de ezzel együtt, mint hideg éjszaka után harmatot, kapunk egy kevés szolidaritást, azt a hűsítő, illékony képzetet, hogy nem csak a leggazdagabbak számítanak.
A labdarúgásban uralkodó eurosovinizmus nem is enged mást, mint a klub-vb szakértői, szurkolói szapulását, a játékosok kizsigerelésének egyébként megalapozott érveivel. (Brazíliában például, ahol sokkal több meccs jut szezononként egy-egy csapatra, mint az óceán ezen oldalán, senki sem hangsúlyozza a fizikai nehézségeket.) Csakhogy, a pénzeszsákok – különösen a nehezek és tekintélyes térfogatúak –, ahogy Infantino, úgy a klubvezetők esetében is végső argumentumnak számítanak. A bizniszben nincs empátia, csak ha pénzügyileg kikényszerítik. A futball teljes elanyagiasodása magának a futballnak mond ellent, ugyanis az maga az empátia, maga az egyenlőség, maga a szolidaritás, a mezítlábas csóróságban is játszható öröm. A kreatív ember(iség) olykor alkot valami elbűvölőt és végtelenségig igazságosat, de aztán meglátva benne az (anyagi) lehetőséget reciprokára pumpálja, hogy megtagadva esszenciális lényegét a belőle eredő örömöt kevesek privilégiumává tegye, ahogy a labdarúgásban a legnagyobb csapatok lelátóiról ez a folyamat kiszorította a legfanatikusabb szegényeket, pénzügyi centralizációja kizárta az álmodozásból Európán kívül az összes kontinenst, és a legnagyobb csapatokon kívül a többit drukkereikkel együtt az Öregnek nevezetten is.
