Arsenal–Real Madrid 3-0
Ritka és egyedi párharcra készülhettünk az első negyeddöntőben, hiszen a két csapat tétmérkőzésen mindössze kétszer, a 2005-06-os Bajnokok Ligája-kiírás nyolcaddöntőjében találkozott egymással. Akkor a két mérkőzés egyetlen gólját Henry szerezte a későbbi BL-döntős Arsenalból, míg a másik oldalon Zidane, Beckham, vagy éppen Roberto Carlos futballozott.
A mostani mérkőzést a Real nem kezdte kifejezetten magas letámadással, a védekezésben sebezhető Vinícius–Mbappé első sor csak időnként lépett ki a londoniak hátsó sorára, miközben Rodrygo, ahogy megszokhattuk, a jobb oldalra zárt vissza egy 4-4-2-es védekező alakzatba. Bellingham pedig a pálya bal oldalát zárta le, így alkalomadtán ők is kiléphettek a két szélső hátvéd, a holland Timber és a fiatal Lewis-Skelly labdaátvételeire.
Az első félidőben legtöbbször azt figyelhettük meg, hogy Ödegaard a vonal felé mozogva lép vissza jobb oldali belső középpályásként, hogy a szélen háromszögeket kialakítva szabadon vihesse fel a labdát. Később pedig hat helyett egyre inkább csak öt hátsó emberrel oldotta meg az építkezést Arteta csapata, ekkor a balhátvéd Lewis-Skelly forgott be a középpályára Partey mellé, hogy Ödegaard, a hőssé váló Rice-szal egyetemben feljebb léphessen, a vonalak között immár támadó középpályásként futballozva.
Az ellenfél térfelére érve az Arsenal – a korábbi időszak szigorúan pozíciós logikájához képest – egyre gyakrabban operál túltöltésekkel, elmozgásokkal. Néha azonban még mindig előfordul, hogy túl sok játékosuk mozog a labda felé, miközben ezzel ellentétesen elmaradnak a beindulások. Nem mindig, vagy nem összehangoltan vannak meg tehát azok az ellentétes irányú mozgások, amik elengedhetetlenek ahhoz, hogy az ellenfél tizenhatosához érve egy csapat zavartalanul állhasson át pozíciós játékról elmozgó játékra.
Az első félidőben labdabirtoklásban viszonylag óvatos Arsenalnak azonban néhány szituáció is elég volt, hogy ellenfelénél veszélyesebb legyen.
Bár a két szélen Saka és Martinelli többnyire inkább a vonal mellett helyezkedtek, a pozíciós logika szerint az egy az egy elleni játékot keresve, idővel többször megfigyelhettük, hogy Saka a védjegyének számító átlós beindulásokat alkalmazza a félterületben, miközben jobbhátvédként Timber is felfut a vonal mellett.
A Real Madrid szintén viszonylag hosszú periódusokra birtokolta a labdát. Bár a labdabirtoklási fölény nem náluk volt (53-47 százalék volt a hazaiak javára), összességében közel ugyanannyi passzt teljesítettek, mint az Arsenal, az ellenfél térfelén (242 vs 223) és a sajátjukon (196 vs 154) is. Az Arsenal szervezett, 4-4-2-es védekezése ellen ugyanakkor a címvédő szinte semmit nem tudott felmutatni.
Az első félidőben gyakran megfigyelhettük, hogy mindkét szélső, Rodrygo és Vinícius is a vonal mellett helyezkedik, a kaputól viszonylag kifelé. Eközben a madridiak bal oldala látványosan óvatos volt: a kezdőbe vezényelt veterán Modric gyakran a védővonalig lépett vissza, miközben Alaba többnyire magas pozícióban sem beindulásból, hanem lábra kapta a labdát.
Eközben Bellingham hiába mozgott gyakran Modriccsal egy oldalra létszámfölényt kialakítani, a Real játéka összességében statikus, kiszámítható volt. Ahogy Jamie Hamilton, a „relacionista” futball fő teoretikusa a Twitteren megjegyezte: érthetetlen, hogy Ancelotti az egymást jól ismerő, jól kombináló játékosait miért nem a pálya egy oldalán játszatta.
Az Arsenalnak így nem volt kifejezetten nehéz dolga a Real Madrid szárnyaszegett labdatologatása ellen, hisz Arteta az elmúlt években amúgy is a világ egyik legjobb labda elleni játékát rakta össze London pirosabbik felén. Az első félidőben a 4-4-2-es középső blokk ezúttal is óramű pontossággal működött, ahol a szélsők kitűnően variálták, hogy befelé vagy éppen kifelé zárjanak az ellenfél szélső védőjének helyezkedésétől függően, miközben egyénileg is tankönyvi pontossággal léptek ki a labdás emberre, a passzsávokat a megfelelő ütemben lezárva.
A mérkőzést mégsem a mágnestábla, hanem Rice szinte egymaga döntötte el. A mainstream-ben egyénileg sosem sztárolt védekező középpályás tizenöt percen belül két közvetlen szabadrúgásgólt hegesztett Courtois kapujába. Éppen olyanokat, amelyeket a taktikailag magasan szervezett (poszt)modern fociból sokan hiányoltak: először a sorfal mellett csavarta el a labdát egy gyönyörű kiflivel, másodjára pedig a jobb felső sarkot lőtte ki tanári módon. A végén aztán felállt fal elleni játékból Merino is beköszönt, ő a tizenhatos vonaláról, amit szintén inkább távoli, a védők között besurranó lövésnek, mintsem kijátszott helyzetnek nevezhettünk.
