Gyorsan szeretnél értesülni a Rangadó.hu híreiről? Csatlakozz hozzánk! Klikk és like a Facebook-on!
– Miért pont az olasz foci, és miért pont a Juventus? Édesapádtól, családi hagyományból?
– A futball iránti rajongásom szinte egyidős velem. Számomra nincs semmi, ami hozzá fogható lenne. Az egyetlen lábbal űzött sportág. Egy evolúciós szempontból alkalmatlan testrésszel kell a csapatoknak birtokolniuk a labdát, úgy, hogy a hagyományos értelemben – ahogy a kosárlabdában vagy a kézilabdában – sosem vehetik birtokba azt. Hát nem ellenállhatatlan? Ettől a labdarúgás szinte művészet. Rövid életem során sosem volt kérdés a futball szeretete, ahogy a Juventus szeretete sem. Azt hiszem, Platini érkezése a nyolcvanas évek első felében végleg megpecsételte a rajongásomat az Öreg Hölgy iránt. Emellett nagy hatást gyakoroltak gyermeki szellememre a csapat színei, az a lefegyverző elegancia, amit a zebramez áraszt, amely nyilvánvalóan fehér nadrággal és lábszárvédővel a klasszikus.
– Mi az, ami a mai napig lelkesedésre késztet a Serie A-t nézve? Nem látod túlságosan defenzívnek az olasz focifilozófiát?
– Kétségkívül nagyon fontos szerepet játszik Olaszországban a védekezés, sokszor magam is úgy érzem, hogy túlságosan. A probléma azonban nem pusztán taktikai. Az olasz csapatok mindig az aktuális meccsen begyűjthető pontra, pontokra fókuszálnak, és ez a megrögzött, dogmatikus eredményközpontúság sokszor nem tesz jót a játék élvezhetőségének. Számomra sokkal szimpatikusabb, ha egy csapat rendelkezik egyfajta karakterrel, saját filozófiája van, amit tűzön-vízen át követ, mert a klubnál mindenki hiszi-vallja, hogy a csapat személyisége sikeres identitás, és a masszív önazonosság az eredményekben is szükségszerűen tükröződik majd. Látva és értve az olasz foci gyengeségeit sem tehetek azonban semmit az ügyben, hiszen már menthetetlenül eljegyeztem magam a Juventusszal. Hiába ismeri az ember a szerelme valamennyi hibáját, ha valóban szereti őt, nincs mit tenni, számára ő az egyetlen. A sorsom egybefonódott a Juventusszal, és ez már nem fog megváltozni.
– A közelmúltban beszélgettem Gerényi Gábor index.hu-alapítóval a labdarúgásról, és ő azt mondta, hogy nem nagyon izgatja fel semmi a mai fociban. Nem talál benne annyi váratlan érdekességet, mint a hetvenes-nyolcvanas években, amikor mondjuk egy totális focit játszó holland csapat csapott össze a catenaccióval. Szerinte szabálymódosításokra lesz szükség, hamarosan lejtmenetben lesz ez az egész üzletileg is, aztán túl sokan vannak a pályán, kicsi a kapu, stb. Erről mit gondolsz?
– Én a legnagyobb problémának a szabályok érvényesíthetetlenségét látom. A játékvezetés válsága elkerülhetetlenül vonja maga után a játék válságát is. Olyan mennyiségű bírói tévedés fordul elő minden mérkőzésen, hogy a futball körül ólálkodó, befolyásos maffia bármikor észrevétlenül nyúlhasson bele a meccsekbe, a bírók bármikor elvehetnek szabályos gólokat, ítélhetnek jogtalan büntetőket, állíthatnak ki vétlen játékosokat. Éppen azért nem vezetik be a technológiát a bíráskodás megkönnyítésére, hogy a csalások folyamatosságának lehetőségét fenntartsák. Gátlástalan bűnszövetkezetek és korrupt vezetők ejtették túszul a labdarúgást, mely csakis ránk, szurkolókra számíthat, hogy felszabadítsuk a tévedéseknek és a csalásoknak a sportág tisztaságát elemésztő nyomása alól.
