A futballsors igazságtalansága lenne, ha Simone Inzaghi lúzerként vonulna be a kollektív memóriába azért, mert elveszíti a második BL-döntőjét is.
A lúzernek bélyegzést pedig nem lehetne megúszni, ha az Internazionale az Olasz Kupa elődöntőjének elbukása, illetve a bajnokságban és az olasz szuperkupában begyűjtött második hely után a Paris Saint-Germain elleni BL-fináléban is vesztesen hagyná el a gyepet.
Pedig, amit az Inter – a stratégiai vezetésért felelős Beppe Marotta, illetve a kispadon Antonio Conte, majd Simone Inzaghi irányításával – véghez vitt a 2020-as években (3 európai kupadöntő, 2 bajnoki cím, 2 Olasz Kupa-elsőség, 3 olasz szuperkupa), az nem kis tett. Az olasz futball ereje messze van kilencvenes évekbeli fénykorától, és az Inter legutóbbi, José Mourinho irányította BL-győztes csapata is sokkal jobb helyzetben volt, mint a mostani együttes.
Az az Inter képes volt megszerezni a világ egyik legjobb, karrierje zenitjéhez közeledő edzőjét, teljesíteni annak kívánságait (drága és rutinos spílerek – Wesley Sneijder, Lúcio, Samuel Eto’o, Diego Milito, Thiago Motta – voltak az utolsó puzzledarabkák Mourinho kirakósában), és durván 172 millió eurót elkölteni erősítésekre, miközben a bevételi oldalon még Zlatan Ibrahimovic eladásával is jóval kevesebb (119 millió) szerepelt.
A milánói fekete-kékek ehhez képest a legutóbbi négy idényben összesen nagyjából 257 milliót költöttek, igaz, előtte, 2020/21-ben gigantikus összeget pattintottak ki a piacra. Azóta viszont – a pénzügyi kényszer és az új tulajdonosi kör hatására is – viszonylag felelősen gazdálkodnak. A klub rekordbevételt jelentett, a jó BL-szereplésből több mint 100 millió euró folyik be, a nyári FIFA-klubvilágbajnokság pedig tovább duzzasztja a bankszámlát.
Inzaghi úgy vállalta el a milánói melót, hogy tudta, bizonyos fokig meg lesz kötve a keze.
