Száz éve, 1915. december 27-én született Zsengellér Gyula 39-szeres válogatott labdarúgó, az Újpest legendás csatára.
Szülővárosában, Cegléden ismerkedett meg a labdarúgás alapjaival, 1930-ban a Salgótarjáni BTC-ben vált élvonalbeli játékossá. 1936-ban az Újpesti TE-hez igazolt, ahol négyszeres bajnok, Közép-európai Kupa-győztes és ötszörös gólkirály volt.
Az élvonalbeli bajnoki mérkőzések alapján az évszázad harmadik legeredményesebb góllövője. Minden idők legjobb ötven magyar labdarúgójának megválasztása során a tizedik helyre rangsorolták, kortársai közül csupán Sárosi György előzte meg. Újpesti csapattársa, Szusza Ferenc közvetlenül mögötte áll a listán. Főiskolai világbajnok, kétszeres európai aranycipős.
1936-ban lett a magyar válogatott tagja, főleg centerként és balösszekötőként játszott, de a csatársor valamennyi belső posztján remek játékot nyújtott. Nem volt erős fizikumú játékos, kerülte is a testi kontaktust, játékostársait viszont rendre jól hozta helyzetbe. 1947-ig az Újpest és a válogatott csapatkapitányi tisztét is betöltötte.
Az 1938-as franciaországi világbajnokságon az ezüstérmes csapat legeredményesebb tagja volt, négy meccsen öt gólt szerzett, ezzel Sárosi Györggyel és Silvio Piolával holtversenyben a második helyen végzett a góllövőlistán. Egy évvel később 56 találatával Európa legeredményesebb góllövője lett, és – a magyarok közül egyedüliként – meghívták az Európa-válogatottba az angol szövetség megalakulásának 75. évfordulója alkalmából rendezett gálamérkőzésre.
Az Ábel becenévre hallgató belső csatár több volt, mint tehetség: igazi legenda, technikailag, taktikailag, játékintelligenciában és gólképességben kimagasló játékos. Összesen 394 magyar és olasz bajnokin 416-szor talált az ellenfelek kapujába. A magyar válogatottban 39 mérkőzésen 32 gólt szerzett.
A labdarúgás statisztikájával és történetével foglalkozó szervezet (IFFHS) 2012-ben a nyolcadik helyre sorolta minden idők legjobb góllövői (összesen 318) között, a listában az első osztályú nemzeti bajnokságokban lőtt gólok számát vették figyelembe.
1947. augusztus 20-án játszott utoljára a válogatottban Albánia ellen (3-0) csereként, az Újpest színeiben pedig ősszel a Fradi elleni bajnoki rangadón, mielőtt Olaszországba szerződött. A Magyar Labdarúgó Szövetség engedélyével az AS Roma és az Anconitana csapatában játszott. 1951-ben a kolumbiai El Deportivo Samarios Santa Marta együtteséhez igazolt. Julio – mert „odaát” így hívták – játékos-edzőként két szezonban, 35 meccsen 23 gólt szerzett.
Edzőként 1953-ban mutatkozott be a ciprusi Larnacán, ahová egykori újpesti játékostársa, Künstler József hívta. 1979-ig edző, vezetőedző és szaktanácsadó volt több csapatnál. Az általa irányított csapat ciprusi bajnok (1954), illetve kupagyőztes (1976) lett. 1958–1959-ben a ciprusi válogatott szövetségi kapitányi tisztét is betöltötte, és élete végéig tanácsadója maradt.
Utolsó éveiben is Cipruson élt görög felesége társaságában, Nicosiában hunyt el 1999. március 29-én. Ő távozott utolsóként az 1938-as világbajnoki ezüstérmes magyar nemzeti tizenegyből. 2013-ban földi maradványait – végakarata szerint – Cegléden helyezték örök nyugalomra, ahol egy emléktermet is berendeztek a város sportmúzeumában. Ebben az évben lett Cegléd (posztumusz) díszpolgára. 2015-ben tornacsarnokot neveztek el róla Újpesten.
„Nagyszerűen értett társainak tervszerű foglalkoztatásához, helyzetbe hozásához. Villámgyors cseleivel, robbanékony kiugrásaival és jó helyezkedésével maga is gyakran eljutott a kapu elé” – olvasható Antal Zoltán és Hoffer József Alberttől Zsákig című könyvében.
A legenda szerint ő keresztelte el az addig Svábnak becézett Puskás Ferencet Öcsinek, amikor 1945-ben, Puskás első válogatott mérkőzésén, az első gólja előtt lepasszolta neki a labdát, és azt kiáltotta: „Öcsi, lődd be!”
