Gyorsan szeretnél értesülni a Rangadó híreiről? Csatlakozz hozzánk! Klikk és like a Facebook-on!
„Nagyon szeretem Tököli Attila, Kenesei Krisztián, Kabát Péter, vagy mondjuk Szűcs Lajos játékát, és biztos vagyok abban, hogy pár évig még láthatjuk őket a stadionokban, de itt az ideje, hogy berobbanjanak a fiatalok, akik már az előző években is bontogatták szárnyaikat” – mondta a Rangadó.hu megkeresésére Molnár Mátyás, a Sport Televízió műsorvezető-szerkesztője.
– A folyamatos, napi huszonnégy-órás labdarúgás-elemzés mellett miképp őrizhető meg az a szenvedélyes szeretet, ami a focihoz fűz? Még mindig ugyanúgy lázba hoz a labdarúgás, mint gyerekkorodban? Milyen focihatásokon szocializálódtál?
– Most jobban szeretem a labdarúgást, mint valaha. Minél több a közvetlen élmény, minél több embert ismersz személyesen a futball világából, annál erősebb a kötődésed. Nem elsősorban csapathoz, hanem stratégiákhoz, játékosokhoz, edzőkhöz. Sok mindent meghatároz, amikor belülről látod, hogy ki az, aki megfeszül azért, hogy néhány bajnoki meccsen pályára léphessen, néhányan pedig istenadta tehetségük ellenére nem állíthatók példának, mondjuk, mert nem elég alázatosak. Gyerekkoromban édesapám vitt ki meccsekre, ha jól emlékszem, a Népstadionban egy Fradi–Honvéd kupadöntő volt a legelső, szegény Fodor Imre még a BHSE-ben játszott akkor, és a góljával a kispestiek nyertek. A brazilok elleni nyolcvanhatos három gólunk is élénken él az emlékezetemben, a szovjetektől kapott hat szerencsére kevésbé. Az igazi kötődést azonban a kilencvenötös év magyar sikerei teremtették meg, amikor magyar klubcsapat először szerepelt a Bajnokok Ligájában, majd nem sokkal később az olimpiai válogatott kijutott Atlantába. Ez a generáció ma már edző, szakkommentátor, étteremtulajdonos, sőt ami a legfájóbb, Zavadszky Gábor már nincs is közöttünk. Nekik köszönhetem, hogy ma ilyen szorosan kötődöm a labdarúgáshoz. Lehet fanyalogni, hogy ezek már nem nagy eredmények, de hát azt mégsem állíthatom, hogy Puskás Ferencen nőttem fel. Ez jutott, és igyekszem megbecsülni, az értékekre odafigyelni.
– Szívügyed az utánpótlás kérdése. Az akadémiák mennyire tudnak hatást gyakorolni a magyar foci jelenlegi állapotára, és mennyiben jogosak azok a megnyilvánulások, amelyek kirakatintézményeknek láttatják ezeket az intézményeket?
– A mai magyar labdarúgást alapvetően az akadémiák határozzák meg, ugyanakkor azt nem állítanám, hogy ez ránt ki minket a bajból. A Sándor Károly Akadémia az első olyan intézmény, amely kísérletet tett a rendszer meghonosítására, és ennek köszönhetően nyert például U20-válogatottunk korosztályos világbajnoki bronzérmet. A többi klub is felismerte ennek jelentőségét, a támogatási rendszer miatt pedig további fejlődés várható e téren. Néhány dolgot azonban szerintem nem árt szem előtt tartani. Franciaországban minőségi előrelépést jelentett a gyerekeknek a bentlakás, mert főként szegény sorsú, afrikai származású bevándorló családokban kerestek tehetségeket. A szegénynegyed után egy álomszerű futballbázisra kerülni motiváló volt ezeknek a gyerekeknek. Ez Magyarországon nem működik, az akadémiai élet egy fiatal számára rengeteg lemondással jár. tizenhat-tizenhét évesen nyiladoznak a fiúk a szabad élet felé, ekkor kell lemondaniuk például a bulikról és a csajokról. Világossá kell tenni számukra, hogy megéri az áldozat, de aki próbált már hatni ilyen korú gyerekekre, az tudja, hogy ez mennyire bonyolult, fárasztó, sokszor dühítő tud lenni. Vigyázni kell arra, hogy ne csak testben, hanem lélekben is egészséges fiatalok kerüljenek ki az akadémiákról. A szakmai fejlődés mellett erre nagy hangsúlyt fektetnék.
– Miként látod a ligát e szempontból? Mennyire adták át a stafétabotot a fiataloknak a korábban meghatározó öregek? Focistákra és szakvezetőkre egyaránt gondolok.
– Amikor elkezdődött a bajnokság, elhatároztam, hogy elsősorban e tekintetben figyelem a csapatok teljesítményét. Nagyon szeretem Tököli Attila, Kenesei Krisztián, Kabát Péter, vagy mondjuk Szűcs Lajos játékát, és biztos vagyok abban, hogy pár évig még láthatjuk őket a stadionokban, de itt az ideje, hogy berobbanjanak a fiatalok, akik már az előző években is bontogatták szárnyaikat, és arra számítottam, hogy átveszik az uralmat. Ez egyelőre nem történt meg, persze minden játékost külön-külön kell vizsgálnunk. A számomra legfontosabbak: Kovács István a Videotonban nagyot lépett előre, káprázatos mozzanatokat láttunk tőle, de még nem konstans a teljesítménye. Radó András a Haladással a kiváló tavasz és az ígéretes őszi kezdet után kicsit visszaesett, de ez indokolható egyrészt sérülésével, másrészt a csapat gyengébb teljesítményével. Bódi Ádám tavaly remekelt, a legtehetségesebb fiatalnak választották, idén azonban a DVSC-vel együtt keresi önmagát. A győrieknél Varga Roland a kellemes meglepetés. Nem tudom, mikor lesz a régi az újpesti Lázár Bence és Simon Krisztián, a Fradiból meg sajnos egyelőre nem tudok olyan fiatal játékost mondani, aki nagy hatást gyakorolt volna rám, akire azt tudnám mondani, hogy két év múlva megtölti az Albert-stadiont, mint tette azt korábban Lipcsei Péter, Lisztes Krisztián vagy Gera Zoltán. A magyar szakvezetők közül sokat várok Horváth Ferenctől, karakteres figura, de összességében ez Pintér Attila éve, ő persze nem számít már a fiatal edző kategóriába. A legnagyobbat érzésem szerint mégis Garami József alkotta az idén, aki hetvenhárom esztendős. Úgyhogy várakozó állásponton vagyok, egyelőre jelentős átadás-átvételről nem beszélhetünk.
