány nap alatt már nehéz lett volna, és úgy döntöttem, hogy végigcsinálom. A tavaly folyamán is azt mondta az edző, hogy majd lehetőséget ad, ha bizonyítok az edzéseken, de erről már nem volt szó, sanszom sem volt bekerülni. Volt egy szituáció, amikor rádöbbentem, hogy biztosan nem leszek a keretben. Kevesebben voltunk, talán két-három csatár is sérült volt, de inkább az amatőrcsapatból hozott fel az edző egy fiatalt, hogy ő üljön a padon, én pedig mentem a tartalékmeccsre. Akkor már biztos volt, hogy eldöntött tény a mellőzésem.
– Milyen volt az osztrák élet? A tavasszal gyakorlatilag csak edzésekből álltak a mindennapjai…
– Szerencsére a harmadosztályban lévő tartalékcsapatban azért játszottam, ez arra jó volt, hogy meccsben maradjak. Ez az egy év megtanított arra, hogy itt sem fenékig tejfel minden, és arra jó volt, hogy megtanuljam sokkal jobban értékelni a hazámat. Otthon én is hajlamos voltam tipikusan így-úgy magyarozni, de rájöttem, hogy itt ugyanúgy megvannak azok a negatív dolgok, amik otthon értek. Mivel azonban itt jobb az életszínvonal, ezért annyira nem tűnik fel. Óriási patrióta lettem, és nagyon értékelem, hogy magyar ember lehetek. Valljuk be, a magyar emberbe elég sok spiritusz szorult, ellentétben néhány más országgal.
– Ez a patriotizmus hazahozza, vagy tényleg Lengyelország felé kacsingat?
– Ez majd a jövő zenéje lesz. Harminckét évesen, kétgyermekes családapaként mérlegelnem és néznem kell az anyagi oldalát is a dolgoknak, mint ahogy mindenki pénzből él. Ha kapnék egy olyan ajánlatot Magyarországról, ami két-három éves szerződés lenne, és tudnék tervezni, valamint közel hasonló lenne, mint egy lengyel lehetőség, akkor száz százalékig biztos vagyok benne, hogy hazamennék. Lehet, hogy egy kicsit szkeptikus vagyok, de ha tavaly a gólkirályi címmel a hátam mögött nem volt ilyen lehetőség Magyarországról, akkor miért pont most jönne?
– A lengyel lehetőség teljesen konkrét és már él?
– Igen, ez a tavalyi csapat, ahol már orvosin is jártam, és ismét jelezték a szándékukat. Ezen kívül van még néhány csapat, ahonnan elég erőteljes az érdeklődés. Ezúttal sem szeretném elkapkodni, de azt sem akarom, hogy július végén megint úgy essek be egy csapathoz, hogy eleve el van rontva az egész szezon.
– A magyar játékosok egyre népszerűbbek a lengyel kluboknál, több honfitársunk is odaszerződött az utóbbi időben. Jelen állás szerint melyik klubok jöhetnek szóba?
– Nyilván az ember szeretne egy patinás, nagy klubhoz menni, ahol esetleg a bajnokságért harcolhat. Szívesen játszanék olyan csapatban, ahol minden meccsen tízezer, vagy még annál több is néző van a stadionban. Meglátjuk, hogy ez megadatik-e nekem. Nem akarom semmilyen hiú ábrándokba kergetni magam, maradok a realitás talaján, aztán meglátjuk, hogy mit hoz a jövő.
– Meglepte, hogy előző klubja, a Paks idei szezonja is ilyen jól sikerült?
– Nem. Tudtam, hogy Csertői Aurél keménykezű edző, aki összefogja a csapatot. A szezon előtti mindenki egy picit lesajnálta őket, de megmutatták, hogy akár még egy Európa Ligás szereplés is bennük van. Hozzáteszem, az a keret azért nem olyan rossz, hogy le kell sajnálni. Nem beszélve arról, hogy azért ott mindig rendezettek voltak a körülmények. Nincsenek csúszások, amit megígérnek, azzal tudnak kalkulálni a játékosok, és ez egyfajta nyugalmat is ad nekik. Biztos voltam benne, hogy nem lesznek kiesési gondjaik, és nagyon örülök, hogy ilyen jól szerepelnek. Tiszta szívből kívánom, hogy sikerüljön elérniük az Európa Ligás helyezést.
