A szerencsések közé sorolták Marco Manfredit, a negyvenéves, szakállas kamionsofőrt, aki úgy tért vissza 1985-ben Brüsszelből, a Juventus–Liverpool labdarúgó BEK-döntőről Torinóba, hogy nem emlékezett semmire. Nem szenvedett fizikai sérülést, csak átélte a rettenetes estét a Heysel stadionban, és sokkos állapotba került. Napokkal később sem tudta, miként jutott haza, így hiába kérdezték, hol ült, mit látott, fogalma sem volt a tragédiáról.
Peter Robinson, aki 1985-ben a Liverpool titkára volt – utóbb a klub vezérigazgatója lett –, határozottan állította: súlyos mulasztást követett el az UEFA, amely ahelyett, hogy a biztonságos stadionok gazdag kínálatából választott volna, a rendezésre alkalmatlan Heyselt választotta az 1985-ös BEK-döntő színhelyéül.
Az ellen, hogy az 1930-ban avatott, részben romos arénában tartsák az európai klubfutball csúcstalálkozóját, mind Robinson, mind Giampiero Boniperti, a Juventus elnöke felemelte szavát, de az UEFA fittyet hányt a tiltakozásra.
Majd különös gondatlansággal lehetővé tette, hogy a Heysel „liverpooli” szektorába Belgiumban élő olasz szurkolók válthassanak jegyet.
Barcs Sándor, aki 1966-tól az UEFA alelnöke, majd 1972-től egy éven át megbízott elnöke volt, a jövőbe látott, amikor kijelentette:
Számomra a legfőbb tanulságok egyike az, hogy a rendbontás legfőbb talaja az állóhely. Olyan stadionba kell tehát vinni a döntőt, ahol csak nagyon kevés az állóhelyek száma vagy ahol ilyen egyáltalán nincs.
Ettől még az európai szövetség felelőssége vitán felül áll. Akárcsak a belga rendőrségé. A karhatalom ugyanis – megdöbbentő nemtörődömséggel – megszegte azt a megállapodást, hogy a Heysel inkriminált Z tribünjének minden lépcsőjén álljon rendőr.
Pedig volt mitől tartani. Margaret Thatcher brit miniszterelnök már az 1980-as Európa-bajnokságon tapasztalt utcai-lelátói vandalizmus nyomán a legélesebben elhatárolódott a borzalmas brit brigádoktól, azok brutális akcióit „szégyennek-gyalázatnak” nevezte. A FourFourTwo eredeti angol kiadása utóbb azt írta: „Anglia számára az 1980-as Eb egyetlen öröksége a huliganizmus.” A magazin hozzátette: „Az »angol betegség« több mint egy évtizeden át beárnyékolta a futballt, és a mai napig nagyobb hírverést kap, mint bármelyik brit csapat.”
Brüsszelben is dúlt a banditizmus. Mécs László, a Magyar Hírlap tudósítója, aki hosszú évtizedekig a belga fővárosban élt, a következőket jelentette: „A találkozó előtti órákban az angol huligánok ezrei törtek-zúztak Brüsszel belvárosában. Betörték egy ékszerüzlet kirakatát, és mintegy 15 millió belga frank értékű árut vittek el. Az üzletek tulajdonosai lehúzták a redőnyöket. Brüsszel ostromlott város képét mutatja.”
A Sunday Times már tíz nappal a döntő előtt riadót fújt. Azt közölte: „A brit futball válságban van. Mérkőzéseit a nyomornegyedek stadionjaiban rendezik, így mind többen nézik a nyomornegyedek lakói, ami visszatartja a tisztességes embereket a megjelenéstől.”
Majd a Heyselben a korosztályos előmeccs közben a Liverpool-szurkolók áttörtek a két csapat drukkereit elválasztó szektoron.
Wilfried Martens belga miniszterelnök (utóbb az Európai Néppárt elnöke), akit azonnal értesítettek, „rendkívüli állapotot” hirdetett ki – titokban, mert erről Brüsszel népét és a nagyvilágot nem értesítették –, egyúttal a belügyminiszterrel, a polgármesterrel, a helyi rendőrkapitánnyal, valamint az UEFA képviselőivel egyetértésben úgy döntött: „a további zavargások elkerülése érdekében” a mérkőzést lejátsszák.
