Denis Law, aki pénteken 84 éves korában meghalt, úgy nyert Aranylabdát huszonnégy esztendős korában, hogy klubja, a Manchester United még egyszer sem volt BEK-győztes. Sőt 1957 óta bajnok sem volt, hiszen 1958 februárjában érte a megrázó müncheni repülőgép-szerencsétlenség. Ellenben Luis Suarez Eb-diadalt aratott a spanyol válogatottal és BEK-győztes volt az Internazionaléval, Law mégis megelőzte őt 1964-ben. A csatár mindmáig Skócia legelső és legutolsó aranylabdása.
Története tele van van még különlegességgel. Az egyetlen United-labdarúgó, akinek két szobrot is állítottak az Old Trafford stadionban; egyet közösen a hatvanas évek manchesteri „Szentháromságának” másik két tagjával, az 1966-ban, illetve 1968-ban aranylabdás Bobby Charltonnal és George Besttel. Nem állom meg, hogy közbe ne vessem: a kettő között 1967-ben Albert Flórián vitte el a pálmát.

Ez Law-nak amúgy fájó emléke volt, mert a Benfica elleni, londoni döntőn (kétszer negyedórás hosszabbítás után 4-1) térdsérülése miatt nem játszhatott. Ám Matt Busby, a legendás menedzser első dolga volt a csúcstalálkozó másnapján, hogy meglátogassa kedves Denisét, aki együtt futballozott Puskás Ferenccel is, mégpedig 1963. október 23-án, az FA megalakulásának századik évfordulójára rendezett Anglia–Világválogatott mérkőzésen a Wembley stadionban. Az All Star Team így állt fel: Jasin (szovjet) – Djalma Santos (brazil, helyette Eyzaguirre, chilei), Popluhár (csehszlovák), Schnellinger (nyugatnémet) – Pluskal (csehszlovák), Masopust (csehszlovák, helyette Baxter, skót) – Kopa (francia, helyette Seeler, nyugatnémet), Law, Di Stefano (argentin-spanyol), Eusébio (portugál, helyette Puskás), Gento (spanyol). A mérkőzést a britek nyerték 2-1-re, a Világválogatott gólját Law szerezte.Ám nem ezzel büszkélkedett.
Az, hogy két példaképem, Puskás Ferenc és Alfredo di Stéfano mellett játszhattam, egész életem legnagyobb kitüntetése volt
– mondta.

Sok mindenre kínálkozott esély, csak világválogatottságra nem, amikor Law tizennégy évesen felvételre jelentkezett a Huddersfield Townnál. Így jellemezték: „Vézna, gyönge és még szemüveges is.” Finoman fogalmaztak, mert a makacsul futballozni akaró fiú kancsal volt. Olyannyira, hogy meg kellett operálni a szemét. Utóbb így emlékezett a beavatkozásra:
Amikor a műtét után először néztem tükörbe, az életem legszebb pillanataként él bennem.
A hendikepes kölyök két esztendővel később, 1956. december 24-én, 16 évesen és 10 hónaposan bemutatkozott a Huddersfield felnőtt csapatában (1940. február 24-én született).

A gyerek számára tényleg karácsony volt, pláne, hogy a Huddersfield 2-1-re nyert a Notts County vendégeként. A győztes csapat menedzserét Bill Shanklynek hívták. De Law nem Liverpoolba, hanem Manchesterbe került a Huddersfieldtől, ám nem a Unitedhoz, hanem a Cityhez. Onnan meg Torinóba, a „Bikákhoz”. Ám Itáliában csak egy évadot töltött.
„Szerettem Olaszországban az életstílust, az ételeket, a borokat, a nőket – említette vidáman. – Ám azt nem szíveltem, hogy a Torino követte a calcio legkellemetlenebb hagyományait, azaz kilencen bekkeltek, ketten támadtunk.”
Visszament Manchesterbe, de már a Unitedhoz. Az MU-nál töltött első négy bajnoki évadában bevágott 104 gólt, az 26-os átlag, ugyebár. Közben duplán felbosszantotta Angliát. Előbb azzal, hogy nem győzte hangoztatni: 1966-ban, az Anglia–NSZK vb-döntő (4-2) idején elment golfozni. Másodszor meg azzal, hogy 1967 áprilisában győzelemre vezette a skót válogatottat a világbajnoki cím védője ellen a Wembley-ben (3-2).
Erről a meccsről klubtársa, a világbajnok angol Nobby Stiles – minden idők legbrutálisabb „kullancsainak” egyike – így nyilatkozott:
Tudtam, hogy Denis komolyan veszi a mérkőzést, mert sípcsontvédőt viselt. Azt pedig soha addig nem hordott.
Law-nak rengeteg legendás alakítása volt, de mind közül a leghíresebb pályafutása utolsó bajnoki gólja, amelyet – már újra a Cityben játszva – 1974 tavaszán a Manchester United kapujába sarkazott az Old Traffordon. A City ezzel 1-0-ra nyert, a United pedig tovább csúszott a szakadék felé, és egy héttel később kiesett az első osztályból.

Law utolsó válogatott gólja 1972-ben, a Skócia–Észak-Írország mérkőzésen esett. Nem korán: a 86. percben, 0-0-nál. Aztán még Peter Lorimer is boldoggá tette a glasgow-i Hampden Parkot (2-0). A csatár a címeres meztől két évvel később, az 1974-es világbajnokságon búcsúzott, és társaival csak azért nem „élte túl” a csoportkört, mert a brazilok ellen (0-0) Billy Bremner két méterről a kapufát találta el. A skótok veretlenül estek ki (Zaire 2-0, Jugoszlávia 1-1), a gólkülönbségük 2, a hozzájuk hasonlóan 4 pontos braziloké 3 volt…
Akadt még, amiről lemaradt. Például saját hat góljáról. A Luton–Manchester City FA Kupa-meccsen ennyit rámolt be a vendéglátók hálójába 1961 tavaszán, de az óriási esőzés miatt a mérkőzést a második félidő közepén, 2-6-nál lefújták. Fél tucat vált semmivé, ráadásul a megismételt találkozón a Luton nyert 3-1-re.
Azért maradt elég a tarsolyban: Law, akiről 2021 augusztusában megállapították, hogy demenciában szenved, csak a Manchester Unitedban 237 gólt ért el (404 meccsen). A skót válogatottban, amelyben 1958-ban debütált, 55 találkozón 30-at szerzett. Honfitársa, Sir Alex Ferguson így beszélt róla:
Ő volt a legnagyobb játékos, akit Skócia valaha is pályára állított, és a legnagyobbak egyike, akit a világ valaha látott.