Mivel a ManUnited már úgy vágott neki a nyári felkészülésnek, hogy Marcus Rashfordot kipenderítette a keretből, és elszigetelte az első csapat edzéseitől, várható volt, hogy mindent elkövet azért is, hogy végleg megszabaduljon tőle. Egyrészt, mert pénz szeretett volna látni, másrészt a bérkeretben is komoly összeg szabadult volna fel.
Az viszont, hogy a támadó a világ egyik legnagyobb klubjához átigazolhat, elég távolinak tűnt. Aztán egy hétvége alatt minden megváltozott, a Barca a gázpedálra lépett, és viszonylag gyorsan nyélbe ütötte a dolgot.
A katalán klub mindenáron vágyott egy szélsőre – részben azért, hogy Lamine Yamal és Raphinha pihenhessen, részben pedig azért, hogy a brazil egy másik szerepkörben, 10-esként is játszhasson. Rashford pedig egy igazi joker, mert hamis kilencesként és csatárként is megállja a helyét. Ez pedig talán még fontosabb, hiszen így Robert Lewandowskinak is lesz lehetősége pluszpihenésre.
Amit a spanyol sajtó kiemelt, hogy bár Luis Díaz vagy Nico Williams volt a Barca álma, a C opció, Rashford sem rossz.
Az eddigi felkészülési meccseken nem okozott csalódást: a Vissel Kobe ellen (3-1) a szünetben állt be, és 30 percnyi játék után átadta helyét a saját nevelésű Dro Fernándeznek, az FC Szöul (7-3) és a Tegu FC (5-0) ellen már teljes félidőt kapott, az utóbbi meccsen, hétfőn meg is szerezte első gólját.
Manchesterben klubbüszkeségként indult
Az 1997. október 31-én született Rashford a Manchester United utánpótlás-nevelési rendszerének egyik ékköve – a futballtörténelemben elég kevés olyan játékos van, aki úgy robbant be felnőttek közé, mint ő, ugyanis 18 évesen az első Európa Liga-, majd a három nappal későbbi Premier League-debütálásán is gólt szerzett a Midtjylland és az Arsenal ellen 2016 februárjában, valamint góllal mutatkozott be az első manchesteri derbijén, az első Ligakupa- és Bajnokok Ligája-összecsapásán is. 2016 májusában, az angol nemzeti csapatban ő lett a legfiatalabb, aki gólt szerzett első felnőtt válogatott mérkőzésén. Azóta két Európa-bajnokságon is szerepelt – a 2021-es döntőben ő is rontott az olaszok elleni büntetőpárbajban.
Emellett számos elismerést kapott – és most nem feltétlenül arra gondolunk, hogy volt az Év Fiatal Játékosa (2015–16), az MU Év Játékosa (2022–23), vagy éppen a Guardiannél az év legjobbja (2020) –, amiért politikai aktivistaként és filantrópként sokat tett a társadalmi változásokért. Kampányt folytatott a rasszizmus, a hajléktalanság és a gyermekéhezés ellen, ezen erőfeszítéseit sporton belüli és kívüli szervezetek egyaránt elismerték.