A 20.15-re kiírt találkozót másfél órával később, 21.43-kor kezdték. A köztes időben Gulyás László, a súlyos lelki megrázkódtatáson áteső riporter visszaadta a szót, mire a Magyar Televízióban a monoszkóp alatti szokásos zenék egyikét tették be; mondjuk, a Searchers nyomta a Needles and Pinst.
Eközben a belga televízió képernyőjén ötpercenként jelent meg a felirat: „A belügyminisztérium felszólítja a karhatalom szabadságon lévő tagjait, hogy haladéktalanul vonuljanak be szolgálati helyükre!” Később ugyanez a felhívás szólt a brüsszeli és a főváros környéki kórházak egészségügyi személyzetének is.
Bettino Craxi olasz kormányfő utóbb kijelentette:
Az, hogy a mérkőzést lejátszották, a cinizmus keserves bizonyítéka. Ha tőlem függött volna, a két csapat nem fut ki a pályára.
A La Repubblica a meccs másnapján leszögezte: „A kupa, amelyet a torinói játékosok elnyertek, vértől szennyezett, nincs helye a Juventus győzelmi trófeákat őrző vitrinjében.” A Reuters hírügynökség pedig így összegzett: „A labdarúgás soha többé nem lehet az, ami eddig volt.”
Thatcher újból brit szégyenről-gyalázatról beszélt, és arra kérte az angol labdarúgó-szövetséget, hogy az vonja vissza a szigetországi klubokat az európai versenyektől. Jacques Georges, az UEFA francia elnöke, aki hivatalból ott volt Brüsszelben, és a történtekről azt mondta, „alighanem életem végéig nyomasztanak”, csatlakozott a brit miniszterelnökhöz: „Sokan úgy tartják, a szurkolók egyes csoportjainak vandalizmusa miatt nem sújthatók kizárással a csapatok. De az még inkább elfogadhatatlan, hogy nézők tucatjai haljanak meg a pályákon.”
A Liverpool már május 31-én bejelentette, hogy önkéntesen távol marad az európai kupáktól. Két nappal később az UEFA határozatlan időre kizárta az angol klubokat a kontinens klubtornáiról. (Magát semmiből nem zárta ki.) A brit csapatok hiányzása végül öt évig tartott.
Johan Mahieu kapitányt, a Z szektorért felelős rendőrtisztet kilenc hónap felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték. Albert Roosens, a Belga Labdarúgó Szövetség főtitkára – a jegyértékesítés dermesztő felületessége miatt – hat hónap felfüggesztett börtönt kapott. Tizennégy angol szurkolót elítéltek, ám Saint-Gilles börtönében 1987-ben lázadás tört ki, mert kétszáz rab nem tűrte tovább, hogy a liverpooli huligánoknak a köztörvényes bűnözőkénél kedvezőbb körülményeket teremtettek a hatóságok.
A Martens-kormány 1985 júliusában lemondott, a visszalépést a belga király nem fogadta el, ám a parlamenti választásokat két hónappal – októberre – előrehozták Belgiumban.
A Liverpool Echo 2005-ben, a Liverpool–Juventus BL-negyeddöntő (2-1) napján az első oldalán közölte a húsz évvel korábbi áldozatok nevét, és a szalagcím az volt: „Sajnáljuk.” Az április 13-án rendezett torinói visszavágón viszont az „Öreg Hölgy” drukkerei ilyen szövegű transzparenseket helyeztek ki: „29. 5. 85.: Nincs mentség!”; valamint: „Angol állatok”.
A ma 74 éves Phil Neal, aki 1977 és 1984 között a Liverpool mind a négy diadalmas BEK-döntőjén pályára lépett, majd az 1985-ös brüsszeli találkozón csapatkapitány volt, még évtizedekkel később is arról beszélt:
Szeretném tudni, ki és milyen indokok alapján hozta meg a döntést, hogy a Heysel stadionban kell játszani. Ez volt az eredendő bűn, másutt nem következett volna be a tragédia.
A Juventus Michel Platini tizenegyesével 1-0-ra nyert. De ez nem érdekelt – azóta sem érdekel – senkit.
