Alaposan átalakult az Európa-bajnoki szereplést kiharcoló magyar csapat Pintér Attila első és egyetlen tétmeccséhez, az Észak-Írország elleni vesztes kerethez képest. Dzsudzsák Balázson kívül hírmondó sem maradt a szomorú vereség kezdőjéből. Mivel a válogatott 12 selejtező-mérkőzésén három szövetségi kapitányt is „elfogyasztott”, a Rangadó.hu annak járt utána, hogyan alakult a keret a valamivel több mint egyéves út során.
Gulácsi – Juhász, Lipták, Vanczák – Balogh B., Tőzsér, Varga J., Gyurcsó – Nikolics – Dzsudzsák, Rudolf. Ez volt az északírek elleni nyitófordulóban a válogatott kezdője. A Priskin vezetőgólja után vereséget szenvedő csapat 11 játékosából nyolc még csak a keretben sem volt akkor, amikor a mieink harminc év után újfent világeseményre kvalifikálták magukat.
Pintér Attila megdöbbentő háromvédős felállása nem jött be, ennek pedig ő maga mellett több játékos is áldozatul esett. A helyére kinevezett Dárdai Pál ugyanis már nem számított Liptákra, Balogh Balázsra, Gulácsira és Rudolf Gergelyre, de az első meccsen padon ülők közül is sokan kikerültek: Zsidai és Heffler például azóta sem tudta visszaverekedni magát.
Dárdai igyekezett azokra számítani, akiket közelebbről ismert, vagy külföldön játszanak. Így került a kezdőbe Szalai Ádám, a kapuba Király Gábor, a védelembe a nem sokkal később megsérülő és azóta is hiányzó Korcsmár Zsolt, a Lengyelországban futballozó Kádár Tamás, de Stieber Zoltán is. A jelenleg a Hertha edzőjeként dolgozó szakembert az sem zavarta, ha a légiós klubjában kevesebb szerephez jut.
Az eredmények pedig – ha nem is könnyen, de – jöttek. A masszív védekezés és a mérkőzéseken szerzett egy-egy gól folyamatosan hozta a pontokat, így a sérüléseken kívül csak ritkán szorult komolyabb változtatásra a kezdő. Egyszer kísérletezett: a Feröer-szigetek ellen vélhetőleg könnyebb találkozóra számító kapitány Király helyett Dibusz Dénest állította a kapuba, a védelem bal oldalára az a Korhut került, aki később már nem lépett pályára, a jobb oldalon pedig Simon Krisztián kezdett.
A próbálgatásnak majdnem égés lett a vége, csapatunk kínkeservesen gyűjtötte be a három pontot, miközben a hazaiak több helyzetet is kihagytak. A finnek elleni meccsen, illetve azt követően tehát többé-kevésbé állandósult a kezdő, főleg a középpályás- és támadószekció, amely így nézett ki: Tőzsér, Elek – Dzsudzsák, Gera, Stieber – Szalai. Hátul Dárdai „találmányának” mondható az azóta magát hihetetlenül masszív jobbhátvéddé kinövő Fiola Attila. Juhász Roland a sérüléseitől eltekintve biztos pontnak számított, párját viszont Korcsmár kiesése után kissé mintha kereste volna a kapitány. Kétszer Lang, kétszer Kádár szerepelt középütt – amikor utóbbi beljebb húzódott, akkor előbb a már említett Korhut, utóbb a visszatérő Leandro segített ki balhátvédként.
A nyáron azonban újabb kapitányváltásra kényszerült a nemzeti csapat, a Hertha ugyanis nem engedélyezte tovább Dárdai kettős megbízatását. Az új szakvezető az MLSZ által márciusban rendrakásra szerződtetett Bernd Storck lett, akire a maradék négy selejtező, és az akkor még nem várt két pótselejtező jutott – közte a románok, az északírek és a görögök elleni meccsekkel.
Storck sem változtatott a válogatott kezdőkapusán. Nem véletlen: a Herthánál ugyanis már dolgoztak együtt. A masszív, egycsatáros felállás ekkor egy kissé átvariálódott, valamivel támadóbb szellemű lett a válogatott, amikor a románok ellen Nikolics, majd Észak-Írországban Kalmár kapott támadóbb feladatokat. Mindeközben feltűnt a válogatott keretben az NB I-ben tündöklő Nagy Ádám, akit először Belfastban dobott be a mély vízbe Bernd Storck, de a következő meccsen, Feröer ellen már kezdő volt és azóta is minden meccsen szerepet kapott – a vasárnapi visszavágón ismét végigjátszotta a 90 percet.
Szintén logikus döntés volt behívni Németh Krisztiánt, aki jó szezont futott Amerikában, az MLS-ben. Németh a románok ellen csereként szállt be, Észak-Írországban kezdőként csak időhúzó csere gyanánt hozták le, majd felpörgette a játékot a Feröer-szigetek ellen, Görögországban pedig duplázott. Mindeközben az egyre többet sérült Juhász pótlására is megoldást kellett találni, így jött a képbe Guzmics, akit hosszú idő után először a románok ellen állított be a kapitány. Szinte hibátlanul hozta le a találkozót, egy meccsel később pedig már gólt is ünnepelhetett – Belfastban köszönt be.
Az már korábban is látszott, hogy egyik kapitány sem szívesen hagyja ki Kádárt, ám az ő helye továbbra sem volt fix: hol a szélen játszott (Feröer-szigetek, Norvégia), hol középütt (Románia, Észak-Írország, Görögország). Végül a gyors norvég szélsők ellen Leandro helyett rá szavazott Storck, így a pótselejtezőkön balhátvédként szerepelt, míg középen a klubjában nem mindig pályára lépő Lang Ádám helyettesítette Juhász Rolandot.
A középpályán Tőzsér, Elek és Gera számítottak fix pontnak, egészen a pótselejtezőig: akkor ugyanis a QPR középpályását Storck valamiért kihagyta a keretből, így ő annak ellenére sem ünnepelhetett végül a csapattal, hogy az első, északírek elleni meccset is beleszámítva mindössze egyszer nem lépett pályára a tíz találkozóból (akkor is eltiltás miatt).
A csatársorban már korántsem volt ennyire egyértelmű a helyzet. Míg Szalai folyamatosan kezdő volt Dárdainál (annak ellenére is, hogy a közvélemény rendszeresen kikövetelte volna onnan), Storcknál csupán az első két meccsen, illetve Norvégiában került be oda (és csak az első meccset játszotta végig). Igazi rotáció alakult ki elöl. Nikolics kétszer volt kezdő, egyszer pedig beállt; Priskin háromszor állt be (bár ebből kétszer inkább csak időhúzó jelleggel), míg az utolsó találkozón kezdő volt; Németh Krisztián két kezdés mellett kétszer jött be frissítésként; Böde egyszer volt fent az első perctől, kétszer pedig szintén csereként számított rá a német szakember.
