Onnan érdemes kezdeni, hogy ez egy szörnyen pocsék szezon volt.
Nem emlékszem, hogy ennyire rossz Tottenhamet láttam volna valaha is egy egész idényen át. Sok meccsen kritikán aluliak voltunk. Olyan meccseken, amikor egyszerűen semmi nem működik: a védelem nevetséges, kabaréba illő gólokat kapunk, a középpályások csak kóvályognak a pályán, a csatársorunk pedig, amióta elment Harry Kane a Bayern Münchenbe, nos, fogalmazzunk úgy, hogy nem a régi. Sematikus játék ellenállóképesség nélkül. Jöttek a sorozatos vereségek, hogy is ne jöttek volna?
Ez volt nekünk a 2024/25-ös szezon. Olykor-olykor még abban lehetett bízni, hogyha nem kapunk sok gólt, és a penge Maddison vagy a kiszámíthatatlan Kulusevski villan, akkor van esélyünk a meccseken, talán még a jobbak ellen is.
Ami előre is vetítette nagyjából, hogy milyen meccset várhatunk Bilbaóban, az Európa Liga döntőjében.
Olyan is lett: birkózós. A külső szemlélőknek, gondolom, pocsék, teljes joggal lehet fanyalogni. A második félidőben alig voltunk a Manchester térfelén, rendes támadást – a gólt leszámítva – talán, ha egyet vittünk végig, bár most bajban lennék, ha fel kéne idéznem, hogy az melyik is volt. Szenvedés volt ez az egész, egy jó nagy kínlódás. Na de számít ez? Egy cseppet sem!
Fel-alá rohangálok a lakásban, nézem negyed 12 körül, hogy a serlegre gravírozzák rá, hogy Tottenham Hotspur. Remeg a hangom. Egy kupára gravírozzák rá, hogy TOTTENHAM, ott élőben, előttem! Ilyet még nem láttam!
Remegek, a sírás kerülget, hang nem jön ki a torkomon – ami nem baj, különben a szomszéd szobában talán felébredne a gyerek.
Ez a nap történelem.
Nincs hangom. Pont úgy nincs hangom, mint amikor Lucas Moura a hosszabbításban kiütötte a BL-elődöntőben az Ajaxot 2019 májusában. Pont úgy – és ez mégis más.
Isten keze végre a Spursnek segített
A Tottenham volt eddig az a csapat, ami ugyan szépen játszott, de soha nem nyert, de legalábbis általában nem nyert. (Legutóbb 2008-ban nyertünk egy ligakupát Angliában, azelőtt meg – hát, ezt inkább hagyjuk.)
Látványos, támadó és szimpatikus foci, ami a végén sajnos nem ér sem kupát, sem bajnokságot. A döntő pillanatokban ugyanis pont mellé rúgjuk, pont lemaradunk, a másik pont berúgja, egyszóval: elbénázzuk. Ami, ugye, a győzelemhez szükséges gyilkos ösztön krónikus hiányáról árulkodik. Ez az úgynevezett „spursy”-dolog.
(Mert ebben a szezonban annyira kicsúsztunk ebből a kategóriából, hogy csak a kieső csapatok voltak rosszabbak nálunk, szégyenszemre a 17. helyen állunk a Premier League-ben, ilyen gyalázat még nem történt ezzel a csapattal. Szó nincs rá, a szégyen nem is írja le pontosan, mi történt velünk.)
Jó, de nem elég jó. Egészen szerda estig.