– Ha már utánpótlás, akkor annak is egy érzékeny területe: a fiatal roma focisták helyzete. Láttam egy riportodat, amelyet Gyöngyöspatán készítettél, ahol – hihetetlen, de éppen az országos bulvárpolitizálással ellentétben – a fociról szól a legtöbb hír. Mit lehet tenni ebben az ügyben azon kívül, hogy évente kiosztják a roma focilegendáról, Farkas Jánosról elnevezett díjat?
– Nem tudom, hogy voltál-e már Gyöngyöspatán, de érdemes elmenni, mert egyrészt gyönyörű, másrészt remek borok vannak. Emellett biztosan találsz ott néhány embert, aki szívesen leáll veled focizni. Nagyjából így képzel el az ember egy ideális falut Magyarországon, ehhez képest pillanatok alatt a békétlenség szimbólumává vált. Ebben szerintem mindkét oldalnak megvan a felelőssége, mindenkinek, aki Budapestről vagy külföldről próbál beleokoskodni mások életébe, mindennapi gyötrelmeibe. Erre szerettem volna rávilágítani a magam eszközeivel. Egy egész műsort szántunk a roma futballistáknak, vendégünk volt Pisont István, Maka Alex, akit abban az évben a már általad is említett Farkas János-díjjal tüntettek ki, és valóban ellátogattam Gyöngyöspatára, ahol az ott élő gyerekekkel találkoztam, és elvittem nekik a Sport Tévé ajándékait, néhány futball-labdát. Az volt az érdekes, hogy amikor a gyerekekkel beszélgettem, iszonyú kínosan éreztem magam a látogatásom apropója miatt. A roma és nem roma srácok között ugyanis semmilyen feszültség nem volt tapasztalható. A kérdés inkább az, hogy milyen módon lehet elősegíteni azt, hogy a roma gyerekek kibontakoztassák tehetségüket. Erre a felvetésre az volt a válasz, hogy a cigányfiúk tizenöt-tizenhat évesen bizony nem bajnoki meccsre készülnek, hanem fát vágni indulnak az édesapjukkal. Ami szintén egy tiszteletre méltó életforma, de kevésbé jelent kitörési lehetőséget. Pisont István régóta dédelgetett álma egy roma futballakadémia, megfontolandó ötlet, mert az ő életminőségükben ez biztosan előrelépés lenne. Mindenesetre nekem jobb iránynak tűnik, mint a Budapestről állandóan erőltetett integráció.
– A közelmúltban előadást tartottál arról, hogy miként kellene a sportvezetőknek felkészülniük egy-egy médiaszereplésre. Jobban kommunikálnak labdarúgóink, és a pálya közelében dolgozók, mint korábban, amikor a humoristák gyakori céltáblája volt a „buta focista”?
– Azért a külföldiektől sem esnék hasra kapásból… A „buta futballista” sztereotípiáját több világsztárról is megformázhatnánk. Volt olyan korszakos olasz futballista, aki kifejtette, hogy nagyon tart a magyar válogatottól, hiszen a Bajnokok Ligájában is komoly erőpróbát jelentett csapata számára a Steaua Bukarest legyőzése… De maradjunk a hazaiaknál! Ezen az előadáson is arról beszéltem, hogy a sportvezetők egyik alapvető feladata lenne a labdarúgók, edzők kommunikációjának segítése. Több magyar klubnál is jól működik ez, de sok a hiányosság, szerintem elsősorban energia híján. Amikor egy sportvezetőnek sakkoznia kell a fizetések és a gázszámla között olyan tekintetben, hogy melyikből lehet nagyobb baj, ha nem utal, akkor kevesebb erő, idő marad az ilyen finomságokra. Azok az edzők és játékosok, akik egyébként is kommunikatívak, jól boldogulnak a sajtóval is, akár használni is tudják céljaik elérése érdekében, mint a politikusok, a legtöbben azonban tartanak a szerepléstől, mert soha nem tanulták. Az akadémiákon ezt oktatni kellene, a profi futballnak ez szerves része.
– A legjobban kommunikáló labdarúgók? Életed legélvezetesebb interjúja? Életed interjúálma?
– Interjúálmom nem volt, gyerekkoromban azonban a német Bundesliga összefoglalóin nőttem fel, és mindig szerettem volna egy hasonló showműsorban, Magyarországon dolgozni. Égi áldásként élem meg, hogy itthon az első ilyen produkcióban én mondhattam el az első mondatot a Sport Tévében, én vezethettem az első Harmadik Félidőt, Lipcsei Bettával. A műsor sztárvendége volt ráadásul Fernando Hierro, aki a Real Madrid tagjaként szintén részese volt a kilencvenötös Bajnokok Ligája-menetelésnek. Azt hiszem, innen indultunk, körbeértünk!
