Lilian Thuram labdarúgóként domináns és szinte átjátszhatatlan védő volt komoly játékintelligenciával, aki a szívós stílusa ellenére is sportszerűen játszott. Futballpályafutásán túl is mindig ezt a harcos elkötelezettséget mutatta, és gyakran emelt szót a rasszizmus ellen. Ha kellett, akkor szembeszállt Nicolas Sarkozy későbbi francia elnökkel, aki még belügyminiszterként illegális lakásfoglalókat lakoltatott ki, mire a korábbi sportoló úgy felelt: a politikusnak fogalma sincs, milyen bevándorlóként a hátrányos helyzetű külvárosban, az úgynevezett banlieue-ben élni, ezért azt a 80 embert 2006-ban elvitte egy Franciaország–Olaszország futballmérkőzésre.
France 🇫🇷
In an in-depth interview with Der Spiegel, Lilian Thuram criticised systemic racism in football and beyond, highlighting bias in the USA ahead of the 2026 World Cup and calling for honest reflection on racial injustice in Western democracies.https://t.co/Jcx7hccEfI pic.twitter.com/wdB7Xz8try
— Fare (@farenet) April 7, 2025
2013 januárjában részt vett az Ayrault-kormány által szervezett szimpátiatüntetésen, amelyet az azonos neműek házasságának legalizálása érdekében szerveztek, és amit aztán azon év május 18-án törvényesítettek is – a világon a tizenharmadik, Európában a kilencedik országként. Thuram emellett támogatását fejezte ki az azonos nemű párok gyermekvállaláshoz való joga mellett is.
Az alapítvány honlapján egy Albert Einstein-idézet szerepel: „A világ veszélyes hely az élethez. Nem annyira azok miatt, akik rosszat tesznek, hanem azok miatt, akik csak nézik és hagyják, hogy megtörténjen.”
Ezt egy kérdéssel egészítette ki:
És te, melyik oldalon állsz?
Gyerekként pap akart lenni
Thuram mostani irodája egy kis, álomszerű hátsó udvarra néz a latin negyedben, Párizs egykori diáknegyedében. Az egykori sztárvédő a visszavonulása óta is a rasszizmus elleni harcnak szenteli az életét, a polcán van egy fotó, amelyen Nelson Mandelával látható, és ott egy karácsonyi képeslap, amelyet a korábbi amerikai elnöktől, Barack Obamától kapott.
Elmondása szerint rendkívüli életút áll mögötte. Kilencévesen Guadeloupe szigetéről érkezett Franciaországba, egyedülálló anyja takarítónőként támogatta őt és négy testvérét. Játszott a Monacóban, a Parmában, a Juventusban, az FC Barcelonában, 142-szer öltötte magára a francia válogatott mezét, amellyel vébét és Eb-t is nyert. A nevét két, ugyancsak francia válogatott fia, a 24 éves Khéphren (Juventus) és bátyja, a 27 éves Marcus (Inter) viszi tovább.
Nem tudom, mi lett volna velem a futball nélkül. De arra emlékszem, hogy gyerekként pap akartam lenni. Sokat jártunk misére, és észrevettem, hogy a pap belső békét hozott az embereknek.
Ő volt az, aki meg tudott bocsátani. Gyerekkoromban csak odamentem hozzá, és azt mondtam, vétkeztem. Azt felelte, rendben van. Ráadásul apa nélkül nőttem fel, szóval ő talán egyfajta apafigura is volt számomra.”
Elmondása szerint fiatal profiként mindig azt akarták hallani tőle az újságírók, hogy a futball mentette meg a zülléstől. Amire csak azt felelte: az összes külvárosi barátja tisztességes ember, nem kellett őt megmenteni semmitől.
„Nekem nem volt olyan rossz a banlieue-ben, de ez nem jelenti azt, hogy nem tapasztaltam meg, milyen érzés, amikor elutasítanak. Hogy nem érsz annyit, mint mások – ez azért megbélyegzett. Nem voltam jó, szép, nem volt megfelelő a bőrszínem és a vallásom. Vannak, akik végül maguk is elhiszik, hogy perifériára valók, az viszont már kritikus helyzet. Mert, amikor ők maguk viszontválaszként elutasítják a társadalmat, amikor azt mondják, hogy »nem vagyok francia«, az az igazi csapda.”
„A pályafutásom során volt időm felfedezni olyan könyveket, amelyek segítettek megválaszolni a kérdéseimet. Miért ilyen negatívak a vélemények a feketékről? Miért van egyenlőtlenség az emberek között? Mennyiben vagyunk mindannyian egy közös történet eredményei? A válaszok keresése során olyan személyiségeket fedeztem fel magamnak, mint Nelson Mandela, Malcolm X és Martin Luther King.
De főleg Muhammad Ali volt erős hatással a tudatosságomra, ő mutatta meg, hogy a sportolóknak különleges tehetségük van a nyilvánosság megszólításában. Az emberek érzelmi kapcsolatban állnak a sportolókkal.
A rasszizmusról való nyílt beszéd tabu
Amikor a Parmában játszott, a csapattársai – Gigi Buffon és Fabio Cannavaro – gyakran akarták lebeszélni az olvasásról, főleg, amikor rájöttek, olykor azért dühös, mert a rasszizmus történetét tanulmányozza.
