Ménfőcsanakon élő, soproni szurkoló – Sipőczné Radics Ildikó – igazán szerencsésnek érezheti magát: a magyar–norvég meccs lefújását követően hozzá került az Európa-bajnoki kijutást érő meccs labdája.
– Alig hiszem el, hogy az otthonunkban tudhatom azt a labdát, amellyel a Magyarország–Norvégia Európa-bajnoki pótselejtező mérkőzést játszották – mondta a Kisalföldneka még mindig a meccs eufórikus hatása alatt álló Ildikó. – Ez egy nemzeti kincs. Boldog vagyok, hogy ott lehettem a mérkőzésen, és huszonezer társammal együtt, tizenkettedik játékosként buzdíthattam a csapatot.
Ildikó férjével a magyar kapu mögötti szektorban szurkolt.
– A lefújást követően, a játékosok megköszönték a szurkolóknak a buzdítást, a mi szektorunk előtt is megálltak. Az első sorokból valaki bekiabált: rúgják fel a meccs labdáját. Nem is álmodtam arról, hogy esetleg hozzám kerül, azt gondoltam, már valahol az első sorokban gazdára talál… de nem, többen kaptunk utána, de nálam maradt, pedig a telefonom is a kezemben volt, mert kapcsolatban voltam az otthon képernyő előtt szurkoló családtagjaimmal.
– És amit hangsúlyozni szeretnék az a jó érzés, hogy körülöttem álló szurkolók nem irigykedve, hanem mosolyogva mondták a tied, ügyes voltál, megérdemled, pedig minden bizonnyal bárki szívesen ölelte volna magához a füves, vizes labdát. Nem tudom, hogy megérdemeltem-e, de szeretném hinni, hogy méltó tulajdonosa leszek ennek a labdának.
– Persze, szorítottam nagyon, vigyáztam rá… de elmondhatatlan érzés volt, amikor a szurkolók, idős bácsik is, megkérdezték, megsimogathatják-e, megcsókolhatják-e a labdát? Mint valami kincsre, nemzeti ereklyére néztek a korábban még pályán lévő labdára. Talán közülük az idősebbek még ott lehettek 1971 októberében a Népstadionban is, amikor négy-nullára győztük le a norvégokat? – teszi fel a kérdést Ildikó.
– Most vasárnap, Budapesten hasonlóan éreztem, mint 1993-ban Sopronban – folytatja –, amikor az SLC a Diósgyőrt legyőzve feljutott az NB I-be. Kevesen hittek a sikerben, de mégis sporttörténelmet írtak, hasonlóan, mint most a magyar válogatott. Számomra a legnagyobb üzenete ennek a kettős norvégok feletti győzelemnek az, hogy végre van egy magyar válogatott, akikről érdemes és kell is beszélni. Tudom, itt vannak nekünk Puskásék, a legendás aranycsapat, de a legendák után jelenkori játékosok kellenek, egy olyan csapat, akiknek szurkolhatunk, akikért hétről hétre érdemes megtölteni a stadionokat, akiket évtizedek múltán legendaként emlegethetünk.
A meccs labdája egy igazán illusztris társaságba kerül.
Ildikó az SLC-vel kapcsolatos legtöbb cikket összegyűjtötte és megőrizte. Ráadásképpen Kiprich Józseftől kapott dedikált Feyenoord-mezt is őriz. Olyan labdája is van, amelyet a későbbi élvonalbeli Matáv FC labdarúgói írtak alá. Továbbá megyei vonatkozásban őrizheti azoknak a hajdani Győri ETO játékosoknak a kézjegyét is, mely az 1964–1965-ös BEK-elődöntőig menetelt.
– Szeretnénk méltó helyet kialakítani a labdának – említi. – Jó lenne, ha a válogatott tagjaival alá tudnám íratni. Talán nem túlzás azt állítani, hogy most ismét élő legendák születtek. S ennek egy kis szeletét őrizhetem.
