Az Old Trafford mélységéből indul majd minden hirtelen felívelő labdarúgó életút. Legalábbis az előző időszak futballistakarriereinek antológiája ezt a benyomást kelti. Eklatáns példa Scott McTominay félistenné válása a labdarúgás egyik igazi főistenének szent városában, Nápolyban.
Az ember már attól kezd rettegni, hogy Sorrentino következő filmje Skóciában játszódik majd, és nem Maradona, hanem a skót középpályás mitológiai alakja bukkan fel benne.
Hogy mi az az örvény, amely az Old Trafford kezdőkörének közepén kavarog, és mélybe ránt korábban vagyonokra taksált labdarúgókat, senki sem tudja, de létezése felől egyre kevesebb a kétség. Antony 2023 nyarától 2025 januárjáig a Premier League-ben 4,4-es xG-re egy gólt rúgott, ahogy viszont az örvény előbb lerántotta ebbe a mélységbe, majd Sevillába köpte, a La Ligában 2,8-re öt gólt szerzett. Igazán nem untatnám matematikával az olvasókat, de ez a helyzetkihasználás tekintetében csaknem nyolcszoros javulás. Ha hozzávesszük, hogy a Konferencia Ligában még ennél is brutálisabban rúgta felül a várható gólmutatót (négy gól, 1,2-es xG-re), akkor tényleg emberfeletti hatásra és földönkívüli ellenhatásra gondolhatunk.
Az angliai éghajlatot, az időjárási sötétséget nehezen viselő dél-amerikainak nagy megkönnyebbülés, hazaérés lehetett Európa egyik legmelegebb városának napsütéses vendégszeretete. De ennyi önmagában nem magyarázat. Persze, lekerült a teher, – amely Anglia egyik legjobb védőjét, Harry Maguire-t is szezonokra a föld alá nyomta – a stressz, hogy pillanatok alatt mémcéltáblává változtatnak bárkit.
Ez az Álmok Színházának kulisszái mögött terjengő méreganyag, amely csak tökéletes pszichés felkészültséggel élhető túl.