– Rasszizmus, UEFA-FIFA, zártkapus meccs… Nem érzel itt aránytalanságot, és a politikai korrektségre való törekvés közben nem éppen a szurkolók alapvető joga, a meccshez való jog sérül? Ja, és nem lesz ebből nagyobb balhé így? Nem az lesz, hogy a meccs napján tömegtüntetést oszlat a yard?
– A kérdést szerintem tágabb kontextusban érdemes vizsgálni. Véglegesnek és visszafordíthatatlannak tűnik az a változás, melynek során az egykori prolimulatság a középosztály és a családok szórakozásává válik. Ennek nyomán a labdarúgás kétségtelenül unalmasabb és kevésbé átélhető, ugyanakkor biztonságosabb és sokkal jövedelmezőbb lett. Kár lenne tagadni, hogy érzek bizonyos nosztalgiát a lelátók régi világa iránt, ugyanakkor nyilvánvalóan nem kívánok még egy Heyselt. Ha az érme mindkét oldalát kellő figyelemmel vizsgálom, arra jutok, hogy a szurkolás egyre kommerszebbé válásával valami végleg elveszett a futball iránti szenvedély régi minőségéből. Aki pedig nem igazodik az új kor szelleméhez, az menthetetlenül eltűnik a klubok és futballnemzetek harcának világméretű színpadáról. Így vagy úgy, de az ultrák és a huligánok mindenképpen a folyamat vesztesei lesznek. A hazai aktualitásokra nem térnék ki bővebben, maradjunk annyiban, hogy a rasszizmus köztudottan suttyó dolog, ugyanakkor szerintem is aránytalan a FIFA büntetése.
– Mik a legnagyobb anomáliák a sportágban itthon és külföldön? Miként látod a magyar válogatott esélyeit, mit gondolsz arról, hogy a foci a jelenlegi kormány vagy inkább a miniszterelnök legnagyobb mániája, és néha – sokak szerint – kirakatpolitikája?
– Mindenki az örökkévalóságot óhajtja. Orbán a futball szellemén keresztül keresi a kaput a nép lelkéhez, úgy akar a történelemkönyvek lapjaira kerülni, hogy kemény áldozatok árán visszaadja a nemzet kedvenc játékát, amelyben jó néhány évtizede már nem sok kedve telik. Gigászi feladat, mégis szomorúan tapasztalom, hogy a focival jobban boldogul, mint a gazdasággal. A magyar válogatott lassan harminc éve nem volt ilyen ütőképes, félek azonban, hogy ez is kevés lesz a kétezer-tizennégyes vébérészvételhez.
– Utolsó kérdésem a konkrét élményeidre vonatkozik. Mik voltak az örökérvényű focipillanatok az életedben?
– A kétezres Európa-bajnokságon a Jugoszlávia–Spanyolország meccsen a rendes játékidő leteltekor a spanyoloknak még két gólt kellett volna rúgniuk a továbbjutáshoz, és – csodák csodájára – mindkettőt megrúgták nagyjából három perc alatt. Alfonso fehér cipője – amivel a döntő gólt szerezte – máig nem megy ki a fejemből. A kilencvenkilences Manchester United – Bayern München BL-döntő elképesztő végkimenetele Sheringham és Solskjaer főszereplésével szintén felejthetetlen élmény volt. De épp ilyen kitörölhetetlen az, ahogy a Liverpool ledolgozta háromgólos hátrányát a Milan ellen a Bajnokok Ligája döntőjében. Életem legfontosabb meccse azonban még hátravan: az, amelynek nyomán – három elveszített Bajnokok Ligája-döntő után – újra Európa csúcsán látom majd a Juventust. Nagyon bízom abban, hogy Conte mester a következő évek során visszavezeti a klubot annak méltó helyére.
