Majdnem napra pontosan 95 éve avatták a futball első világbajnokát. Montevideóban 1930. július 30-án, szerda délután negyed ötkor Joannes (John) Langenus belga játékvezető lefújta az Uruguay–Argentína mérkőzést, és a 4-2-re győztes házigazdák mámoros ünneplésbe kezdtek.
Aznap este Jules Rimet levelet írt dr. Raúl Judénak, az Uruguayi Labdarúgó Szövetség elöljárójának. A küldeményben – egyebek közt – ez állt:
A világbajnokság apoteózissal ért véget. A folyamatos siker igazi eposszá tette nemzeti csapatuk történetét, felhatalmazza önöket, hogy jelvényükre véssék Párizs és Amszterdam – az 1924-es és 1928-as olimpiai diadal – után Montevideo nevét.
Kérem, fogadja szíves üdvözletemet és nagyrabecsülésem kifejezését. Jules Rimet, a FIFA elnöke.”
A torna megrendezése nagy megkönnyebbülés volt ahhoz képest, hogy 1929. október 17-én az jelent meg az El Pais című uruguayi lapban: „Kiábrándító hír futballunk számára: Európa nem jön a világbajnokságra.” Három nappal később azt közölte a montevideói újság: „A spanyol válogatott is hiányozni fog a világbajnokságról.” Majd Magyarország, Csehszlovákia és Olaszország szintén bejelentette, hogy nem utazik Uruguayba. Aztán november 17-én az El Pais tudtul adta: „Franciaország sem jön.”
Az 1930-as év elején a helyzet tovább romlott: előbb Svédország, Norvégia, Belgium, majd Anglia, Németország, Lengyelország, Svájc állt el a részvételtől.
Az uruguayi kormány dr. Enrique Buero svájci nagykövetet bízta meg azzal, hogy tárgyaljon Európa képviselőivel, ám 1930. március 8-án, amikor a diplomata Triesztbe, a közép-európai országok labdarúgó-szövetségeinek ülésére érkezett, az itáliai újságokban azt olvasta: „Uruguay úgy döntött, nem rendezi meg a világbajnokságot.”
Két nappal később a követet újabb sokk érte, mert Párizsban Rimet – Földessy János, a neves magyar sportújságíró és szövetségi kapitány ötlete nyomán – azt javasolta neki, illetve rajta keresztül az uruguayi kabinetnek és szövetségnek: változtassák meg a világbajnokság lebonyolítási rendszerét, játsszák a mérkőzéseket Dél-Amerikában és Európában, aztán Montevideóban a két-két legjobb európai és dél-amerikai együttes vívja a négyes döntőt. Uruguayból azt táviratozták vissza Buerónak:
Közölje Monsieur Rimet-vel, hogy javaslata elfogadhatatlan.
Buero nem adta fel, és 1930. április 13-án találkozott Paul Hymans belga külügyminiszterrel, majd a Belga Királyi Labdarúgó Szövetség tagjaival is. Két héttel később a belga sportszövetségek közgyűlése alig három ellenszavazattal megszavazta „a legjobb reprezentatív csapat” Uruguayba küldését. Május 19-én, kevesebb mint két hónappal a világbajnokság kezdete előtt Franciaország is csatlakozott, majd Románia szintén, mert II. Károly király szavatolta, hogy az Uruguayból – úgy két hónap múlva – visszatérő játékosok állása megmarad. Ez aztán kedvező hatással volt a jugoszlávokkal február óta folytatott, addig meglehetősen vontatottan haladó tárgyalásokra is.
Ha több nem, legalább legalább négy európai ország képviseltette magát az első világtornán. A némi fellélegzés után azonban újabb izgalmak adódtak: két nappal a vb kezdete előtt Juan Scasso építész bejelentette: a Mundialra alkotott Centenario-stadion nem készül el a július 13-ai rajtra. A rendezők úgy határoztak, hogy kizárólag a Parque Central és a Pocitos stadiont használják addig, amíg július 18-án, az uruguayi alkotmány megszületésének századik évfordulóján az Uruguay–Peru mérkőzésen átadják az arénát.
A hivatalos plakát – az uruguayi festő és szobrász, Guillermo Laborde alkotása – nem késett. Amint a vendéglátó válogatott előkészületei is rendben haladtak, a mindössze harmincegy éves szakvezető, Alberto Suppici negyvennégy játékossal gyakorolt június 10. óta, majd közvetlenül a torna előtt szűkítette keretét.
Jól választott: a Ballesteros – (egyes források szerint Ballestrero, klubja a Rampla Juniors) – Nasazzi (Bella Vista), Mascheroni (Olimpia) – Andrade (Nacional), Fernandez, Gestido (mindkettő Penarol) – Dorado (Bella Vista), Scarone, Castro, Cea (mind Nacional), Iriarte (Racing Montevideo) tizenegy 4-2-re nyerte az argentinok elleni döntőt úgy, hogy a második félidőben 1-2-ről fordított. A meccs összefoglalóját itt lehet megnézni.
A gólokat sorrendben Pablo Dorado, Carlos Peucelle, a hálókat összesen nyolcszor megzörgető gólkirály, Guillermo Stabile, majd a szünet után Pedro Cea, Santos Iriarte és Hector Castro szerezte.
A döntő másnapját nemzeti ünneppé nyilvánították a bódult Uruguayban. Több mint ötezer, gőzhajón érkező argentin annál csalódottabban hajózott vissza Montevideóból hazájába. Argentínában amúgy is felháborodást keltett az „egyoldalú játékvezetés”, Uruguay Buenos Aires-i nagykövetsége környékén ostromállapot alakult ki, az argentin szövetség bojkottot hirdetett először csak Uruguay, aztán minden vb-résztvevő ország csapatai ellen.
Rimet persze azt mondta: „Nem tudom, miért panaszkodnak az argentinok.” Peucelle speciel nem sopánkodott: „Ha Argentínában játszunk, mi lettünk volna a bajnokok” – jelentette ki. (Korántsem alaptalanul, hiszen az 1929-es Copa Americát a házigazda argentin válogatott nyerte, Uruguay legjobbjai ellen 2-0-ra győzött.)
Langenus játékvezető pedig ironizált: „Argentína vezetői győzelmet ígértek, de fogadalmukat nem váltották be.
Ők nem lehettek hibásak, a vereségért csakis mások voltak a felelősök. A rendőrség, a katonák, a közönség és végül, mint mindig, a játékvezető, vagyis én magam.
