Nelson Rodrigues, Brazília leghíresebb drámaírója így örökítette meg az 1950-es labdarúgó-világbajnokság záró mérkőzését:
Minden országnak megvan a maga helyrehozhatatlan nemzeti katasztrófája, ami Hirosimához hasonlítható. A mi katasztrófánk, a mi Hirosimánk az Uruguay válogatottja elleni 2-1-es vereség volt.
Rodrigues 1980-ban meghalt, nem sejthette tehát, mi következik Belo Horizonte városában, a 2014-es vb elődöntőjében, ám a Gazeta Esportiva című lap azt írta 2020. július 16-án, a riói találkozó hetvenedik évfordulóján: „A »Maracanazónak« sokkal nagyobb hatása volt, mint a franciáktól az 1998-as vb-döntőben elszenvedett 3-0-s vereségnek vagy a németek elleni 1-7-nek.”
A négyes döntő utolsó mérkőzésének fizető nézőszámát egyes források 173 850-re, mások 199 853-ra teszik, és van olyan adat, amely szerint összesen 203 567-en voltak az 1950-es világbajnokságra épült Maracana stadionban. Akármennyien tolongtak is a hatalmas arénában, a nagy számok jelzik, mekkora érdeklődés kísérte a találkozót, pontosabban a brazil csapatot, amelytől a svédek (7-1), majd a spanyolok kiütése (6-1) után azt várták: besöpri a világbajnoki címet.
Itthon gúny kísérte a tornát, miután a magyar válogatott, amelyben 1950-ben Grosics Gyula, Buzánszky Jenő, Lóránt Gyula, Lantos Mihály, Bozsik József, Kovács Imre, Zakariás József, Budai II László, Sándor Károly, Kocsis Sándor, Hidegkuti Nándor, Palotás Péter, Puskás Ferenc, Czibor Zoltán vagy az ugyancsak labdaművész Nagymarosi Mihály is játszott, távol maradt a vb-től. Nem csak a keleti blokk országai tettek így – kivéve Jugoszláviát –, hiszen nem utaztak az argentinok vagy az osztrákok sem, a franciákat pedig még úgy sem tudták Brazíliába csábítani, hogy a pótselejtezőn elszenvedett vereségük ellenére meghívták őket. Az indiaiak kivívták a részvétel jogát, de
A Népsportban a vb-szereplők 13-as létszáma nyomán ez a hirdetés jelent meg: „Társas utazást indítunk a szép Rio de Janeiróba! Óriási lehetőségek, soha vissza nem térő alkalom! Mint magánember megy ki, s mint világbajnoki helyezett jöhet vissza! Hatalmas kedvezmények! Futballtudás nem kötelező!”
Ennél azért jóval komolyabb volt a torna. A befejező találkozó napján a stadionban és közvetlen környezetében több mint ötezer rendőr állt készenlétben, és kivezényelték a hadsereg, a haditengerészet, a légierő különleges egységeit is. A karhatalom felhívást intézett a szurkolókhoz, hogy ne használjanak tűzijátékot a csapatok üdvözlésére vagy a gólszerzés ünneplésére. Betiltották a narancs és az üdítőitalok árusítását, és ezt azzal indokolták: a gyümölcs és a palackok fegyverré válhatnak abban az esetben, ha valaki nem ért egyet a játékvezetővel.
Angelo Mendes de Moraes, Rio de Janeiro polgármestere a meccs előtt a következő beszédet mondta a sosem látott tömeget fogadó Maracanában: „Ti, brazilok, akiket kevesebb mint néhány óra múlva honfitársaik ezrei nyilvánítanak világbajnoknak; ti, akiknek nincs vetélytársuk a földtekén; ti, akiket már most győztesként tisztelek!”
- A „ti, brazilok” a következő labdarúgóknak szólt: Barbosa (Vasco da Gama) – Augusto (Vasco da Gama), Juvenal (Flamengo) – Bauer (Sao Paulo FC), Danilo (Vasco da Gama), Bigode (Flamengo) – Friaca (Sao Paulo FC), Zizinho (Bangu), Ademir (Vasco da Gama), Jair (Palmeiras), Chico (Vasco da Gama).
- Az ellenfél így állt fel: Maspoli (Penarol) – Gonzalez (Cerro), Tejera (Nacional) – Gambetta, Varela (mindkettő Penarol), Andrade (Central Espanol) – Ghiggia (Penarol), Perez (River Plate), Miguez (Penarol), Schiaffino (Penarol), Moran (Cerro).
Az első félidő forgatagában a brazil csapat 17-szer, az uruguayi 5-ször lőtt kapura. Majd a szünet utáni szakasz elején Friaca megszerezte a vezetést a házigazdáknak, akik döntetlennel is világbajnokok lehettek volna. Nem lettek.
A Maracanát elnémító Ghiggia hatvanöt évvel később, 2015-ben ugyanazon a napon – július 16-án – hunyt el, amelyen megszerezte élete legfontosabb, túlzás nélkül történelmi gólját. Carlos Heitor Cony brazil író-újságíró így emlékezett a találkozó lefújására: „Mozdulatlanul ültem egy betonlépcsőn, néztem, amint a nap ferdén süt a pályára, hallgattam a tömeg csendjét, azt a csendet, amelyet még a kollektív árvaság zokogása sem tört meg.”
Moacir Barbosa kapus, aki életének további ötven esztendejét megkeserítette a vereség – majd 2007-ben, halála után hét évvel az O Globo című napilap szavazásán minden idők legjobb Vasco-kapusának választották – 1950-ben még csak azt mondta: „Egy hétig úgy mászkáltam, akár egy bolond, azt sem tudtam, merre járok.” Augusto, a 2004-ben elhunyt csapatkapitány évtizedeken át emlegette: „Sokszor álmodom arról a meccsről, és álmomban mindig nyerünk, majd én emelhetem fel a trófeát.”
Ezzel szemben „a trópusok Waterloo-ja” következett be, és a brazilok szakítottak az 1950-es vb-viselt fehér szereléssel. (Azon a világbajnokságon voltak első ízben számozott dresszek.) Az 1954. február 28-án rendezett Chile–Brazília vb-selejtezőn (0-2) futottak ki először sárga-kékben, amely a világ legismertebb és legromantikusabb futballdivatjává vált.
El 16 de julio de 1950, Brasil ganaba la final de la #CopaMundialFIFA por 1-0 ante @Uruguay en un Estadio Maracaná lleno.
Todo iba bien para los locales, hasta que Schiaffino y Ghiggia lo dieron vuelta 2-1. El estadio se silenció y todo el Uruguay festejó. Maracanazo. 🇺🇾🩵 pic.twitter.com/n1zJlocehK
— Mundial de Clubes FIFA 🏆 (@fifaworldcup_es) July 16, 2024
Juan Schiaffino, a győztesek vezéralakja roppant sportszerűen nyilatkozott, de csak a kést forgatta a vérző brazil szívekben: „Ha Uruguay és Brazília tíz döntő mérkőzést játszana egymással, kilencszer a brazilok nyernének” – jelentette ki.
Obdulio Varelát pedig nem sokáig töltötte el a mámor. Az uruguayi csapatkapitány, aki a diadalmas találkozó éjszakáján sokkos állapotban lévő brazil szurkolók társaságában is felhajtott néhány pohárral, a hazaérkezés után egy ütött-kopott Fordot kapott jutalmul. (Ráadásul a kocsit a következő héten ellopták.) Az arany fedezet morózusan említette:
Ha ezt tudom, akkor inkább öngólt rúgok.
