Gyorsan szeretnél értesülni a Rangadó.hu híreiről? Csatlakozz hozzánk! Klikk és like a Facebook-on!
Valóságos magyar hadoszlop indult meg Bécsbe 1985. április 17-én. A Hanappi Stadionban, amikor a televíziós közvetítés kezdődött, mintha egy magyar pályát láttunk volna: piros-fehér-zöld zászlók erdeje, magyar hangorkán… A szurkolók tudták, miért mennek: a Mezey György vezette válogatott addig valamennyi meccsét megnyerte a selejtezőben és ez volt az első lehetőség, hogy matematikailag bebiztosítsa a továbbjutását a csoportból a mexikói vb-re.
Abból a csoportból, amelyben előzetesen az osztrák és a holland csapatot is előbbre sorolták a szakértők a magyarnál. De mire ehhez a meccshez értünk, már egyértelmű volt, hogy a csapatunk jobb a kiöregedő osztráknál és a még nem teljesen érett hollandnál – bár náluk már ott volt a keretben a három évvel későbbi Európa-bajnok csapat magja. A sorsolásunk úgy alakult, hogy Ciprus oda-vissza legyőzése után a két erősebb rivális ellen zárhattuk a selejtezőt.
Azért hazai pályán még az osztrákok az esélyesebbek – legalábbis ők így gondolták, de alighanem csak a kivonulásig. A legendák szerint Esterházyék már az öltözőfolyosón olyan harci üvöltésbe kezdtek, amitől meghökkentek a hazai profik, akik aztán a lelátóra nézve is azt látták, hogy szinte a magyarok vannak otthon… És amikor elkezdődött a meccs, kiderült, még csak egy súlycsoportban sincs a két csapat.
Ez volt az a meccs, amin az önbizalomtól duzzadó magyar válogatottnak minden sikerült: a Mezey-éra felfedezettje, a fiatal Kiprich József egy szédületes szólóval megszerezte első válogatott-gólját, majd nem sokkal később egy kipattanóból a másodikat. A magyarok extázisban játszottak, a sógorok meg keresték a kijáratot. A második félidőben a sok szakértő által világklasszisnak jósolt Détári Lajos belőtte minden idők egyik leglátványosabb válogatott-gólját, a társak pedig már „Mexikó, Mexikó!” kiáltásokkal rohantak köszönteni.
Tombolt a nézőtér – az osztrákok pedig jobb híján abban bíztak, hogy az utolsó meccsen majd kikaparjuk nekik a gesztenyét a pótselejtezőre, hisz hazai pályán, hetvenötezer néző előtt vártuk a hollandokat. Nem jött be ez az elképzelésük sem… De ott, Bécsben, különben sem törődött ezzel senki: egy szenzációs magyar válogatott, amely addigra már második éve ejtette ámulatba Európát a játékával, a kontinensről elsőként kvalifikálta magát a dél-amerikai vb-re. Az élet szép volt és mámorító – ember nem volt a hazában, aki akkor olyan gondolatokat fogalmazott volna meg, hogy ezután harminc évig sehova, semmilyen tornára nem jut ki a csapatunk.
Volt pár olyan meccs a nyolcvanas években, amikre még jó szívvel emlékezhetünk – a Videoton ugyanezen a tavaszon játszott UEFA-Kupa-döntőt, a vb-re készülőben a brazilokat is legyőztük Pesten – és 1986 június 2-ig delejes álomvilágban élt a magyar futballvilág. Hogy aztán Mexikóban mi történt, mindenki tudja, a szovjetek elleni 0-6 a magyar futballt ki tudja, mennyi időre a mélybe lökő trauma lett – de ott, Bécsben, a sok ezer magyar szurkoló még élete élményét kapta attól a csapattól.
Az utolsó olyan meccsen, aminek igazi tétje volt és képesek voltunk megnyerni. Azóta csak részsikerek és tömény kudarcok, sehol egy új Hanappi-mámor, sehol egy Kiprich, Détári, sehol egy jó magyar válogatott. Így ha az ember át akar élni egy kis valódi futballmámort, megnézheti felvételről Détári lövőcselét vagy Kiprich szólóját. Egy hanyatló futballkultúra legutolsó igazi, minden összehasonlítást kiálló, viszonylagosságtól mentes diadalát.
